ZUBOLY ELESETT
Zuboly. Meghalt. Elesett. Elmeresztem a szemem. Ő meg mindig hunyorgatott. Csodálatos tempóik vannak a szemeknek. Én nem akarattal bámulok el néha, mikor megáll bennem minden szenvedés és szenvedély, mikor elájul bennem az élet valamitől vagy mindentől. Én olyankor nem is élek, mikor ugy elmeresztem a szemem. Egy másik világon vagyok talán. Ő hunyorgott. Beszélt vagy hallgatott, vagy olvasott, vagy irt, vagy nézett valamit, vagy tünődött, laposra és lágyra rágva a cigarettlit ajkai közt. Miért hunyorgott mindig? Tán egy más világ felé kacsingatott.
Meghalt. Az emberek a világon születnek és elmulnak olyan töméntelenül, oly számolhatatlanul, olyan végtelenül, mint ha nézed unalmadban az esőt, hogy esik és a vizes járdán felpattannak és tünnek a sürü esőcsöppek örökösön. De milyen csodálatos esőcsöppek akadnak ebben az emberesőben. Egy-egy fej sétál és forog az állati testek fölött és a tenger hullámzik és vergődik benne örökösön, a gondolkozás. Egy tenger a szük koponyában. Majd szétveti. Hogy szokott fájni az ember feje. És a tenger milyen mély, a sziv fenekén álomrajzu virágai. És ezek a drága nehéz fejek, amelyek az ég felé nyugtalankodnak a gallérból, mennyit ereszkednek lefelé és csüggenek sokáig, mert ir a kéz és a szem felügyel a munka felett. Irni kell. Irni. Egyebet nem is lehet tenni, irni. A fej leereszkedik és sóhaj fujja el a papirosról a port és a toll bele-belekoppan a tintatartóba és hányszor hajlik igy le a fej az életen végig, hányszor és megint és megint és mindig és megint. Az isten deportálja ide valahonnét, egy névtelen tenger opálszigetéről ezeket a lelkeket és itt tintát ad nékik. Tinta. Fekete könnyezése a fehér lelkeknek. Itt volt Zuboly és irt. És hirtelen nincs itt. Hol van? Meghalt. Elesett. Háborúban. Gyermeki képzeletemhez szaladok, trombitaszót esengek fülembe, kirántott kard ragyogását vágyom szemembe és mámoros kiáltással szeretném a fejem bóditani, előre, rajta, utánam és a szivhez kapó jobbkart képzelnék és elragadó attitude-jét az előre rogyásnak s dicső mosolyt az arcon… de nem birom, elbágyadok s kétségbe esem. Zuboly meghalt. Elemér. Miért teremtette az isten? Oh, hagyjanak, nem birok gondolkozni, ugy fáj a szivem, lenyomom a tenyeremmel.
Istenem. Egy barát, aki cserbehagyott. Egy hütelen testvér, aki elköltözött és nem fog levelet irni. Akinek a kezét szoritottam és éreztem melegét és erejét s akivel beszélgettem és ajkainkon át kicseréltük lelkünket, akinek a szemébe néztem, akinek nevetését hallottam, nincs. Megfoghatatlan. Élt és nem él. Az élet ugynevezett delén, mikor legszebb, legerősebb, legtöbb volt, mikor olyan az ember, mint a vándor, aki a halom tetején rajongva tárja kétfelé karjait, egyszer csak lesülyed, eltünik, nincs. Oh rejtelmes összebeszélése a szép, derék, erős és kedves férfiaknak, akik most tömegesen elhagyják az életet. Mintha szöknének…
Zuboly is megy velük. Utána nézek, nem látom, a homályló áradatban elveszett. Fáj a szivem. Fáradtan lehunyódó pilláim gyászfátyolán át látom bukkanni, járni, tünni itt ezt a Budapestre rendelt drága férfialakot, aki költő volt és az igazi világ után éhezett és kapkodott. A rómaiak azt mondták arra, aki meghalt: vixit. Élt. Éltél te Zuboly? Nem is éltél. Itt gázból és villanyból való gömbök közt forgolódtál, szerkesztőségben, utcán, kávéházban, polgári vendéglőkben. E gyári fénytestek közt flangéroz és bujdosik ez az elmult figura, mintha nem is idevaló lenne, mintha az értelem nosztalgiájával a hold és a csillagok örök ragyogása közt akarna mindig lenni. Oh, istenem. Nem tudok mit mondani. A szivemet érzem, hogy fáj, ez minden és nagyon csodálkozom, nagyon és végtelenül. Mind meg fogunk halni, ugy tetszik, mintha hunyt szemmel, botló lábbal, két karunkat előre nyujtogatva és el-elmosolyodva tartanánk előre valahová a zürzavarban, mint a fogócska zajában gyermekkorunkban…