A SÓHAJRÓL
Az agy gondolkozik, a sziv dobog, a lélek hullámzik, mint a tenger, a szemek néznek, bámulnak, felragyognak és elborulnak és könyekben mosdanak. Az ajkak közül előjönnek az ember hangjai: egyforma beszéd, orditás, kacagás, nevetgélés, dal, hörgés, morgás, dünnyögés, kiáltás, fütty, zihálás, vacogás, szepegés, csettintés, horkolás, köhögés, fuvás, sirás, zokogás, acsarkodás, jajgatás, sikoly, sziszegés, suttogás, csók és sóhaj.
Sokat csodálkoztam életemben a sóhaj fölött. Az ember mind sóhajt. Férfi, nő, gyermek és öreg, ifju és aggastyán, leány és matróna, mind hallottam, hogy sóhajtanak. Szegények és gazdagok, müveltek és müveletlenek, királyok és napszámosok, csendőrök és grófnők, tudósok és cselédleányok, mindenki tud és szokott sóhajtani. Magyarok és franciák és dánok és oroszok és németek és románok és törökök és kinaiak és négerek és indiánok és eszkimók. Minden nemzet, minden vallás, minden fajta, minden szin tagjai sóhajtanak. Mind a szétszakadtan heverő öt földrészben és mind az elpotyogtatott szigeteken élő emberek ismerik a sóhajt. Az egész világ sóhajtoz.
A boldogtalanok, a betegek, a gondban ülők, a rabok, az egyedül hagyottak, az emlékezők, az unatkozók, a merengők mind felsóhajtanak. Az emberek életén végig a lélegzeteik között olyanok a sóhajok, mint a nagybetük a könyvben.
Mélyen magamba szivom a levegőt és lassan eresztem vissza, ez a sóhaj. De ha akarattal teszem, valami kis megerőltetésbe kerül. A sóhaj magától jön és megy, könnyü, észre se veszem, hogy a tüdő valami munkát végzett volna. Jól esik.
A sóhaj belélegzése és kibocsátása mintha kérdés és felelet volna. Mikor besóhajtjuk a levegőt, kérdezünk, mikor kisóhajtjuk, felelünk. Miért? Nem tudom. Meddig? Mindig. Elmult? Örökre. Merre? Semerre. Mikor? Sohasem. Érdekes, ebben a szóban: sóhaj, benne van az a szó, hogy óhaj. És ha ugy mondjuk: sohaj, abban benne van ez a szó: soha.
A doktor a háta mögé áll a derékig vetkőzött páciensnek. A balkeze mutatóujját rá-ráteszi a kulcscsontra, a bordákra egymásután és a jobbkeze mutatóujjával ütögeti és azt mondja:
– Sóhajtson.
A páciens felemeli a fejét, sóhajt. A doktor tovább kopogtat, meleg fejét rányomja a páciens hátára és azt mondja:
– Még. Még. Mélyebben.
Akkor a lehajtott fejjel álló páciens elnéz a fal tapétáira, vagy egy képre, vagy az ablakra és bizonyára valami külső dologra gondol, az életre és sóhajt, sóhajt és a doktor hátul dicséri:
– Ugy, ugy, nagyon jó.
Minden zaj és nesz között, ami az ember ajkáról jön, a sóhaj a legcsodálatosabb és a leggyöngédebb. Legfinomabb zenei hangja az ajkak ezermesteri szerszámának.
A sóhajról az őszi falevél szine jut mindig eszembe, a legszebb szin a világon.
A sóhaj oly rejtélyes, oly könnyü és megfoghatatlan, oly varázsos jelensége az ember életmüködésének, mint a mosoly. A mosoly barátnője a sóhajnak.
Vannak rövidebb és hosszabb sóhajok. Hirtelen, szepegő sóhaj van és van hosszu, nyugodt, kényelmes sóhaj. Van rendetlen, szaggatott sóhaj, mintha sok sóhajt gyüjtött volna össze az ember és egyszerre tenné tul magát rajtuk. Olyan a szaggatott sóhaj, mint mikor a gyerekek lapos kavicsot futtatnak a vizen.
Ugy érzem, ivalaku a sóhaj, mikor kileheli az ember. Milyen hosszu vajjon? Ki mérte meg, milyen hosszu. De kár, hogy nem látszik. Milyen messzire mehet a levegőben? Egy hosszu sóhaj elmehet egy méterre. Ki tudja, meddig akar menni? Hisz mindennek, ami elindul a világon, a végtelenség az álma, minden a végtelenségig szeretne menni.
Lehet, hogy két sóhaj, amely messziről száll egymás felé, találkozik, eléri egymást és összefogózik és együtt marad.
A földről mindenünnen, mindenfelől szállingóznak, szöknek föl a sóhajok. Mennyi sóhaj egyszerre és összekeveredve. Miből vannak? A tüdőből jönnek, lehellet, pára. Hová jutnak, mi lesz belőlük? Képzeltem már, hogy abból a töméntelen sóhajból, amit az emberek egy nap föleresztenek a földről, abból képződnek a fejünk fölött a felhők, amelyek annyira bámulatosak és gyönyörüek.
A mély sóhajhoz föl kell emelni a fejét az embernek. Talán azért, hogy akkor észrevegyük az eget.
Ki volt az első ember, aki sóhajtott? Az első ember, aki élt. Ádám. Azután Éva sóhajtott. Miért? Mert gyönyörködtek a virágokban és a gyümölcsökben és a madarakban és egymásban és mert nem értettek semmit és mert nyugtalanok voltak. Mert emberek voltak. A sóhajt az ember nem találhatta föl, a sóhajt a teremtés adta.
A sóhaj a biztositó szelepe az ember érzéseinek.
Mily nehéz néha a sziv, csak egy pillanat emléke ejtődött rá, vagy az egész élet borult fölébe. Egy bánat, egy gond, egy gondolat, vagy a világ. Milyen nehéz a sziv. Mintha buzával tele zsákokat raktak volna a kicsi, szivalaku véres emberi szivre, olyan nehéz. És egy sóhaj érkezik, befut, kimenekül és magával viszi a sziv nehezét. Elképzelhetetlen karcsu röppenő hid a sóhaj, mit tud magára venni. Szárny, amely elragadja magával a reményt. Megszökteti a gondot. Elviszi magával a vágyakat, egyiket a másik után, mennyi vágyat visz el a sóhaj a szivből. Szellő, tolvaj szellő, amely besuhan és meg-megfujja a fájdalmat. A sóhaj kimegy az ajkon és a sziv egyszerre könnyü lesz és nyugalmas, mint mikor tiszta hó esik a dombra.
A sóhaj hüs és hü legyezője az apácák ajkainak, a szerzetesek ajkainak, a vén leányok ajkainak és a csalódottak és a reménytelenek ajkainak, akiknek a szerelem édes csókjaiból nem jutott.
A sóhaj hasonlit ahhoz a fellélegzéshez, mikor az ember kimegy az ajtón tavaszszal.
A sóhaj oly hosszu és mély, mint az a lélegzet, amelylyel egy hölgy az ismeretlen parfum illatát felszivja az alig fölnyitott üvegecskéből és lehunyja tőle a szemét. És hasonlit a parasztfiu lélegzéséhez, aki a mezőn hemperegve először megszagolja a keskeny sötétzöld istenfát, amelynek mélységes jó szaga van, pedig a fünél durvább dudvának látszik.
A sóhaj beszél néha. Felsuhantat mélyről, mélyről egy szót, amit eszünkbe se volt mondani: istenem. Egész halkan szokta mondani. Igy is: jaj istenem. Meg igy: istenemistenem. Néha csak ennyi hallik belőle: stenem. És még ezek a szavai a sóhajnak: haj haj. Aj haj haj. És még ez a két szó az övé: oh, ah.
Mit jelent oh vagy ah? Mit akar mondani? Önkénytelen mondja az ember. Ha senkitől gyermekkoromban nem tanultam volna, akkor is élnék vele. Ha egy festmény csodálatra ragadja az embert, akkor ez az oh röppen el az ajkon és az ah. A tengert ha megpillantjuk, vagy elbájoló táj nyilik előttünk, vagy ha megállunk a naplemente megerenditő szép felhői alatt, ha kellemes meglepetés ér, ha a zenében egy gyönyörü dallam bájolja el hallásunkat, ha olvasás közben egy költői szépség lepi meg értelmünket, ha öntudatunkra lecsap a mámor, akkor is oht és aht sóhajt az ember. Az örömnek, az epedésnek, ámulatnak, a gyönyörüségnek, a rajongásnak és a legszentebb üdvnek is az ah és oh a jelhangjai, akár az ijedtségnek, a szomoruságnak, a testi kinnak, az ájulásnak, a bánatnak, a lemondás kiválasztott pillanatának, a gyásznak, a borzalomnak és a kétségbeesésnek. Mi ez az ah és oh? Nem értjük, mert nem szavak. Tul vannak a szavakon. A lelkünk mélyéből valahonnét segitséget kapunk, mikor ki akarjuk fejezni magunkat, s nem birjuk, mert gyámoltalan szavaink meghátrálnak. Micsoda kifejezhetetlen tündöklő viziója a gyönyörnek és a gyötrelemnek mily végtelen nyüzsgése van benne az ohban vagy az ahban. A legnagyobb fájdalomra és a legnagyobb örömre egy kifejezés jön fel a lélekből. Nem cseréli össze vajjon a lélek ezt a kétféle érzést? Nem barátkozik, nem testvériesül, nem ölelkezik össze a mély mélységben az öröm a fájdalommal? Mit tudjuk, mi van odalent. Mi a viz szinén hajózunk és nem látjuk a tengerfenék szörnyeit és virágait.
Sokszor olyan mélyet vágyik az ember sóhajtani, le, le, végig és érzi az ember, hogy ez a sóhaj nem áll meg, csak a tüdő nem engedi tovább.
Mikor kezdődik az életben a sóhaj? Ki nem hallot már csecsemőt felsóhajtani édesdeden álmában, mikor mosolyog és kimelegedett orcái ragyognak, mint két rózsaszin rózsa a napsütésben.
A felnőttek is föl-fölsóhajtanak, mikor alusznak. Talán a halál suhan át az öntudatlan élő testen, mint a szellő a fán az erdőben éjjel.
Unalmában is sóhajt az ember, mikor a fejében nincs gondolat és a szivben szünetel minden érzés. Miért sóhajt ilyenkor az ember?
A sóhaj ragadós, mint az ásitás és a nevetés.
A sóhaj jól esik, nem igaz? Vajon hányat sóhajtottam életemben? Miért nem olvasta meg valaki a világon, hányszor sóhajtott. Hiszen az csupa kellemes pillanat. A drága futékony élet e csodálatos és kellemes pillanatait összegyüjteni és olvasgatni milyen érdekes és becses volna.
Milyen müvészi ötlete a teremtésnek a sóhaj. A sóhajt meg kell köszönni az istennek, mert adta. Oh, ha nem lenne sóhajunk.
A sóhaj a lélek láthatatlan fehér zászlója.
A sóhaj mindig bucsuzó életünk kendőlengetése. A sóhaj a hárfa leggyöngédebb húrja, mely hiányzik róla.
A sóhaj galambposta, az élet és a boldogság közt szálldogál.