MAJD A HÁBORÚ UTÁN
Az őrszem magában áll az erdő szélén éjszaka. A puskának támaszkodik és néz előre. Sötét van és a világtalan néma mezőn a vezérek vezére sétál gondolkodva, a Halál, lehajtott fővel, fekete posztócsizmájában, nesztelen. Az őrszem őt nem látja. Bámul előre és testében lélekzik a kegyes véletlentől napról-napra engedélyezett élet. Fejében az agy tekervényein futnak, sikamlanak a gondolatok, mint a napsugarak a sáron. Képzelődik. Majd a háboru után… otthon ülnek a lámpa alatt. A kemencében ég a tüz, süti az arcokat. Asszony, gyermek, öreganyó, szomszéd, szomszédasszony mind hallgatják. Mindenki hallgat, csak ő beszél. Hej, Szerbiában… Hát mikor Galiciában… Hát még mikor Ravaruskánál… meg mikor Csernovicz alatt… A szöszke kis fiu, aki az ölében ül, bámészan babrál az ezüst medáliával, ő meg borzolja, simitja lassan, szeliden a kis fiu szöszke fejét. A pipából föl-föl megyen a kék füst és álmodozó barna árnyékot rajzol a fehér falon… majd… majd a háboru után.
A költő, aki e világon csodálkozik és szenved, irtózatának orditásával és fájdalmának jajjaival nem szaggatja le az ég felhőit, nem őrjöng, nem lázit, nem szidalmaz, nem korbácsolja az embereket a szégyen és kétségbeesés mocsarába. Nem szabad most. Nem illik. Mirevaló? Most nem… majd a háboru után.
Az iró anyagot gyüjt, vizsgál, figyel, hallgatózik, adatokat szedeget, figurákat tesz el, sorsokat vesz föl, fantasztikumokat old magában, jegyez. Milyen regények, micsoda drámák… majd a háboru után.
A haditudósitók kalandoznak, látnak, néznek, fülelnek, s a cenzura ketrecében memóriájuk noteszébe skizzelik a háboru árnyait… no, majd a háboru után.
A szerkesztők, akiknek küszöbét elönti a valóságok iszapja, a szocialista, elvei elszánt hivője, a politikus, egy szempont boldog csökönyöse, a demokrata, a választó, a kispolgár, párt, erkölcsi testület, érdekcsoport, minden kis közösség, amely a maga alapszinével huzza be a földet és az eget, mind, mind egy csillapodott gondolattal néz előre: majd a háboru után.
Az épitész, aki összecsukta cirkalmát, a feltaláló, aki elrejtette és elzárta rajzait, a sarkutazó, archeológus, afrikavadász, aki leszerelte hajóját, elrakta böröndjeit, szétszedte fegyvereit, a komponista, aki megkezdett szimfóniája fölött ült a zongoránál és egy napon futó ujjai lankadtan lehullottak a billentyükről és a filozóf és a nyelvész és a historikus és a jogtudós, mind, akik egy világot akarnak magukból kitenni és elnyomottan várnak müveikkel, miben bizakodnak, mit számitanak, mikor jönnek? majd a háboru után.
Vasutak, amelyek el akartak kigyózni, kongresszusok, amelyek egybe akartak seregleni, vállalatok, amelyek föl akartak állani, paloták, amelyek épülni vágytak, kis boltok, korcsmák, mühelyek, amelyek friss névvel, cégérrel ki akartak nyilni, ügyes-bajos kis dolgok, amelyek nyélbe akartak ütődni? Majd a háboru után…
A házasságok, amelyek meg akartak kötődni, csecsemők, akik megszületendők voltak? Szerelmek, amelyek virágzani indultak? Mindenki, aki élete tervrajzát sóhajtva zárta az asztalfiókba, mindenki, aki utazni készült, aki szive regényét el akarta kezdeni, aki egy álmot indult valóra forditani, aki más életutra akart térni, mind, aki nem boldog és boldog akart lenni, mind egy távol rózsázó hajnal felé mereng a nyomasztó fellegek alatt: majd a háboru után…
Majd a háboru után… mennyi ajak ismételgeti ezt a pár szót. Mennyi sóhaj fujdogálja, mennyi szivverés dobolja. Majd a háboru után. Milyen vidék ez, milyen igéretföldje, milyen tündéri táj. Rózsaszin tüzü nap süt majd örökösön és tőle minden élő arcon édes mosoly tanyázik. Verőfénytől aranyos sárga tornyok intenek egymás felé messziről kék lombozatok teljéből. A bájos mező végtelenjében fehér nyájak szelid kolompolása jár és a boldogság elandalodott danolása száll és mulik az égszinkék ég angyalfelhői alatt.
Majd a háboru után… milyen jó, hogy a világnak van mit várni.