ÁRVA PÁL
MESE
Árva Pál hadapródot beosztották a menetbe. Ugy volt, hogy reggel inditják a századot, hát előtte való nap estefelé Árva Pál még elment egy nagyot sétálni az Andrássy-utra. Vidéki illetőségü volt és nagy passzióval sétált mindig az Andrássy-uton. Most szórakozottan és szorongó ünnepélyességgel lelkében ment magában a népek közt a járdán. Vadonatuj zöld egyenruhában volt, friss sárga lábszárvédő volt a lábán és kurta kardja szürkére volt mázolva. Ment lassan az alkonyat felgyulladt lámpái alatt a világos kávéházak előtt a tolongásban, egyre-másra szalutálva, mert mindig jöttek szembe más katonák, tisztek, ujoncok, népfölkelők, azután meg civilemberek jártak előre-hátra, meg asszonyok, meg gyerekek, meg német katonák, meg lengyelzsidók, meg postások, meg hordárok, meg rikkancsok, meg mindenféle teremtései a jó istennek. Ahogy igy sétál Árva Pál magában, egyszer csak észbekap, hogy mennyi nő jön itt, mennyi szép nő és elkezdte nézni őket. Jöttek lefelé a Dunapart felől a liget felé. Fehér ruhában voltak mind és jöttek sürün, fecserészve és sietve és hullámzottak és multak és szépek voltak és könnyüek és fiatalok és szépek és szépek.
Árva Pál elámult s szédelegni kezdett a feje és az utca lámpái belesütöttek a vadgesztenyefák lombjaiba és a lámpák világosságában a fehér ruhák áttetszőek voltak és Árva Pál látta derengeni a szoknyák alatt a nők lábaszárát és csak nézett és a szive nagyon nehéz és meleg lett, ugy hogy fájt vinni a szivét és hirtelen olyan megrendülten és oly gyönyörüen és oly csodálatosan érezte magát, mintha egy magános vitorla lenne ő végtelen tengeren, arany alkonyat alatt. Erősen fogta a kurta kard markolatát és alig tudott előre menni és ugy hallotta, hogy a szive mögött a rohamjelt trombitálják, de valami tüztrombitán, szivrepesztő mély és édes és boldog hangon. Egyszer csak megálottt a nők közt és mintha álmában élne és álmában cselekedne, eleresztette a kardját és mind a két karját széjjeltárta és odaállott egy dühös szőke bakfis elé, aki épen szembeillant vele:
– Kisasszony… – szólalt meg olvadt hangon Árva Pál – én elmegyek reggel a háboruba. Én meghalok a hazáért. Kisasszony… kisasszony… tessék adni egy csókot.
A bakfis elpirult és rémülten nézte Árva Pált, aki jóképü fiu volt, szép szeme volt és látszottak tiszta fehér fogai, mert ajkai andalodottan mosolyra nyiltak. A bakfis egy ici-picit sikoltott s gyorsan ki akart térni.
– Nevem Árva Pál, kisasszony, nincsen senkim, akitől elbucsuzzak, senki se szeret engemet Pesten, kisasszony, megyek a csatába. Meghalok… egy csókot… egy csókot…
A bakfis le- és fölkapta a fejét és izgatottan a szeme közé sziszegte Árva Pálnak:
– Sz–szemtelen!
Avval el is tünt Árva Pál elől az uszó tömegben. Árva Pál előre tántorgott, de szemei még elragadtatásban ragyogtak és mintha nem ő lett volna, ugy ment tovább és mindjárt megállott egy másik nő előtt, akin szintén fehér ruha volt s akinek keblei fenyegetően duzzadtak elő és mint az előbb, kitárta a karjait Árva Pál:
– Nagysád… én reggel elmegyek a csatába. Én meghalok a hazáért, oh drága nagysád… az élet… a szerelem… háboru van.:: oh gyönyörü nagysád egy csókot… egy csókot… egy csókot.
Árva Pál lehunyta a szemét.
A megtámadott hölgy körülkapkodott a fejével, hebegett és összeszedte magát és felülről lefelé és alulról felfelé végigmérte Árva Pált és tekintetének végtelen gőgjét beleszurta Árva Pál felnyiló szemeibe:
– Saunsz dász zi vájterkommen!
Szegény Árva Pál nem értett németül, csak ott maradt egy helyben állva, sokan feléje fordultak és nézték őtet, de észre se vette, mert mozdulatlan tekintettel nézett az égre föl, a hol sok-sok csillag csillogott aranyosan, rezgő, kacsingató, mosolygó csillagok, mint titokzatos apró fényjelek, amelyeket a mennyországból adnak a földi halandók seregeinek.