IMÁDKOZÓ ZSIDÓ A VONATON
Huzódik a vonat a Rákosmező szélén a töltésen. Futnak a kocsik a mozdony után a hátrafelé gurigázó füst alatt, fekete és szürke és vörös vaggonok egymásután, régi friss krétairás az oldalukon és bennük és fölöttük katonák, szénafelhők, ló, mozgókonyha és szürke meg zöld szekerek, ponyvák, minden. Milyen fürgén mulik az ember szeme előtt a hosszu vonat, mily gyors és szabályos zakatolással kergetőznek a nehéz kerekek… hol van a világ tüzvésze és zürzavara? Ni, hogy fut a vonat a végtelenségig egyenes sineken. Sok-sok vonat szalad itt mindig előre is, visszafelé is, mind olyan biztosan és serényen, én nem tudom, mintha soha ilyen ambicióval és jókedvvel nem szaladgáltak volna a vonatok a földön.
A teherkocsik után személykocsik jönnek, első osztály, második, harmadik. Az ablakokban katonák, kevés civil, egy-egy női fej. Az utolsó kocsiban, a lehuzott ablak mögött, a szapora fejek közt egy álló alak, egy fehér-fekete utas, kifelé néz és a fejét ingatja a mellére. Zsidó ember, aki imádkozik a vonaton. Imádságos köpenyegét a fejébe huzta, a homloka közepén a fekete bőrből való kocka látszik és olyan, mintha egy sötét és kemény gondolat ült volna ki a homlokára. Utána nézek, mig látom, ennek az utasnak, aki hajbókol gyöngéden előre, körülbelül a vonat zakatolásának taktusára és folyton beleveri a fejét a szivembe. Oh, akármi csekélységnek, amit látok, különös jelentőségét érzem ezekben az időkben. Láttam gyermekkoromban is vidéken a vonaton reggel imádkozó zsidókat és láttam Lengyelország vasutjain, mikor utaztam és most ennek az egynek annyit tudok engedni érzéseimből…
Áll az ablakban, nem tudja, hogy nézi valaki a mezőről, s nem törődik vele, hogy a kocsiban benn bámészkodnak rá az emberek. Idegen az idegenek között, magában, néz kifelé az elmuló tájra, értelmes, csalódott feketefényü szemeivel tán a mezőt se nézi, s nem veszi észre a lépkedő katonákat és a vágtató lovakat, teli van istennel és egy távoli babonás világgal, a honnét jön és ahová megy a harmadik osztály Ahasvérja. Egy elkésett teremtés, aki soha meg nem érkezik. Az imádkozó lepelbe, a feketecsikos fehérbe fogják betakarni halottaiban. Ez a szentelt lepel az ő estélyi öltözete, az ő jelmeze az ünnepélyen, az ő diszmagyarja. Áll az ablakban, utazik, tünik, muik az idegen világon átal, hajbókolván az irgalmatlan és irgalmas isten felé s szenvedélyesen burkolózik imádkozó köpenyébe, életének és halálának sátorlapjába.