MUSZKÁK
Csodálatos idegenek vonultak el ma estefelé a köruton. Orosz foglyok. Vagy száz muszka lassan, négyes sorokban és a csapat előtt és oldalt és utána egypár öreg magyar baka hosszu szuronynyal az ég felé. De furcsa egy világ istenem, az ember nem akar a szemének hinni. Muszkák ballagnak a nagyköruton, a cár katonái és a cégtáblák a boltok felett éppen olyanok, mint tegnap és a betük nem ugrándoznak le róluk és nem fordulnak fejjel lefelé.
A járdán megállottak az emberek és a csendesen menő sebesült katonák is arra forditották a fejüket és merengő szemükkel követték az orosz foglyokat és leeresztett haju kisasszonykák, tavaszi csitrik is megállottak és csengtek egymás közt: Jé, gyerekek… és a kávéház előtt ülő vendégek felállottak és egymás válláról nyujtogatták a nyakukat és a szaladó villamosban az utasok az ablakra nyomták az orrukat és a foglyok menete körül rikkancsgyerekek és cserkészek siettek lelkendezve, nagy idők kis tanui. A muszkák pedig mentek egymás mellett és után, nem vigyáztak a rendre, görbék voltak soraik és némelyik sorban hatan mentek, némelyikben meg csak ketten és sokan csámpásan jártak és egyiknek-másiknak folyton botlott a lába a gacsos csizmában.
És szürkék voltak, mert földszürke az ő uniformisuk, a sapkájuk és hosszu, bő köpenyegük, amelyet kötéllel szoritanak meg a derekukon. És kenyeres zsák csüngött a vállukról, az is földszürke volt és némelyiknek zsákja se volt, csak batyut cipelt, vagy csak összekötött zsebkendőt vitt a kezében, az Isten tudja mi volt benne. A zsebkendő is szürke volt a piszoktól és a csizmájuk is szürke volt a sártól, portól és a képük is szürke volt a portól, a mosdatlanságtól, meg az alkonyattól, meg az élettől, földszürke. Némelyiknek kerek szakálla volt, némelyiknek meg még bajusza se volt, olyan kicsi ember volt, olyan kicsi legény és olyan hitvány és oly törött, mintha összegyürték volna és megtaposták volna.
És ahogy mentek egymás után, oly egyformáknak tüntek orcáik, ugy összeragadtak alakjaik, oly egyformák lettek, mint a göröngyök, mint a földszürke föld göröngyszürke göröngyei. Haladtak, ballagtak, másztak és nem beszéltek, egyik égő cigarettet emelgetett a szájához, a másik sodorta a cigaretlit lehajtott fejjel, a harmadik majszolt a kenyeres-zsákból kenyeret, a negyedik a kezében tartott egy nagy karéj sárga kenyeret, azt majszolta, az ötödik is majszolt, nagyon sokan majszolták köztük a kenyeret, a dörgésnek és a vérnek a földjén, a harctéren is láttam jönni, vonulni foglyokat, azok is mindig kenyereztek. Vonultak az oroszok a köruton és egy-egy orosz itt is, ott is emelte az öklét és megtörülte az orrát, mint a neveletlen szegény gyerekek.
És nem is igen nézték az idegen várost, a nagy házakat, a fényesedő kirakatokat, a gyulladó lámpákat, előre néztek, vagy lefelé, vagy ha oldalt is fordult a fejük, nem figyeltek semmire, csak mentek, mentek egyik szürke lábukkal a másik után egyformán és türelmesen, ahogy a tehenek szoktak menni, akiket néha végigterelnek éjszaka a körut kövezetén. Mintha nem is érdekelte volna a muszkákat a város és a nők és a zaj, semmi, ugy mentek, mintha öröktől fogva jönnének igy és a végtelenségig mennének és mintha nem tartozna rájuk semmi ezen a világon, mintha minden eseménye és csodálatossága ennek a világnak nekik mindegy volna, mindegy, nicsevo, ahogy oroszul mondják.