IV.
Minden idege mintegy varázsütésre eltompúlt, kiégett minden érzés a szivéből hirtelen lánggal, a mint a selyempapir szokott és maga a sziv, maga a lélek megszenesedett a testében. Nem volt joga ennek a viszonynak a révén megváltásra gondolni és ime ösztönszerű önzése mégis azt mondta neki hogy elveszitett mindent, elveszitette önmagát. Ő megszünt lenni és ő nincs többé.
A beköszöntő új tél csak még fagyasztotta ezt a testet, a melyben elkárhozott a lélek. Fázott, didergett, szakadt czipőibe beletolakodott az aszfalt hóvize, a mint ment, ment sietve fel Rothnéhoz.
Kedvetlenül fogadta az asszonyság. Rossz idők jártak reá is, hogy a rendőrség szemet vetett az üzletére. Már csak nagyon óvatosan lehetett csinálnia és nem is csinálta, ha jól meg nem fizették.
– Az a »kis szemtelen« nem hagyja békén ugy-e? Most bajlódjam magával is, a rimáim miatt még utóbb elzárnak.
Hát Magdolna szólott, halk hangon, könyörögve:
– Meg akarok szabadulni…
Csodálatosképen még volt annyi sziv s annyi tisztesség az asszonyságban, hogy kerülni akarta a bűnt, ha lehetett. Négy cselédleány nyöszörgött az ő rosszlevegőjű szobájában, az ötödik ágy pedig mintha épen Magdolnára várt volna. Lerántotta a takarót és odaszólott a leánynak:
– Feküdjék le, megvárjuk a mig megszületik, s aztán majd csak kotródik valahogy…
Itt már azzal a halállal is számitottak, melyet még élet sem előzött meg és reménykedtek annak a csepp féregnek a pusztulásában, – mely pedig meleg tejet akart meleg emlőből és fel akart nőni szépen.
– Várjuk meg a születését, – ismételte Roth asszonyság.
Fagyos kezeit oda szoritotta a szeméhez, mig válaszolt lélek nélkül, kegyetlenül:
– Nem akarom látni…
Hát halálra itélték a »kis szemtelen«-t.
Rothné tartott a házkutatástól, a miért is a szalmazsákja alján rejtegette a műszereit. Kihivta Magdolnát a konyhába, a hol egyedül lehettek, bezárta az ajtókat és befüggönyözte az ablakot.
Azután odament egészen a közelébe:
– Lássuk hát a »kis szemtelen«-t!
A leány félt. Az inai megcsuklottak, mig odatámaszkodott a konyha falához, didergett az egész testében, mintha meztelen testtel volna kiverve a deczemberi éjszaka hidegébe. Halotthalvány volt az arcza, a szemei tágra meredtek, mig kérdezte alig hallható hangon, mintegy suttogva:
– Agyon akarja szúrni?…
A Rothné tűje nem érte volt még, mikor hirtelen, egy csapásra, megváltozott. Az operáló asszonyt ellökte magától, szabadkozott kétségbeesetten, irtózattal:
– Nem, nem engedem!
– Jól van, hanem akkor ne bolonditson, hanem feküdjék le.
Másnap azután elmult az utolsó jobbik érzése is, nem sajnálta többé a »kis szemtelen«-t, hanem olybá vette az egész dolgot, mintha valamely éktelen sebét szurnák fel.
Ám ez a szurás fájt, kinzott kegyetlenül.
– Megszakadok! szólott lihegve.
Rothné beszélt hozzá logikusan:
– A gyönyörét sem én élveztem, a fájdalma sem lehet az enyém.
Alig ment valamire ügyes kezével, gyors műszerével. Magdolna összerogyott és elterült arczczal a konyha vörös kőkoczkáin. A Rothné tűje mintha minden legkisebb porczikájába is belefúródott volna. Ugy volt ott mintegy megmeredt testtel a konyha hideg kövén, nyögve a fájdalmában:
– Nem birom ki… lehetetlen…
Azután, mintha meghalt volna. Ugy kellett beczipelni az ágyba.
– Meg kell várni, a mig megjön, – szólott Roth asszonyság.
És Magdolna várt. Csak néha-néha jutott az eszébe, hogy mégis csak jobb volna megszabadúlni… fáj, nagyon fáj ugyan, de hát aztán vége legalább. S ilyenkor kérte az asszonyságot, próbálná meg még egyszer azt a famózus szurást, jól fogja magát viselni. De Rothné szabadkozott s ijesztette a leányt, hogy nagyon könnyen elvérezhetik a bensejében. Ugy hát belenyugodott már a konkrét anyaságba is, és várta a »kis szemtelen«-t. Azok a nagy gonddal gyűjtött ötforintosok, mind az asszonyságé lettek. Ápolta a leányt, adott neki ebédet és vacsorát, hideg lábvizet is, hogy a »kis szemtelen« ne legyen hosszú életű ezen a földön és megvette a számára naponta a »Hirek Kürtje« nevű újságot. A leány pedig olvasott gonddal és értelmesen. A »Hirek Kürtje« volt a kedvencz lapja. Még oda fenn Ságiéknál hallotta, hogy ez a legjobb újság. Szerették, mert pikánsul irt s mert állandó rovatot tartott a sikkasztásokról, meg a házasságtörésekről. Emberek, hogy le vannak leplezve, asszonyok, hogy megcsalták a férjüket, rendesen ebből az ujságból tudták meg legelsőbben. Számos családnak valóságos evangeliuma lett a »Hirek Kürtje«, mely kaján örömet okozva olvasóinak, még a szomszédjaik hálószobájába is bepillantást engedett. S vajjon ki ne nézne be ide örömest, a mikor az egész entrée, csak három krajczárba kerül! Rothné is szivesen fizette, mert maga is olvasta Magdolna után az újságot. Azután még el is diskuráltak az olvasottak felett. Magdolna beszélt Füzi Kláráról, a kiről azt olvasta, hogy már Amerikában van a nagyságos úrral; Rény Mariról, a kiről azt irta a »Hirek Kürtje«, hogy váltót hamisitott a férje nevére, mert a szeretője ügyvédi irodát akart nyitni magának és nem volt pénze hozzá. Beszélt a Füzi Klára melancholiájáról és a Rény Mari szépségéről. Jól ismerte mind a kettőt, hiszen nem egyszer látta őket Ságiéknál.
És ezzel újra feltámadt az emlékezése, mely a Ságiék szalonjához kötötte. Egyszerre volt az fájdalmas és gyűlöletes. Sirva fakadt, a miért ott kellett lennie Rothnénál, megkövéredett testtel abban a szobában, a melyben egykor szűzi soványságban volt. És undok volt előtte az a lipótvárosi lakás, minden butorával, a gazdájával, a házi asszonyával, de még a kis gyermekeivel is egyetemben. Gyűlölte a terézvárosi közvetitőt, az inasát is, a kik nem állást keritettek neki, hanem őt keritették. És a mikor rájött a szülés, a mikor vonaglott a fájdalomban, nem jajveszékelt, hanem átkozódott. Ugy született meg a gyermek, hogy átkozták az apját.
Rothné hozta a világra s kritikai szemmel nézte, vajjon diszponált-e hosszú életre. S a nagy, több órai munka után, mintegy megkönnyebbülve szólott maga elé:
– Kár lett volna megölni, mert nagyon szép példány…