EGY PIROS FELHŐT
pillantottam meg az égen, nagy-nagy vérpiros felhőt, oly szabályosan függött a közepén az égnek mint egy sziv. Megállottam és észrevettem, hogy mindenki ezt a felhőt nézi. Dél volt, az utca teli volt emberekkel, de mind állottak és az eget nézték. Soha nem tapasztaltam, hogy a lakosság az égben gyönyörködjék s alig akartam elhinni, hogy csakugyan egy felhő kedvéért néznek fel ily tömegesen. Lehet, hogy csak álmodtam az egészet, de oly csodálatos, mint a valóság, amit élünk, azért merem elmesélni. Hát állottam és bámultam. Talán ballon lesz az odafönn, gondoltam, hisz ha felhő volna, mégsem érdekelné az embereket. Csakugyan olyan mozdulatlan volt, mint egy ballon captif s észrevettem, hogy egy kis nemzetiszín zászló függ lefele róla. Megfigyelnek bennünket, gondoltam s elnéztem róla, hogy az ég távolabbi tájait élvezzem. Egyszer csak mintha zugolódás tört volna ki a tömegben.
– Sziv, sziv, sziv! – hallottam mindenfelől s amerre fordultam, mindenki csak azt ismételte: Sziv! Sziv! S az emberek oszolni kezdtek. Nekem már feltünt, mihelyt az égre néztem, hogy a lélegzetem igen könnyen jár föl és le, holott máskor mindig éreztem, hogy a szivemet emeli és sülyeszti a lélegzetvétel s különösen meglepett, hogy ma semmi nehezet nem érzek a mellemben, mialatt az égre nézek, pedig azelőtt ilyenkor mindig a mellembe nyomult az a sötét és édes suly, amit szivfájdalomnak neveznek.
Visszanéztem az égre és láttam, hogy igazuk van az embereknek: csakugyan egy nagy piros sziv áll az égen. A nemzeti zászlócska a szivből lengedezett lefelé. Az égről pedig eltünt volt a kékség, rózsaszinből és feketéből való borulat futotta el az egész égboltot a sziv mögött, talán a sziv árnyéka volt. És a csillagok mind feljöttek és a hold is ott fénylett az égen, dacára annak, hogy idelenn dél volt. És megláttam, hogy a csillagok nem is csillagok, hanem milliom pillantás s mind csábitóan integet folytonosan. A holdban pedig az ezüst arc az volt, amelyet mindig szerettem nézni, csak az arc vonásai változtak és változtak csodálatos gyorsasággal s minden pillanatban más arcot láttam a holdban, s ráismertem összes barátaimra, akik a háboruban elhagyták az életet és megismertem sok-sok más embert, akik meghaltak még a háboru előtt s akikkel érintkeztem mig éltek s láttam még ezer meg ezer idegent, akiket valaha látásból, fotográfiáról vagy hallomásból ismertem. Ezek az arcok mind csak alig egy pillanatig tüntek át a holdon és mind fényesen mosolyogtak azalatt. És ugy hallottam, mintha beszélt volna a hold és azt mondta volna a mosoly hangján:
– Én oly boldog vagyok.
Én felkérdeztem:
– Te azért mosolyogsz, mert halott vagy?
– Mindig mosolygok – mondta a hold. – A nap szenved, mind a pokol.
– Minden azért van, mert meghalunk? – kérdeztem megint, pedig ugyis tudtam, hogy azért van minden.
A hold talán nem is hallgatott ide, csak ezt mondta:
– Minden virág… és többet nem is hallottam, hogy szólt volna.
Hanem észrevettem, hogy idelenn esernyők pattannak ki egymás után, s az emberek mindenütt sietnek és a nők sirnak és az idős férfiak szitkozódnak. Meleg és sötét cseppek potyogtak az égből, oly nehezek voltak, mintha köny és vér esett volna és mintha mindez a szivből hullott volna. A kezemre is esett sok s onnét a földre pottyant s láttam, hogy nem vér, se nem köny, hanem csupa apró sziv esik, eleven, forró, szivszinü és szivalaku kis szivek. És a levegőt egészen elsötétitette a sziveső, mintha az egész világra hullott volna. S láttam, hogy hegyekről, partokról és hajókról nagykaliberü lövegek csövei irányulnak felfelé és mind az égen álló szivre kezdenek tüzelni. Az utcán pedig hirtelen szuronyok sürüsödtek föl és a kis szivek mind a szuronyok hegyébe hullottak.
Azután elveszett mindez, a nagy piros sziv sincs az égen, nem látom a nyomát se, hogy most fölnézek, csupa fehéres felhő időzik itt-ott a tiszta kék mennybolton s a lélegzetem megint éppen ugy jár föl és le régi terhével, mint mindig.