VI.
Vadházi vitte fel és protegálta be a »Hirek Kürtje« szerkesztőségébe. A váczi-utczában volt a műhely s ott voltak mindannyian azok a napszámosok, a kiket különben ujságiróknak neveznek. Dolgoztak buzgón, szorgalommal, az iróasztaluk fölé hajolva, mig a gazdájuk, a lapkiadó, zugligeti nyaralójában mulatott és számlálgatta azokat a pénzeket, a melyeket rosszul fizetett emberei hordtak össze neki.
Fülledt, rossz szagú levegő terjedt végig a szerkesztőség szobáin. Az udvarból csapott fel, a hol az óriási gépház egyre okádta a füstöt. De nem érezte itt a levegőt senki, mig a láz, az izgalom nyert souverenitást a lélek és a test felett. Pokol, testet bénitó, lelket fásitó, agyvelőt rontó pokolja a munkának volt ez a váczi-utczai fészek, a honnan eltünt, elveszett immár minden ideál, a hol nem maradt meg egyéb az állati vágynál a kenyér után.
Pedig azok az emberek, a kik ide kerültek, lelkesedést, rajongást és ambicziót hoztak magukkal. Iskolának akarták a redakcziót. Iró vágyott lenni mindenik, journalista, iró, a ki nagy munkát teremt majd és itt húzza meg magát, a mig megérkezik az elismerés. Mások politikai pályájukat akarták egyengetni itt, abban reménykedve, hogy önálló, szabad czikkeikkel, éles kritikájukkal feltünést fognak kelteni. Azonban voltak olyanok is, a kik relácziókért epedtek, hogy szigorlataikat protekczióval tehessék le s olyan proletárok is, kik már csak a végső inségben lettek az ugynevezett közvélemény hirdetőivé. De azért itt, a »Hirek Kürtje« szerkesztőségében nagyrészt mégis csak nemes vágy és ambiczió találkozott egymással, hogy nézze az egymás vergődését, hogy nézze az egymás pusztulását. Mint naiv kezdők dolgoztak a nagy czél érdekében, mig azután elbuktak, a helyett, hogy az eszményt érték volna el. S lassankint a meddő és lehetetlen küzdelemben elvesztették önmagukat, mig kipusztult minden szép és nemes a szivükből. Benső érzéseik közül csak az éhség maradt meg nekik, s mindent kikaczagó nihilizmusokban csak a gyomruknak dolgoztak, a lelkök nyomorával nem törődve végezték a munkájokat, szellem és agyvelő nélkül, géppé aljasodva. Meghalt, elégett minden vágyuk, minden ambicziójuk, megölte azt a pokol őrének az érdeke. Látták, miként rombol a hatalmasok politikája, de támadni azt még sem volt szabad. Csalni kellett a népet, hogy azok a nagy urak az ő boldogitásukra törekszenek, a mikor pedig a hatalom örök megőrizése volt a tömjénezett czéljuk. Sujtó kritikát gyakorolni, mely alatt összeroskadtak volna, gyujtó igaz szót kiáltani ki az országba, mely világosságot oltott volna a nemzet vak szemébe, megfújni a harczok kürtjét, hogy a jogának védelmére szálljon sikra a népek összessége, lehetetlen volt, mert a kenyérbe került. Beláthatlan puszták közepén, az árvaság süket levegőjébe belekiálthatták a meggyőződésük szavát, de itt ugy kellett tánczolniok, a hogy a legfelsőbb érdek verte az ütemet. Vasutakat épitett a kiadó s azért tartotta az embereit, hogy azok a síneket rakják le neki. S csak nem volt bolond, hogy az igazságért, a proletárjai meggyőződéseért feláldozza a vasutját, mely ezrekkel kecsegtette. A hajózási társaság krajczárokkal fizette barmok módjára dolgozó munkásait, a vasutak igazgatói a szabad ég viharába csak kiverték könyörtelen álmos kalauzaikat. Hát a hajósok nyomorogtak, a kalauzok még ezt sem tehették. Elbódult fejjel zuhantak le e robogó vonatról és az árváik jajveszékelése volt az egyedüli muzsikája az entreprise hatodrangú temetésének. Nem volt szabad támadni sem a hajózási társaságot, sem a vasutakat, nem volt szabad megkérdeni a főmogulokat, vajjon van-e szivök s nem állatok-e? A hajózási társaság olcsón szállitotta a kiadó gabonáját, a vasut adott évről-évre osztalékot és szabadjegyet a »Hirek Kürtjé«-nek, ironizálva, mintha a szerkesztőségnek adná, pedig csak a kiadónak volt haszna és öröme belőle. A »Nagy-Bank« hamis mérleget csinált, de tilos volt leleplezni a bűnt, mert a kiadó hitele lett volna engagálva a megtorlásban; lágyelméjű emberek a legnagyobb frivolitással nyitották meg a német múzsa bordélyházát, de nem volt szabad keritőknek nevezni őket, mert nem érvényesitették volna befolyásokat a kiadó érdekei körül. A Lipótvárosban vétkes bukással került csődbe egy eddig tekintélyesnek ismert kereskedő, belerántva a bukásba tisztességesen dolgozó, de kisebb tekintélylyel biró társait; és ime, a vétkes bukásnál is nagyobb vétek lett volna a becsületes kereskedelemre figyelmeztetni az üzlet-világot, mert hisz az elbukott kereskedő, a kiadó sógora volt. De meg kellett irni minden szemtelen részletével együtt, hogy Sági Károly megcsalja a nejét, hogy Rény Mari váltót hamisit a férje nevére, mert ők nem tartoztak a cliquehez, mert konkurrencziát mertek csinálni a kiadónak a kereskedelemben, mert ők is mertek nyerészkedni, mert nekik is vala érzékük az ezres bankjegyek színjátéka iránt. És ütni kellett a nemzeti szinházat, nem azért, mert a szinészek játszottak rosszul, hanem mert a kiadó kiesett a bérletből és az igazgató nem adott neki szabadjegyet az első sorban a mágnások mellett. Ám magasztaló szót kellett hirdetni az elkorcsosodott operáról, mert a kiadói-dinasztia egy női tagját, minden készületlensége és minden hangnélkülisége daczára fényes feltételekkel szerződtették. Nem volt szabad még csak meg sem emliteni a lapban azokat az irókat, kik más ujságnak küldték a munkáikat, de bálványozni kellett azokat, kik a könyveiket a »Hirek Kürtje« nyomdájában csináltatták.
És ennek az ezernyi tendencziának a tömkelegében minduntalan összetűzésbe jött az iró énje a munkájára reá parancsolt szellemmel. Akadt olyan, a ki nem birta és inkább ment díjnoknak a vámházba, mint maradt meg ujságirónak. A legtöbbje meg tudta fojtani a lelke érzéseit, meg tudta nyugtatni az agyvelejét azzal, hogy elsején utalványoznak pénzt a kiadóhivatalban és vigasztalást talált abban, hogy névtelenül ir s csak nagyon kevesen tudják, hogy ez vagy az tőle származik. Kezdetben talán fájt ez a vigasztalás, de később jól esett, a mikor kezdettek nem létezni, vagy csak mint gépek léteztek. Igy hát nem szégyelték, hogy erkölcsi értékükben elpusztultak, hogy eladták magukat havi nyolczvan, vagy száz forintért. Ám csak dolgoztak a falatért hévvel, kitartóan, mintha valamely fenséges eszme győzne a munkájuk nyomán. Pedig csak kapzsi érdek volt az eszme, érdek, a mely őket hajszálról sem érintette, érdek, a melyből a kiadó házakat épitett, a melyből hizlalta a családját, a gyermekeit. Szabadság, a mely méltóságossá teszi az embert, istenné ezen a földön, a gúnynak tárgya volt ennek a fészeknek a falai közé szorult rabság közepette. Gúny volt itt minden és gúny kaczérkodott itt az élet mindenségével. Ki volt gúnyolva a munka, a mely nemesit s a mely itt természetellenesnek tünt fel; ki volt gúnyolva a természet, ki volt gúnyolva az erő, a szenvedély, az emberek enerváltságában, ki volt gúnyolva a vallás, a művészet és a poézis a munkatársak nihilismusában és az üdvösséges, a világot megváltó szerelem olyan vendég volt itt, mint fiatal fenkölt szűz leány, ha bordélyházba téved. Prostituálva volt az ember, el volt adva az önálló világnézlet, el volt adva a kritika, el volt adva a szabadság, melyről azt mondják, hogy eladhatatlan, el volt adva a toll, mely eddig az eszmének hódolt, dicsőitette vagy megtagadta az Istent, bitóra vitt királyokat, megmásitva a világot, bátran, vakmerőn.
Strucztollért, hogy az a felesége és az eladó leánya kalapját díszitse, többet költött a kiadó, mint azért a tollért, a mely ott szaladt a papiron, a munkatársak kezében. Pedig azon a nagy madáron ismét megnő a toll, de az ember önmagát adja el vele. Emberhús és emberlélek égett el ebben az irtózatos pokolban, még mielőtt a végső elkárhozás elérkezett volna. Ám a világ előtt még sem volt igy. Az emberek megvették három krajczárért az ujságot csak ép úgy, mintha sajtot, vagy burgonyát vásárolnának. A poklot »szerkesztőség«-nek nevezték, a pokol közigazgatását pedig »kiadóhivatal«-nak. És az a kiadónak nevezett modern Plutó nem azt hirdette országszerte, hogy emberhúst árul, hanem hogy a legélénkebb, a legjobb ujság az övé. Csalóka papirt árult, sokat, olcsón s igy az nem sejtetett semmit, pedig az emberhús ép úgy bele volt csomagolva abba, mint akármelyik birkaszelet, ha a mészárszékben veszik.
És ennek a végtelen nyomorúságnak Pásztor Endre volt a legújabb áldozata. Ő, a ki telve volt idealizmussal, a kinek lelkesedés volt a lelkében, a kinek rajongás volt az organizmusa, itt csak veszithetett. S a mig veszitett lassan-lassan, utálat és undor fogta el ennek a gyalázatos gyárnak a még gyalázatosabb munkája iránt. Érezte a jármot a nyakán, érezte a szolgaságot, mely felfalta a napját s az éjjelét, még a lelkét sem kimélve meg. Szabadult volna, ha vissza nem tartja a kenyér, ha belé nem fogódzik a nyomor, oda kötve, oda lánczolva ahhoz a másik nyomorhoz. A kenyér és a nyomoruság protegálják egymást s megosztják az embert maguk között.
Hát dolgozott ő is. Megkérte az édes anyját, hogy ne olvassa az ujságot És Magdolna megigérte, de nem állotta meg egy-két napnál tovább a kedvencz lapja nélkül. A pikáns krónikák s a sikkasztások állandó rovata egyaránt érdekelték. Olvasta az ujságot titokban, a mikor Endre nem volt odahaza.
Egyszer azután rajtakapta az édes anyját.
– Megigérted, hogy nem olvasod ezt a lapot!
Zavarban volt az asszony. Összegyűrte az ujságot és védte magát:
– De a mikor nagyon szeretem… különösen mióta téged is oda vettek, mióta te is irsz!
Vád és szemrehányás volt a szavában, a mikor szólott:
– Tetszik hát neked a kínlódásom, a nyomoruságom, mely azokból a sorokból bámul reád, a tulajdon édes anyámra?
Megijedt az asszony. Endre pedig csak folytatta, kiöntve mind azt a keserűséget, a mely már rég ideje, hogy megtelitette a bensejét:
– Hát meg kell mondanom neked, hogy pokolba kerültem, a hol el fog égni a lelkem, el fogok égni magam is? Hát megmondjam neked, hogy a fegyházban nincs annyi bűn, mint a mennyi ott abban a váczi-utczai házban a lelkemnek torlaszkodik, hogy elpusztitson, hogy piszkos kézzel kaparitsa meg s hogy piszkos vágygyal ejtse meg az ideált, a mely még megmaradt nekem. Hát megmondjam neked, hogy elvették a szabadságom, hogy czédává tették a tollamat, hogy megmérgezték a testem és a lelkem egészségét, hogy megvakitották a szememet, hogy gyilkos izgalmat oltottak belé az idegeimbe, őrjitő lázat a fejembe. Meghajlott a hátgerinczem, sebez és szúr, mint hegyes tű, ott egészen fenn a nyakszirtemen. Kegyetlen szúrás, mely beleszakad a fejembe, karczolja, lyukasztja az agyvelőm, hogy meg kell őrülnöm… meg kell bolondulnom… énnekem…
Mind a két kezét görcsösen a szemeire szoritotta és zokogott, mintha már önmagát temetné. Később azután ismét ott nyugodott a feje az anyja ölében, mint régen, a mikor az első versét irta meg, a mikor boldog volt és gondtalan, a mikor még meg volt minden és nem hiányzott semmi. És Magdolna ismét együtt sirt a gyermekével, mig az egész testét borzongató félés ejtette meg. A fia szavából csak a »tű, a szúrás« volt, a mit megértett s felfogott egy röpke pillanat alatt. Valósággal rángatta a kétségbeesés, mig irtózatot kiáltó nézéssel tapadt meg a két szeme azon a még mindig piros vérfolton, mely most is mintha belebökött volna a kimeredt szemgolyóiba. Lehozta volna az eget, hogy ne legyen ott az a pir, mely mintegy a régi bűn, szégyen szinének tünt. De hogy nem tehetett egyebet, hát ismét csak az ajkát szoritotta az egykori szúrás megmaradt helyére s csókolta azt ismét lázzal, megvadulva, mig a Róthné tudásával nyugtatta meg magát. Öntött írt magába azzal, hogy anyajegy és szólott a fiához gyöngéden, szeretettel:
– Nem, nem Endrém, nem igaz… nem lesz semmi bajod. Nem mész fel oda többé, a hol bántanak, meg fogsz maradni nálam, meg leszesz velem, nyugalomban.
A fiu felütötte a fejét. Már fájt, hogy fájdalmat okozott annak az áldott asszonynak, a ki őt annyira szereti és a kit ő annyira szeret. Halovány arczán szétterpeszkedett a szenvedés, mig a szemei még mindig könnyben úsztak. Engesztelődve kérdezte aztán:
– Ugy-e nem veszed kezedbe a gyilkosom többé?