A REPÜLŐK
Ezek csodálatos emberek. Ezek a motoros szitakötőkre pattannak, olyan könnyedén, mint huszár a lovára. Ezek karmaik alól eleresztik a földet és fejükkel fölfelé futnak, a végtelenség érinthetetlen plafondjának. Ezek fegyvert visznek föl magukkal és elszakadva hazájuktól s az egész földtől, melyre rendeltettek, harcolnak a levegőben. Céloznak és megsebesülnek és fogják a kormányt. Ezek odafenn, az esendő gépen távcsöveznek, fotografálnak, térképet rajzolnak. Ezek, akiknek neve és lénye ugyanaz, mint Önnek asszonyom, aki a denevértől összerázkódik. Ön is ember és ezek is emberek. A legeszményibb hur, amely a hárfáról hiányzik, fel van huzva az ő tüdejük és ajkuk közt is. A sóhaj. És szemeik mögött a könyek titkos viztartója várakozik. Emberek.
Ezek nem egy tulvilági kegytől kisorsolt teremtések, nem költők, nem apostolok, nem geniek, nem müvészek ezek és mégis mások ezek, mint az emberek. Más emberek.
Ezek mindennap szakitanak a földdel, amely az embernek az életet jelenti. Ezek bejáratosak a felhőkben, ezek a ködök vendégei, ezek az ismeretlen szelek intimusai. Ezekről oly rettenetes és oly szép dolgokat olvashatni. Ezek a néma égben agyonlövik egymást és lesujtják egymást a földre és amelyik kettőjük közül megmaradt, a lebukottnak fáradságos és kecses sirhalmot készit és hirt ád nevéről és igaz viselkedéséről az ellenségnek és a zsebében talált levelet eljuttatja gonddal és hüséggel olyan helyre, ahonnét a posta hazatalálhat. Ezek oly gyöngédek egymás iránt. Ezek a földön ezt a gyöngédséget nem tanulták. Ezek nagyon szeretik egymást. Mégis, mint a vad madarak, egymásnak csapnak és elpusztitják egymást. Ezek alig elhihető emberek.
Ezek fiatalok, karcsuak, szépek és oly egyformák, akármilyen nyelven beszél az az anya, aki őket szülte. Ezek mind fényes bőröltözetben vannak és bőrsapka szorul a fejükön és egyforma páncélos szemüvegek merednek homlokaik alatt. Ezek kivül-belül oly nagyon hasonlitanak egymáshoz és különböznek másoktól. Ezek idegen tünemények az emberiségben. Ezek repülnek. Ezek mintha fölfelé vágyakoznának és mégis mintha lefelé iparkodnának mindig, mert az életnek csak lefelé van utja. Ezeknek közös szerelmük, közös titkuk, közös mérgük van, amely mámoritó és végzetes. Ezek mintha értenék egymást. Ezek mintha mindig szökésben volnának. Az élet türelem és ezek röpködnek türelmetlenül a halálhoz oly közel, hogy a lehelletét lélegzik.
Ezek édes testvérek, a halál fiai. Oh, szegény Viktor, aki héjjáztál az égben és lezuhantál és csak huszonhat esztendős voltál, barátom, ki mint egy unott ifju utazó távoztál hirtelen erről a világról, miért nem beszélgettem többet és más hangon veled. Szállottam veled, hangtalan ülvén mozdulatlan fejed mögött a szük ülésben és a motor indulatos puffogásától egy szót se szólhattam hozzád olyan pillanatokban, mikor éreztem, hogy két élet oly csodálatosan közel van egymáshoz az ég és föld között. Röpitettél magaddal és te már nem élsz. Azóta sokszor érzem magam ugy, mintha zuhannék veled…