KOP-KOP-KOP…
Egy lócára ültem estefelé a Dunapartnak egy egy kis parkozott darabján a Margithid mellett, a pesti oldalon. Magam voltam a természetnek a város üzeméből elhóditott kis területén és körülöttem csend volt, bár a parton lenn a rakodóhajókra zörögve-dörögve guritották a hordókat és a hátam mögött egy pár lépésre egymásután zugtak, csengtek, csikorogtak a villamosok és csattogtak-pattogtak a lovak patái a kövezeten. Mind ez a zaj mintha egy távoli és idegen világ zaja lett volna, amit nem is hallottam, ha nem akartam, mert ott ahol ültem, csend volt, a csend a bokrokból jön igy alkonyatkor, meg az égből, meg az ember lelkéből. Egyszer csak
– Kop-kop-kop…
és a kis közkert sarkán két bokor közül bejön az utra két mankón egy féllábu baka. Elkopog a kavicsos földön és leül a szomszéd padra és a két mankóját letámasztja maga mellé. Egy félperc mulva megint kop-kop-kop, hosszu mankók nyulnak be a bokrok közt, két amputált baka sétál elő rajtuk, kopognak egymás mellett, le se ülnek, kopognak, hallgatnak, sétálnak.
– Kop-kop-kop-kop – rögtön a kert másik sarkából fordulnak be a féllábu katonák, öten egyszerre. Összetalálkoznak a szembekopogó kettővel, megállanak, aztán mind együtt kopognak tovább. Hirtelen a kert harmadik oldaláról tünik elő két mankón járó katona, utána másik kettő, utána három, utána megint kettő, ujra kettő… a kert minden oldaláról egyszerre kezdenek előtünni, kopogni, egyesével, kettesével, négyesével, mind előre-előre hajbókolnak a hónuk alól lenyuló két hosszu mankó között és csatlakoznak és elválnak és megállanak és egy páran leülnek és a többiek csak kopognak egymás mellett és szembe egymással a padok előtt, a virágágyak körül. Csodálatos szürkekék csapat, csupa katona, tiszta öltözetben, megberetvált fiatal orcával és pipa van soknak a szájában és mindnek az egyik nadrágszára fel van gyürve, kötve, varrva. Egyiknek bokáig, a másiknak térdig, némelyiknek a térden is felül. Oh ezek az össze-vissza megkurtitott nadrágszárak, amelyek mind egyforma hosszuak voltak a másik nadrágszárral.
Itt, a szomszédban egy nagy házban hadikórház van, onnan jöttek le vacsora előtt sétára. Tanulnak járni. A gyermekek, akik délelőtt szoktak itt szaladgálni és a dada oltalma alatt tipegni, most otthon vannak és most fektetik le őket. A mankón járó katonák meg-megállapodnak, állanak, nézik a virágágyat, tovább koppannak, koppannak körbe és hallgatnak és az egész kertben senki más emberfia nincs, csak ők, valami megrenditő és valószinütlen kis köztársaság a bokrok közt elvonulva, az alkonyat tiszta és ünnepies világitásában. Az égen varázslatos szép felhők.
Már kivül vagyok a kerten és csak messziről nézem őket. Oh, most mindjárt elhajitják a mankót, a nadrágok vissza fognak ereszkedni, láb terem alattuk, s ők elkezdenek kergetőzni és nevetni fognak. Kiderül, hogy csak tréfa volt, hogy mankón járnak, összebeszéltek, játszottak… hiszen katonák, gyerekek. Csakugyan nevetést hallok, nevetnek. Ők nevettek. Az egyik padon összedugták a fejüket. Bolondoznak maguk közt. Egy baka a botjával rákoppintott a másik fejére.
Elmentem és ugy éreztem, hogy én az én kedvemet otthagytam nekik és ők az ő bánatukat mind nekem adták.