II.
Két kis gyermeket, egy feketehajú leánykát és szőke fiu testvérkéjét őrizte az egész nap és vitte sétálni a Józseftér orgonabokrai alá. Szaladgáltak, játszottak a kavicsos porondon, boldogan és gondtalanul. Magdolna ott ült a sötétzöld padon, koronként belepillantva abba a régi ujságdarabba, melyet otthon talált a konyhában és elhozott magával. Vasárnap aztán, egy egész ujságot vett magának és valóságos mámorban olvasta azokat a rendőri hireket, melyek örök chablonnal beszéltek egy-egy tolvajlásról vagy egy rossz cselédleányról, a ki valamelyik kapualjba kitette a gyerekét, hogy viseljen rá gondot az, a kinek több köze van hozzá, mint a tulajdon édesanyjának. A szemei kimeredtek a kicsiny hir néhány sora felett, az arcza tüzelt, mintha a szeretője csókolta volna lázzal, szenvedélyesen. Egész lélekkel mélyedt bele az ujságba és gyűlölte azt az előtte teljesen ismeretlen cselédleányt és szánta azt a kis majomarczú fattyút, a kinek már bűne volt az is, hogy megszületett. Napsugaras tavasz fakasztott új rügyet a sétatér száraz faágain és ez a meleg, bimbót termő levegő megnyugtatta az ő bolondos sajnálkozását azzal a kidobott csecsemővel szemben. Az ölébe esett az ujságpapir, a mikor beszélt önmagához, naiv lélekkel megvigasztalódva, egészen tudatlanul:
– Legalább nem fog megfagyni a szegényke!
Azután olvasott tovább és művelte magát az ujságból. Elegáns fiatal emberek, nagyobbára belvárosi kereskedősegédek siettek végig a sétatéren, selyem vagy vászon mustra-csomaggal a hónuk alatt. Egyikük sem háborgatta, de sőt meg sem nézte a még mindig fekete ruhájú és rossz czipőjű sovány leányt, a ki csontos testalkatával, kék szemeivel olyan igénytelen és semmitmondó volt ott azon a zöld fapadon, mint egy oda dobott búzavirágszál. Még fehér arczát is homályositó árnyékba vonta ereszes szalmakalapja, a mint lehajtott fejjel belemélyedt az ujságba. A kis gyerekek szerették, oda csoportosultak köréje. Hát beszélt velök szeliden és okosan, mintha a kisdedeket szerető Jézus felesége lett volna. Egy tömzsi, szürkeszemű nevelőnő, a kinek kis tanitványai együtt forgolódtak a Magdolna csemetéivel, néha-néha oda ült a sovány leány mellé és azután beszélgettek sok mindenről, a tavaszi időről, a városligetben töltött vasárnapról és a nagyságos asszony új selyemruhájáról.
Egyszer Anna, – igy hivták a szürkeszemű nevelőnőt – bizalmasan fordult oda Magdolnához:
– Van önnek barátja, kisasszony?
Magdolna mosolygott és azt mondta, hogy nincs. Összehúzta szempilláit a másik és gúnnyal kérdezte, mint a ki tudja már a választ is:
– De fivére csak van?
– Nincs; egészen árva vagyok.
Egyszerűen hazugságnak vette és bosszankodott. De azért folytatta tovább, jóakaró szóval:
– Ha nincs, akkor szerezni kell.
Magdolna rámeresztette a szemeit. Tele voltak azok csodálkozással:
– Szerezni?
Gyorsan, majdnem hadarva válaszolt a másik:
– Igen, szerezni fivért, a kit szeretünk és a ki minket is szeret. Fivért, a ki csak akkor fivér, ha nem vagyunk egyedül vele, különben pedig barát, vagy…
Fanyarul vágott bele a szavába:
– Vagy szerető?
És Anna kisasszony mosolygott, miközben jól esett, hogy nem neki kellett kimondania ezt e szót: »szerető«. Azután hozzá gondolta: tulajdonképen nincsen abban semmi rossz. Az ember azért él, hogy szeressen és szerettessék.
Hát az a sovány, mellbetegnek látszó leány, ott ült szótlanul és mereven a zöld fapadon, a másik, a bizonyára okosabb mellett. Eszébe jutott az édes anyja, az az elefántcsontszinbőrű asszony, a kiről azt mondták, hogy rossz, mert szeretője volt. És ime hirtelen, megszakadt a gondolatfolyása és vitte másra az eszét. Nem annak az asszonynak a rosszaságán füződtek tovább a gondolatai, hanem csak maga az asszony járt a fejében, minden ismeretlen erényével együtt és minden ismert bűne nélkül. Végtelen vágya volt az édes anyja után, látni szerette volna, látni az egész alakját tetőtől talpig és meghalt volna a következő perczben, ha az azt megelőzőben megcsókolhatja a kezét. Egészen elmámorosodva, azt hitte, hogy minden pillanatban előtte fog teremni, fehér halotti ruhában ott a József-sétatér makadamján és nézni fogja ő is azokat a homokbuczkákat épitő gyerekeket. Ebből a mámorból azután magához téritette az Anna beszéde, a ki már a meséje felén tartott:
– Itt ismerkedtünk meg a sétatéren. Ferencznek hivják a keresztnevén és egyik belvárosi divatboltban van alkalmazva. Nem szép ember, azt nem mondhatnám, de nagyon jó. Szeret, én is szeretem és már őszszel elvesz feleségül.
Azután beszélt a jövőről, egészen kipirosodva:
– Tudja, szerényen kell majd élnünk. Ő megmarad a boltban, én meg varrni fogok. Már láttam is egy kedves kis lakást a Terézvárosban. Kicsiny, de el fogunk férni ott ketten, sőt akkor is, ha többen leszünk… a mikor majd az én fiacskámat fogom ide vezethetni a sétatérre!
Csakhogy nem tapsolt az örömében. Szép és egyszerű vala a beszéde, hát tetszett Magdolnának. Már azért is, a miért újnak találta, egészen újnak. Egynéhány perczre irigykedett is. De azután jól esett neki, azt tanulva, hogy szegény leány nem kerül föltétlenül Rothnéhoz még azért, a miért szeretője van. Tisztára szűrt mindent a fejében és odajutott, hogy ime neki nincsen ilyen szerencséje. De azért nem tette fel magában, hogy a jövőben keresni, hajhászni fogja ezt a szerencsét. Csak azon tépelődött, mi lesz vele a jövőben messze, messze, ha majd megöregszik, ha majd nem lehet aféle szárazdajka többé. És azon tépelődött, mig azt a fekete leánykát és azt a szőke fiut vezetve, hazafelé tartott.
És tépelődött folyton-folyvást. Estélyre készültek Ságiék. Hát a mig elaltatta a gyermekeket és a mig segitett a cselédeknek, folyton azon a jövendőn járt az esze, melyet szomorúnak, reménytelennek látott. A késő estére hajló idő nem űzte el a gondolatait, de sőt inspirálta a folyosó sötétsége, a mikor kiment vizért a vezetékhez. Egy csomó kép torlódott a szemei elé, őrületes gyorsasággal, minduntalan megújulva, mint a kaleidoszkop tánczoló alakjai. Belegyengült a képei nézésébe és mintegy fáradtan dőlt neki a folyosó vasrácsának. Mi lesz vele? El fog pusztulni, meg fogja ölni a jövendő nyomorusága. Mert csak nyomort várhatott attól a jövendőtől, mely másnak örömet, fényt, gazdagságot jelentett. Egy pillanatra megvillant agyában: a rossz. Igen, czéda lesz, a ki eladja magát, a testét, máról holnapra, aztán kezdi előlről. Fiatalság, szenvedély, valósággal tőke, főleg ha leányé, ha kamatoztatni tudja szabadon, a nélkül, hogy valakinek beleszólása lehetne. Hát ez a szabadság, ez az önmaga felett való föltétlen rendelkezés, még keserűséget is termettek neki. Fájt, hogy árva, hogy nem tartozik ő senkihez és nem tartozik ő hozzá senki. Bitangul van a világban, ez a mentsége, ha czéda lesz. Nem, azért sem fog éhezni, hanem eszik majd osztrigát és iszik hozzá champagneit. Aztán majd ád csókot, ölelést, meleget, forrót, ád vért az ő véréből, húst az ő húsából, csak ép ugy, mint a mészáros a birkáéból, pénzért szivesen. Húst? És eszébe jutott önmaga. Ugy látta magát a sötétben, akár nagy tükörbe nézne. Ott volt a szemei előtt nagy szőke fejével, csontos kebelével, sovány lábaival. Valamely ismeretlen erő vitte a karját a melléhez, a lábaihoz és fogdosta, tapogatta magát, mintha kúszó bogarat keresne aggódva a ruháján.
A szakácsné kikiáltott az ajtóból:
– Ugyan hol marad olyan soká?
És a sovány leány sietett be a konyhába. Gyönge karjai alig birták a nagy vizes dézsát, de hát viz kell a főzéshez. És főztek ott a konyhában, főztek valóságos lelkesedéssel. Hangot adott minden köcsög, minden lábas a nagy takaréktüzhelyen, muzsika volt a konyhában. Meztelen, zsíros karral dolgozott a szakácsné, zsírfényű volt még az arcza is. Egy fiatal kukta segitett neki, sőt Magdolnát is maga mellé fogta. Egyszerűen csak Magdának nevezte és hol kaczagott, hol bosszankodott az ügyetlensége miatt. Aztán maga Ságiné is kijött a konyhába. De a nagy meleget nem birta soká. Azt mondta, hogy megy öltözködni és hivta Magdolnát magával. A selyemmel kárpitozott szalonban és a melléktermekben ki voltak gyujtva a kristályüveges luszterek és fényes, ezüstszinű világosság ömlött végig az egész lakosztályon. Bársony és selyem székek várták az embereket.
És az emberek jöttek. A nádor-utczai ház elé egymásután robogtak a fogatok. Nagyon sokan voltak, a kik a saját kocsijukon, még többen a kik fiakkeren érkeztek. A ház tágas kapuja előtt, bámuló közönség verődött össze. A szomszédházak cselédleányai többnyire, a kik áldották a gazdáikat, hogy korán lefeküdtek, mi által mód nyilott gyönyörködniök ebben az érdekes látványosságban. Még a pásztoróra után áhitozó szeretőiket is magukkal hozták és karikára nyilt szemmel bámulták az estélyre érkező hölgyek elegáns ruháit. Egy-egy szép asszony, vagy leány, meztelen karjával és mellével, vagy még gyakrabban a saját magánál többet érő gyémánt és gyöngy ékszerével, az összesugdosásra birta ezeket a jámbor cselédleányokat, a mint a fény és gazdagság láttára, ámuló lélekkel egy-egy kritikai megjegyzést tettek. Voltak olyanok is közöttük, a kik az inasoknak leborotvált elegencziája fölött voltak elragadtatva és bámészkodtak, a mikor azok a még haladó kocsi bakjáról leugorva, kézben tartott kalappal segitették ki urnőjüket a kocsiból és kisérték fel az emeletre. Még a fiakkerek bakján is volt libériás inas és még a fiakkerekben is jöttek selyemruhás asszonyok és frakkos férfiak.
Azután esti kilencz óra körül már nem jött senki többé. A nádor-utczai ház első emelete, kivilágitott ablakaival lemeredt a mindinkább csendesülő utczára. Nagyon sokan voltak az esteli hazatérők közül, a kik felnéztek azokra a fényes ablakfüggönyökre, melyekre egész tisztán rajzolódott le egy-egy teát hordó inas vagy a nagy szalonon végig lejtő frakkos ur alakja. Az ugynevezett előkelő világból nagyon sokan voltak odafenn. Ságiné, fényes selyem ruhában, erősen berizsporozott mellel és karokkal csinálta a honneur-öket. Mindenkihez volt egy-egy kedves, lekötelező mondása, tele hizelgéssel és hiján az őszinteségnek. Majd meghúzódott a cousinejával – egy fiatal, macskaszemű asszonynyal – valamelyik oldalzugban s kritikai szemmel nézte onnan a saját szalonja társaságát. Ugy rémlett, mintha csak azért hitta volna meg a vendégeit, hogy mulathasson rajtuk. De a mint ez a kövér asszony kritizált, ép úgy törtek pálczát fölötte is. Az asszonyok izléstelennek tartották az ő mélyen kivágott ruháját, melynek derékja alól, mintha ki akarták volna pattanni vészesen dudorodó emlői.
– Ha még a bőre volna szép fehér! jegyezték még sokan az asszonyok közül.
Mások meg azt mondták, hogy fiatal leányokat lehetetlen elhozni ebbe a szalonba, mert Ságiné ugy öltözködik, mint egy szinésznő. Azután valóságos kórusban kaczagtak rajta, kigúnyolva a háziasszonyt, a ki az estélyére hivta meg őket és nagy költségbe verte magát miattuk. Több frivol-ajkú asszony látni szerette volna Ságinét az ágyban, a férje mellett. Azt mondták, hogy monstruózusnak kell lennie és hogy bizonyára nagyon erősen izzad. Egyben pedig sajnálkozva nézték a férjet, azt a sötétszemű gabonakereskedőt, a ki az egyik mellékterem küszöbén, élénk gesztusokkal beszélt az új vámtarifáról, az ő képviselő rokonával. A leányoknak tetszett Sági ur, azt mondták róla, hogy karcsú, hogy érdekes feje van és a feleségét csak a pénze miatt vette el. Még hozzátették, hogy művelt ember s igen jó nevelésben részesült.
Lenn már egészen csendes volt az utcza. Csak néha-néha hallatszott néhány hazatérő tisztnek hangos beszéde és kardcsörtetése. A fiakkeresek beleültek a kocsijukba s ott aludtak, mig a magánfogatok államférfiui külsejű kocsisai nem merték ezt megcselekedni. Hát megmaradtak a bakon s ott szunyókáltak, mig a lovaik vihánczolva, hangos nyikorgással harapták ezüstös zabláikat. Itt lenn csendes éjjel volt már, mig ott fenn még lármás nappal. Egyes csoportok képződtek a szalonban, szép, kivánatos csoportok. A már félig leégett gyertyákat újakkal váltották fel és a mindinkább fényesedő világosság sárgás reflexet vetett a fiatal nők meztelen, opálszinű keblére és karjaira. Az elegáns ruhák szinei kaczéran váltak ki egymásból, a hajba és a kebelbe tűzött virágok illata beleszállt a levegőbe, mig a meztelen szépség mintegy versenyt hivalkodott egymással. Egészen élénken látni lehetett, melyik aszszony, melyik leány ér testben többet a másiknál. A virágok illatával valóságos hússzag terjedt szerteszét, melyet mintha a fényes vállak, a pihegésben kidagadó emlők terjesztettek volna. Hát ezeket a födetlen bájakat kölcsönösen megbámulták még magok a nők is, és a ki közülök szépségben, testben legyőzött vala, az ékszereiben adta meg a győzelmet magának. Szótlan, de annál elkeseredettebb harcz folyt a szépség-almájáért, s ugy tetszett, mintha a testök kápráztató plasztikájával, a meztelenségök ingerlő és óhajtott liliomszinével, mintha tüzelő arczukkal és érzéki nézésükkel az egymás férjét akarták volna elhóditani. A saját meztelenségök, önmagukat izgatta a legjobban, s mig érezték a levegő lomha és meleg érintését a keblükön és a karjaikon, mig kivánatos mivoltuk a szemökbe kaczagott a szalon nagy tükreiből, feltámadt bennük az érzékiség, melyet a saját testök inspirált. Tűzcsóva szemük nézésébe beleolvadt minden érzése, minden vágya a testöknek, s ha tépték volna a ruhát magukról, nem mondhattak volna többet, mint igy a szemeik tekintetével. A nagy társaság hölgyei vásárt csaptak önmagukból, vásárt olyat, a milyet kereskedők csapnak, kik bár ismerik az árúik értékét, tudják, hogy biztosan elkél, mégis dicsérik hangos szóval, lankadatlan. Valósággal tűzbe jött mindenik asszony, a szép is, meg a rút is egyaránt. Ugy látszott, hogy beszédes ajkká lett a szemök, a mely otthon, a bizalmas nagy tükör előtt, nem egyszer látta a meztelen test minden örjitő báját. Hát most, mintha árulkodva mondana el mindent… milyen szép ez a fej, ha kibomlik a gazdag ében haj, s mint vastag puha selyem málik szét az ágy párnáján… milyen ez a kicsiny száj, a mikor ajkaiban reszketve, óhajtja a csókot, a mikor sóhaj rebben végig rajta, meleg lehelletű sóhaja az édes szerelemnek. És milyen fényes ez az arcz, a mikor befesti az egész testet megreszkető érzés és milyen lázas pihegésű ez a kebel, a mikor összeér szorosan azzal a másik testtel, mely ép oly édes, mint maga az érzés, melyet okozott. És milyen észtbontó maga az egész test, a mikor nem fedi többé selyem czafrang, a mikor felszabadul a magányban, a mikor hajlik és fonódik éhesen mint a kigyó.
Ezenközben a táncz megmutatta mindezt, megmutatta az asszonyt olyannak, a milyen. Széles levelű pálma-ágak közé bujtak a czigányok. A primásuk hajlongott jobbra-balra s ugy nézte mosolygó szemével az asszonyokat, mintha tüzelő arczukról hegedülné le mindenik hangját a nótájának. És az asszonyok, mintha kigyúltak volna mind, mintha égtek volna sugárzó fényben, meleg lángban. A testök zaklató vágya odaszoritotta őket a tánczosaikhoz, hogy összeértek a tagjaik, hogy az ajkuk forró lehelete az egymás arczát égette. És ringtak, hajlongtak, mint a szélfujta sás, mind közelebb simulva az idegen testhez, melynek az érzése gyönyörrel töltötte el minden porczikájukat. Az összefonódó kezek forró szoritása csak még vészesebben hangolta a testet s ugy tetszett, mintha a következő perczben a tánczosaik nyakába fognának borulni, hogy megkoldulják azt az apotheozist, mely a gyönyörök teljességéhez még hiányzott. És a miért érezték a hiányt, a miért még nem teltek be teljesen, hát csak tánczoltak tovább, egyik férfival a másik után, fáradhatlan tagjaikban mintegy megvadulva. A szemök, az ajkuk, a karjaik, a keblök és a lábaik, mintha együtt kiáltották volna, hogy az egész test éhes, éhes húsra, meleg vérű húsra, férfihúsra. És látszott tisztán, miként élveznek az éhségökben és miként akarnak élvezni még többet, miként veszik ki mintegy kétségbeesett igyekezettel minden gyönyörét a táncznak a maguk részére, az éhes testök részére.
Egy fiatal asszony – Rény Marinak hivták – ott tánczolt a szeretőjével a szalon közepén, a nagy luszter alatt. Naiv, szemérmetes asszonykának mondták, a ki mindig fehérben jár. Most is fehér atlaszruha volt rajta és szűzies keblének, ívben hajló vállainak a meztelensége mintegy egybeolvadt az öltözéke színével. Csak pipacsszinű arcza vállott ki ebből a fehérségből. Szép volt, és a férje nézte boldog nézéssel, mint reng a felesége a szeretője karján, lassú, majdnem óvatos keringőzéssel, hogy az egyik test annál jobban érezhesse a másikat, és hogy annál tovább tartson a gyönyörük. Nem tünt fel senkinek, mert mindenki csak a saját testével törődött, csak magának áldozott vak hittel, rajongón, mintha ennek az életnek ez volna az utolsó kéjjel teljes keringése. Csak a csendes vérű férj bámulta a lustának tünő tánczot, kezdetben irigykedve a felesége tánczosára, majd nyugtalankodva, a mikor látta tisztán, a saját két szemével, miként dörzsölődnek egymáshoz a tagjaik. De az ő buta, konzervativ világnézletéből ki volt zárva, hogy az asszony lehet rossz is, hát tisztának és jónak látta a feleségét. Ez pedig majd összeroskadt a gyönyörének túláradása alatt. Szerette azt a szőke fiatal embert, a kivel künn szokott találkozni a császár-fürdőben, mig a férj az irodában volt s dolgozott a feleségeért. És sohasem akarta annyira a magáénak, sohasem akart annyira betelni vele, sohasem óhajtotta annyira egészen magához ölelni, mint épen ma, a mikor látta a férjét is, meg a szeretőjét, a mikor érezte, hogy csak az egyiket szereti, hogy csak az egyik kell neki, a mikor bolondos szeszélyből merész akart lenni, az egész este csak a szeretőjével tánczolva, családja, rokonai és összes ismerőseinek a jelenlétében. Nem törődött a feltünéssel, de mintegy provokálta azt, mig azután nem birta tovább. Ugy érezte, hogy megszakad valami a bensejében, s minden ízében kifáradva, akár valamilyen terhes munka után, rogyott le a szalon fülkéjének egyik karosszékébe. Lázasan pihegő emlői ütemet vertek a tomboló muzsikával, a ruhája odatapadt volt izzadtságtól harmatozó testéhez, a haja kiomlott, a szemeit behunyta egészen, hogy ne lásson semmit, csak érezzen.
A szerető legyezte, a férj odahajolt hozzá:
– Akarsz inni valamit?
Hát az elalélt asszony, súlyosodó szemhéjai alól meleg pillantást vetett a szeretőjére és azt mondta a férjének:
– Nem kell semmi.
És a mikor egyedül maradtak buta férj és hűtlen asszony, egy szavuk sem volt egymáshoz. Az asszony ott ült még mindig lihegve, még mindig behunyt szemmel a karosszéken, a férje belemeredt az arczába. Csak később merte megjegyezni:
– Nagyon lassan tánczoltál aranyhalam, az fárasztott el. Az én időmben gyorsabban keringőztek.
– A maga idejében, kis bolondom…
Ugy érezte, hogy nem mondott eleget. Hát pajkosan belemarkolt a férje ingébe s odavonta egészen a közelébe:
– Nem keringőzhetek eszeveszettűl, a mikor – megáldottál te is, meg a jó isten is…
Anyának hazudta magát és meglepődve nézte, mint csillan fel hirtelen a férje két szeme. Ugy örült ennek a hirnek, mint gyermek, a mikor játékszert igérnek neki. Már a megváltozandó üzleti czégről is beszélt, ha fiu lesz az édes. Egyszerre csak megijedt és félt ettől a hazugságától. De az az ösztönszerű ravaszság, a mely a szegény megbukott asszonyoknak a nyelvmesterük, ezuttal is kisegitette.
– Még kétséges, nem vagyok még egészen bizonyos benne… nem is akartam megmondani.
Rény József szorongatta a felesége kezét és szólt hozzá lágyan, behizelgőn:
– No jól van… csak várjunk még… meg lesz bizonynyal. Egyébként okos dolog volt az elővigyázat.
Hát az asszonynak tetszett ez a derék, becsületes férj, a ki hitt tudatlanul. Még egyre nézte a felesége arczát, melyet egynéhány percz óta szebbnek, elragadóbbnak talált és nem törődött az előtte keringőző párokkal többé. Pedig a táncz folyt javában. Tánczolt mindenki megújult hévvel, még a butorok is mozogni látszottak, még a nagy pálmalevelek is, mintha hajlongtak volna.
Csak Ságiné nem tánczolt. Azt mondták róla, hogy nagyon nehéz s igy nem akad férfi, a ki engageálja. Még a férje is más párt keresett. A felesége cousinját, azt a macskaszemű ideges asszonyt forgatta, a ki nagyon sok pezsgőt ivott az este és főfájásról panaszkodott. S ez a főfájás jó ürügy volt ahoz, hogy mintegy a gyengét játszva, egész testtel dőljön oda a tánczosához. És érezték az egymás testét mind a ketten, mely, mint az emlék származott át multból a jelenbe. Ez a mult fakasztott azután bizalmas és szemrehányó mosolyt az asszony szürke szemében, pajkos tréfát a férfi ajkán. Füzi Klára odaszorult a valamikor nagyon szeretett férfi mellé, s ugy érezte magát a karjában, mintha még mindig a mátkája volna. Érzékeny idegei, a melyeket egy szerencsétlen házasság és egy öngyilkos férj csak még jobban elrontottak, felidézték lelkében az elszaladt időket, és egyszerre volt gyönyöre meg fájdalma. Érezte a tánczosa meleg kezét a hátgerinczén és eszébe jutott az a már-már meg nem történtnek tünő egyesülés, mely korán volt, a miért még az esküvő előtt esett meg. S miközben rengett a férfi karján, a saját hibájának tudta be, hogy nagyon szerelmes volt és sokkal szegényebb a cousinejánál, a ki ime ő helyette lett ennek a szép, sötétszemű embernek a felesége. Annyira szeretett, hogy le is tudott mondani, s a miért a leánynak hivatása az, hogy asszony legyen, egészen csendesen feleségül ment ahoz a legelsőhöz, a ki Sági Károly után megkérte a kezét. Gyermeke nem született s rövid házaséletének egyetlen kimagasló pontja, férjének a temetése volt. Ez a szegény ember az üzlettársaival és az élettel szemben is csődbe került. Ám teljesen lerótta az adósságait. Üzlettársait az utolsó krajczárig kielégitette s minthogy több pénze nem maradt, az életnek fizetett a halállal. De a temetésére aztán el is jöttek az emberek mind, egy sereg koldus jajveszékelt az elhunyt után, Róhn, a tisztes külsejű imátmondó pap, zokogó hangjával belefult a gyászbeszédébe és együtt hullattak könyet vele a különböző egyleti küldöttségek, a melyek czifra zászlót hoztak magukkal és a tőzsdetanács tagjai, kik fekete flort kötöttek a kalapjuk körül. S ez a siralom ott táncz közben ismét felújult, bár jólesett, hogy az emléke keserűségét tompitá a másik emlék édessége. Hát csak keringőzött tovább, mint a többi asszony, élvezettel, kigyúlva testben és lélekben.
Azután oda rebegte a férfinak:
– Milyen rég nem tánczoltam veled!
A tánczosa erős kezével egészen a közelébe vonta az asszonyt és a mikor csakhogy össze nem tapadt a testök egymással, ugyanoly hangon válaszolt:
– Azóta megkövéredtél, határozottan.
Nem válaszolt, csak élvezte némán a tánczosa lobbot vetett szenvedélyét és elengedte ragadtatni magát általa. Mintha minden ugy volna, mint régen, ittak champagneit titokban egy pohárból, kétszer-háromszor egymásután és tánczoltak tovább, szakadatlan. Az újonnan felváltott gyertyák gyenge, mozdulatlan lángjukkal már beleégtek a hajnali világosságba, mely kopott szürkeséggel köszöntött be a szalonba. A muzsika is engedett már az erejéből, a hajlott vonók szőréről leszáradt a gyanta, nyekkentek a meglazult húrok, a mig egyre dobogott a padló. A házbeliek nem aludhattak az éjszaka, de nem mertek panaszkodni, mert hisz Sági Károly volt a háziur. A háziur pedig nem törődött a mindinkább fényesedő nappal, a háznépével, de még a vendégeivel sem s nem volt kifáradva még akkor, a mikor már szállingózni kezdtek a meghivottak, a mikor felébredt az utcza és az utczán az élet. Néhány pohár champagnei kikergette a gabona árfolyamát a fejéből, az asszonyok szépsége, a keringőzés mámora elbóditotta s mig kifénylettek a szemei, mig a haja belelógott a homlokába s mig a melléhez tapadt inge alatt lázasan vert a szive, teljességgel lehámlott róla a gabonakereskedő és a rendetlen öltözékében, a kicsapongó mulatozása közepette is az az elegáns világfi lett ismét, a ki volt csak nem rég, a mikor az apja a tradiczió kedvéért belefogta őt is az üzletébe.
Odaült a czigányok elé, mintha a primásuk lett volna. Azután odahuzta a közelébe a kisébenfa asztalt, a melyen még legénykorában szerelmes leveleket irt. Champagnei volt az asztalon és annyi pohár, a mennyien a czigányok. És ivott, dalolt, kaczagott. A felesége már elment aludni, csak néhány intimusa maradt vele a kis ébenfa asztal körül. Kontráztak a Sági Károly dalának. Ő pedig csak énekelt bánatos hangon, mintha nem is gabonakereskedő volna. Soha sem volt szebb, mint ez átvirrasztott éjszaka után, ebben a perczről-perczre világosodó szalonban, a melynek rendetlen elegancziájához nagyon jól illett az a pálmák alatt és czigányok előtt mulató társaság. Füzi Klára odajött hozzájuk, mielőtt ment volna haza, nyugalomra. Ő volt az utolsó az asszonyok közül. Kezet csókoltak neki mindannyian, egyedül Sági Károly nem. Champagnei pohár volt a jobb kezében, a bal kezével az asszony szép kacsóját szorongatta. El sem akarta bocsájtani, ám tartogatta egyre folyvást, mig mosolygó szemmel meredt rá a Füzi Klára arczára. Elejtette a pezsgős poharat s mig az aranyszinü bor végig ömlött a nadrágján s végig kigyózott a szalon parquettején, mintegy belevéste tekintetét az asszony arczába és énekelt hozzá fájdalmasan, mintha a szive akart volna megszakadni:
– … Csak a régi szeretőmet sajnálom!
Azután ivott valamelyik czigánynak a poharából. Füzi Klára kiosont az ajtón. Észre sem vette a távozását, a czigányok is, a társasága is csak elszökött mellőle.
Ugy maradt ott egyedül a szalonban, kinyujtott tagokkal, a székének támlájához szoritott fejjel. Melege volt, tüzelt az egész teste, mintha ereit nem is vér, hanem láng járná által. Kigombolta a mellényét, az ingét s azután mámoros agyával gondolkozni kezdett. De a legelső gondolatát megszakitotta a második, a másodikat a harmadik, a többit pedig elfojtotta egy érzése, mely egészen hirtelen fakadt a szivében. Azt mondta magának, hogy ugy érez, a hogyan nem érzett még soha. A lelke mintha ringott volna a testében, a szemei előtt a butorok mintha most kezdenék el a tánczot, melyet a gazdáik már abbanhagytak. És ebben a ringás-hajlongásban, mintha a Magdolna alakja imbolygott volna feléje. Tényleg ő volt. Fekete ruhája össze vala gyűrve, a szemei pirosak voltak, a haja kósza, a mikor a gazdája hitta magához, mintegy félálomban, tagolva:
– Magdolna, ide… hozzám… a közelembe…
Hát a sovány leány ment. Mintha kergette volna a fényes nappal, mintha tanácsot adott volna neki, belesugva a fülébe: »Siess, nincs sok időd, mindjárt fel kell öltöztetni a gyermekeket.«
Ott rogyott le a férfi előtt, valóságos áhitattal, átszellemülve, mint az a templomban szokás a megváltó előtt. Mintha az üdvösségét, mintha illatos levegőt lélegzett volna be a lelkébe, a tüdejébe, ugy szivta magába kidagadt ajakkal mohón és éhesen, a férfi beszédét:
– Szeretem és – szeretem!
Felébredt volt már abból a félálomból akkor, a mikor azt a sovány testet szorongatta a karjaiban.