A TORMA
A torma, mint édes mindnyájan tudjuk, konyhai vetemény s az a hivatása, hogy a tormás virslihez, a sonkához, a tormás hushoz, tormás káposztához való tormát szolgáltassa. A torma azonban egészen másképp fogta föl az ő földi rendeltetését. A torma, mikor a konyhán reszelték, látta a szegény asszonyok, szakácsnék és cselédleányok orrát huzódni, látta szemüket pislogni és vörösleni és hallotta az erős sóhajokat: áááh, áááh, s aztán érezte az ő lágy, friss forgácsa közé hullani a meleg könnyeket. A hideg torma szerette ezeket a meleg könyeket s azt hitte, ő azért van a világon, hogy a könyeket kifacsarja a szemekből.
A torma nézte az emberi életet a konyhában és látta, hogy az milyen szomoru s nem csodálkozott rajta, hogy a szegény asszonyok, szakácsnék és cselédek le-leülnek reszelni őtet, hogy aztán könnyezhessenek. A torma az ő hivatásának tudatában fejedelmien egyenes tartást vett föl s mindig kiemelte a fejét a kosarakból és viaszkosvászon táskákból, amelyekben a vásárcsarnokból vagy a piacról vitték haza a zellerrel, sárgarépával, retekkel, petrezselyemmel, kalarábéval együtt. A torma ezekkel nem érintkezett.
Egyszer csak jött a háboru és itt volt és itt is maradt. A torma életében ez semmi változást nem idézett elő, mert a háboruban is étkeznek az emberek, csakugy mint békében, s őtet csak reszelték tovább. Éppen hogy drágábban adták a csarnokban meg a piacon, de ez a tormát hidegen hagyta. Hanem ahogy a háboru folyt, a torma arra a kellemetlen fölfedezésre jutott, hogy az ő könyeit valaki ő előtte kifacsarja. A szegény asszonyoknak, szakácsnéknak és cselédeknek sokszor már vörös volt a szemük, mikor nekiültek a reszelésnek. Ááh, ááh, – azt hallotta eleget, de a könyek nem akartak hullani a szemekből, egykettő ha jött nagynehezen.
– Ki csalja ki még itt a könyeket, ki kontárkodik bele az én mesterségembe? – morfondirozott a torma és hallgatózott és figyelt és sokszor hallotta: jaj szegény uram, vagy pedig: jaj szegény fiam, meg aztán: jaj szegény öcsém, vagy: jaj szegény bátyám. És látta, hogy az asszonyok, szakácsnék és cselédek hogy szipákolnak, hogy dörzsölik a szemüket s hogy kezdenek kijönni a könyeik, anélkül, hogy tormát reszelnének. Mindabból, amit látott és hallott, rájött a torma, hogy a háboru csinálja ezt és ugy érezte, hogy a háboru lefőzte őtet. A torma aztán keserüen szidta magában a háborout, mig a mérge lecsillapodott s a torma megnyugvást lelt abban a tudatban, hogy övé az elsőség és hogy akármilyen tenger könnyet tud az a háboru kifacsarni, az igazi érdem mégis csak az övé marad. A torma aztán olyan szenvedélytelen megvetéssel gondolt a háborura, mint az istenadta müvész az utánzóra.