Élet, halál

Az üzér üzérkedett ezen a világon és azután meghalt, mert mindenki meghal egy napon vagy egy éjszakán. Hipp-hopp, az üzér a másvilágon találta magát. Ott állott egy édesen zsibongó rózsafa-alléeban, amelynek végét és kezdetét látni nem lehetett, melyen előre-hátra egy csodálatos vásár tolongott, nők és férfiak, akik mind olyanok voltak, mint a földi emberek, csak még sem olyanok, öltözeteik és orcáik messziről jellemzőek voltak és oly bánatosan és ünnepélyesen el voltak varázsolva, ahogy a muzeumokban és plasztikonokban szerepelnek az emberi figurák és olyanok voltak, amilyeneknek álmunkban tünnek nekünk néha az emberek. Valami derengő homályosság uralkodott az alléeban és a földig rózsákkal benőtt rózsafák fölött magasan orgonából, violából és ákácvirágból való felhők függöttek. És muzsika terjengett a széles és nyüzsgő ösvényen, édes és édes zene, mintha milliom halk s vigyázatos csengettyü lopakodna az alvajárás nyomában. És kétfelől e rendkivüli uttesten tündöklő felhőszövetekből való sátrak sorakoztak s a sátrak nyilásában, amelyek a hajnalhasadáshoz hasonlitottak, szóval ki nem pingálható bájos és gyöngéd leányalakok forgolódtak, vállaik fölött fehér szárnyak borultak s kacsóikban holdfényből való tollseprük repestek, amelyekkel csillanó-villanó holmikat legyezgettek, leirhatatlanokat, amik opálból, gyöngyházból, föniciai üvegek fényéből és halszinekből való tálcákon és tálakon terültek. A végtelen tömeg jajveszékelve és ujjongva hullámzott ezek között a sátrak között.

Az üzér előrevergődött s rogyadozott a tolakodásban. Roppant kinnal tudott csak egy-egy lépést tenni, mert mind a két keze tele volt táskákkal s a mellén is és a hátán is kofferek csüngöttek. Ezek a kofferek mind teli voltak pénzzel, aranyakkal, ezüst pénzdarabokkal és nickellel és rézpénzzel. Megállani próbált s le-letette a podgyászát a kezéből, de egy fényes és haragoszöld zsandár ilyenkor rögtön tovább kergette s a kofferek nem akartak elválni tőle, visszakusztak a lábaszárán s a kezéhez ragadtak és ő kénytelen volt tovább magával vonszolni őket.

– Hordár! Hordár! – nyöszörgött és rikácsolt az üzér s erre köröskörül mindig felkacagtak itt-ott pirossipkás ősz hordárok, akik a rózsafák közt kötött hintán hintáltak. Egyszer csak egy katona sétált szembe vele, tiszta, vidám kék ruhában, fegyver nélkül, csak a borju volt a hátán.

– Jaj, kedves katonabácsi, – mosolygott arany fogaival a pohos vén üzér a fiatal szép katonára – drága katonabácsi, segits nekem. Segits cipelni ezeket a nehéz bőröndöket, majd megszakadok alattuk. Mind teli van pénzzel. Ha egyet elviszel, a másikat ajándékba adom néked.

A katona tagadólag csóválta a fejét.

– Kinek-kinek a maga terhe – mondta szeliden.

– Te mit viszel abban a bornyuban?

– Én amit a háboruban gyüjtöttem. Félelmet és fáradtságot, éhséget, didergést, szomjuságot, sóhajt és könnyeket.

– Nehéz, mondd?

– Oh, egy csöppet sem. Inkább nagyon is könnyü.

– Te, megveszem a bornyudat. Én ugyis szoktam bőrt venni. Mennyit adjak érte? Kell ezer forint?

A katona mosolygott.

– Jaj te, én meg ezt a rengeteg pénzt gyüjtöttem a háboruban – siránkozott az üzér.

– Kikkel harcoltál?

– Vásárlókkal, ügynökökkel, termelőkkel, kupecekkel. Lisztet, szalonnát, bőrt, gyapjut, cukrot, zabot, tejet, mindent vettem és megdrágitottam és drágán eladtam és megint vettem és még jobban megdrágitottam.

– Hát miért?

– Miért? – nyögte kidülledt szemmel az üzér és megrázta táskáit. – Ezért ni. A pénzért. A pénzért.

Aztán megint meggörnyedt és verejtéke hullott a homlokáról. Körülnézett és bekiáltott egy sátorba:

– Hé, mit árulnak itt? Mik azok a csodálatos micsodák azokon a fényes tálcákon? Miféle cikkek ezek?

A szárnyas elárusitónő szaporán elősorolta áruit:

– Jóféle izek, illatok, pihenés, álom és csók és jókedv és boldogság. Tessék választani kérem!

– Egy kis pihenést, csak egy kis pihenést… – nyöszörögte az üzér.

– Mennyi tetszik? Egy vég pihenésnek az ára egy rőf fájdalom.

– Azt nem hoztam…

– Egy deka részvétért egy mázsa tiszta nyugalom kapható.

– Azt se hoztam. Csak pénzt hoztam. Pénzem van.

Az elárusitónő édesen felkacagott: – Pénz!

– Pénz, pénz! – fuldoklott az üzér. – Mennyi kell?

Az elárusitónő megharagudott.

– Hallgass és takarodj! – mondta. – Mit gondolsz erről a boltról? Pénzért akarsz itt vásárolni? Utálatos csaló!

Az üzér kétségbeesetten verte a homlokát:

– Hát mit érek most vele? Mért gyüjtöttem? Mért kell itt magammal hurcolni?

Aztán gyámoltalanul kérdezte a katonát:

– Mondd, téged kiszolgálnak?

– Oh hogyne, mindent kaphatok, amit szemem szám megkíván. Száz csókot adnak egy sóhajért, egy csöpp verejtékért egy éjszakai gyönyörü álmot, egy könycseppért meg annyi boldogságot, hogy bele se fér az emberbe.

– Jaj, ha én ezt tudom, – ette magát az üzér – jaj, hogy én ezt nem tudtam. Ezt nem vártam, ez borzasztó, borzasztó!

– Borzasztó? – riadt fel a háta mögött a haragoszöld rendőr hangja. – Már megint megálltunk az uttesten? Gyerünk, gyerünk, mozgás!

Az üzér gyötrődve füzte a karjára pénzes táskáit és tovább kezdett vánszorogni és közben hangosan lamentált:

– Hogy mégegyszer kelljen az embernek élni! Hogy ilyen világ is van! Ki hitte volna! Jaj, jaj, jaj.

A rendőr vidáman lökdöste előrébb:

– Nem hitted kis öreg? Azt hitted, odalenn már végeztél? Azt hitted az a rend? Azt hitted, az az igazi? Te szemtelen te! Ne félj, majd gondom lesz itt rád, te csirkefogó! No, csak ne állj meg, tovább, tovább…

– Ajj, jaj, jaj, – nyavalygott az üzér, egy tucat böröndjével bukdácsolva a fényes és csodálatos uton és ugy csavarta körbe a fejét kinjában, mint mikor a kávédaráló masinának a gombját csavarják, csavargatják köröskörül.