HÜVÖS ESTE
Megborzong az utcai fa lombja, melynek leveleit oly különös világosra festi a lámpafény és összerezzennek a fehér ruhák a járdán a fák alatt és mintha a nyár titkos sóhaja lebbent volna el arcomon, egy hosszu hűs lehellet. Mintha hangja és értelme lenne e sóhajnak, amely a nyári estén jött valahonnét sötétben merengő erdőből, mintha egy szót mondott volna: ősz… és eszembe jutott, hogy ma vagy tegnap már egynéhány fáradt levelet láttam lehullani a fáról és hogy majd most leszállanak, szálldogálnak mind a falevelek sárgán, halványan és aranyosan, a mulandóság bánatos és bájoló pillangói, az idén megint, mint tavaly, meg azelőtt, meg mindig.
Mindig éreztem a leszálló faleveleket, mintha nem is a földre hullottak volna, mintha mind a szivemre estek volna, bőrtől nem védett érzékeny, fájó husára és éreztem éles szélüket és éreztem hidegüket és sulyukat és aztán jól esett terhük, mikor elfeküdtek szivemen. Most irtó nehéz ágyukat vontatnak át ugyanazon a sziven, nehéz fölszerelésü gyalogság menetel át rajta, sürü oszlopokban egymásután és trainszekerek végtelen sorai vonulnak át rajta és lovastömegek gázolnak végig rajta és páncélos automobilok rohannak keresztül rajta és hatalmas vaggonok dübörögnek el rajta és vöröskeresztes kocsik vánszorognak végig rajta.
Ősz, ősz… vajjon csak gondolom vagy érzem, hogy mi az, hogy megint lehullnak a levelek. Oly hüvös volt ma este, az elosonó szél mintha föl akart volna nyitni egy könyvet, amelyet becsuktam s legázolva s összesározva és összevérezve hever szivemben. Mintha fellebbentek volna lapjai, melyeken, ugy emlékszem, csupa kotta van és csodálatos virágrajzok. Az élet énekei és álmai, emlékszem. Oh fájni fog-e a fájdalmak alatt a lehulló falevél az idén. A vadrózsa már biztosan el is hervadt, szeretném megkérdezni a falusi kisasszonyokat, ők jobban tudják.
Ugy emlékszem, már korai nyáron hervad, s mikor virit is, oly bátortalan illata van, s oly vékonyak és gyöngék a szirmai, elég megtapogatni őket, a kezünkben maradnak és a semmitől is leesnek, mindig teli van velük a bokor alja. Sok kis fekete bogár mászkál a vadrózsában, kinozza és emészti, igaz? Drága falusi kisasszonyok, vajjon hogy vannak ők és mit gondolnak. Ó hogy nem levelezhetek és nem érintkezhetem velük, mennyi mindenkivel, csak ő velük nem. Ők a mosoly szolgálói és a sóhaj pártfogói. Az ő szivecskéik szivalakuak és rózsaszinüek. Fejüket lehajtják és kezecskéik összekulcsolódnak, mint ahogy két árva ölelkezik. Az ő tekintetüket, amely olyan, mint a hajnal, otthagyták a férfiak és egeket hasogató zenebonával az elmulás diadalkapuja alá rohannak. Az ő lelküknek ellene vannak a nagyhatalmak érdekei. Oh, leányok.