MÜVÉSZET
Mit látok, a házmester leánya kinn ül a kapualjban és olvas. Egyik térde a másik fölött, kezei a könyvet tartják ölében, feje le van hajolva s orrocskája mozdulatlanul céloz a nyitott könyvbe. A kocsiuton zúg a forgalom és trombita reccsen, katonacsapat trappol el a kövezeten és a járdán mulnak össze-vissza a járó-kelők és köztük kardok zörrennek és mankók és botok koppannak egyenlőtlen és bánatos tempóban… és a leány feje nem mozdul, tekintete, képzelete, szive, egész csekély és csodálatos élete ott szórakozik, lelkendezik, szenved és szenveleg a divatjamult piroskartonfedelü könyvben, amelynek sarkán látni a ráragasztott fehér cédulácskát, mert a könyv kölcsönkönyvtárból való és egy nagyon rossz regény, esküszöm.
Alkonyatkor a mozi tündérien kivilágitott pénztárhelyiségében nyomják az emberek egymást a kasszától. Mi a csudát berregtet a filmmasina géppuskája a vászonra? Semmi rendkivülit, dr. Gar el Hamát, vagy egy vontatott dán tragédiát, vagy egy korlátolt detektivtörténetet, vagy egy andaluziai tájfelvételt, csakugy mint tavaly, mint azelőtt. És az emberek figyelni tudnak és szórakozottak tudnak lenni és borzongani tudnak és fantáziájuk leissza magát a mozi kitalált és élettelen darabjain. Most, mikor a háboru háborog a világon, felrobbant hidakon szakadoznak széjjel az emberek és torpedók nyilalnak a tengerben és széjjelhasitják az élettel és gazdagsággal telt hallatlan hajókat és a levegőben aviatikusok irgalomtalan párbajai búgnak és bombák csapkodnak tömegek és tornyok közé és a zajnak, tüznek, rombolásnak és halálnak lázban nem sejthető, talán csak tébolylyal szenvedhető pokoli vizióit produkálja a valóság.
És este kinyilik egy-két szinház és a publikum épen ugy érdeklődik, élvez, örvend és elbusul a vigjátéknak, a drámának s az operettenek helyzetein és fordulatain és szövevényén. És a darabok épen olyanok, mint voltak a háboru előtt, az ugynevezett békében.
És a harctérnek pazar és megrenditő fotografiáit nézegetik az emberek a lapokban és a szemüket jobban vonzza a hüséges fölvételek közt egy-egy müvész harctéri rajza, amelyen egyéb sincs sokszor, mint egy pipázó katona, egy holt ló, vagy egy pár trainszekér és fák.
És beszéltem egy nővel, aki azt mondta, hogy életében annyit nem olvasgatott verseket, mint amióta háboru van.
Az emberek nem hagyták el a müvészetet és a müvészet nem hagyta el az embereket. Titokzatos és örök tendencia van az emberek lelkében, amely mindig kezesen bolyong a képzelet után és hagyja lebeszélni magát a valóságról és vinni, csalni, s eltévedni az élettől és mintha az emberek nem is hinnék igazán azt, ami igaz, és mintha önmagukat és a világot a föld felett és attól messze és azon tul sejtenék és keresgélnék. Oh, mily szép és csodálatos dolog ez és milyen jó és milyen örök.
Milyen jól esik a piktornak festeni, most még jobban esik és milyen jó irni, mikor lehet, istenem, ezt hozzád sóhajtom. Ha lenne beleszólásom az emberek életmódjába rábeszélném őket, hogy minden áldott alkonyatkor nézze most mindenki legalább egy pár percig a felhőket, amelyek az égen megjelennek. Mert olyan mámoritóan és nyomasztóan szépek és mert nincs semmi bennük. Jó éjt, szép álmokat…