VILLAMOSON
Tolakodnak, kapaszkodnak, gázolnak, furakodnak, dörzsölik, reszelik, nyomják egymást, mintha át akarnának hatolni a testek egymáson. Keztyük, kezek kapkodnak, karok nyulnak fölfelé, derekak vonaglanak, vállak, fejek keresik az egyensulyt. A kocsivezető elől csönget, csönget, a kalauz is nyomja hátul a csengőt s rángatja a felülről csüngő szijjat és a kocsi indul és lenn még ostromolják az utasok a kocsi lépcsőit s emelkednek és visszahanyatlanak egymás után, mint a szerencsétlen olaszok Tirol hágóiról. És hangok, szavak veszekednek az összezsufolt fejek körül:
– Engedjenek leszállani!
– Ne nyomjanak!
– Kérem engessen!
– Nincs hely!
– Tessék bemenni!
– Kalauz, mért enged föl ennyi embert!
– Szolgálhatok?
– Jaj!
– Szabad kérnem!
– Menjen le a lépcsőről!
– Nem látja, hogy gyerekkel vagyok!
– Szabad!
– Kérem! kérem!
– Kettő leszállt!
– Istenem!
– Kettő leszállt! Kettő leszállt!
Hallgatni ezeket a hangokat és látni és nézni ilyen közelről a küzdő végtagokat és az arcokat és a szemeket, mily durva sérelem az ember illuzióinak… Ellobog egy pillanatban, mint egy zászló, fejemben a gondolat, hogy ezek itt mind egy nemzet gyermekei, mind, akik itt dulakodnak és gyülölködnek, önzenek és részvétlenkednek s lihegnek és szuszognak egy csomóban, helyet és nyugalmat szerezni egyik utcasaroktól a másikig.
Érezni közéjük szorulva az embereknek ezt a mindennapos sivár összeütközését a legszebb szavaknak ünnepélyes és tragikus évadján… Szent isten, ha valaha beléphetek egy tiszta és csendes világba, amelyről álmomban álmodtam, hogy fogom tudni letagadni majd, hogy a földön villamosok jártak és mentem rajtuk és láttam és éreztem mindezt magam körül. Milyen megsemmisitő tudat, hogy ehhez az emberiséghez tartozom, az ő világuknak és életüknek rabja vagyok, éppen ugy, mint ennek a tömött perronnak, amelyen nyomkodnak és surolnak mindenfelől és a szomszédom is csak kemény könyökömet érzi bizonyára és semmit nem sejt gyöngédségemből.
Itt szorong az egész világ előttem, férfiak, asszonyok, lányok, fiuk, öregek, gyermekek, rendetlenül vergődve együtt egy irányban, igazán mintha az egész világ lenne. Miért nem férnek egymástól, miért szorulnak ugy össze? Mennyi lakatlan sziget van még a tengerekben, mennyi pusztaság a földrészeken, mennyi megszállatlan völgy és hegyoldal, mennyi őserdő, mennyi virágos labirint valahol felkutatlanul, mennyi csodálatos oáz százszinü madarakkal, mennyi érintetlen éden… oh, mintha szivemet taposnák, pedig csak a lábamon áll valaki.