ET VOUS?…
Sohase gondoltam rá, de sohasem is felejtettem el, mert most hirtelen eszembe jutott, véletlenül, az isten tudja miért. Oh csekélység, néhány zajtalan uri pillanat, éppen csak hogy emléknek tudott lopózni annak fejébe, aki ezeket a sorokat itt maga előtt némán göngyöliti lefele. Párisban volt egy meleg tavaszi napon, délben, az Avenue de Bois de Boulogne kizöldült és megillatosodott sétáló utján. Ott multak előre és hátra nők és férfiak és nők, a sors kiméltjei, a divatlapok járó ábrái, Páris nyugodt tulajdonosai, a nagyvilág szenvtelen tagjai, a kisvilág irigyeltjei. Még ifjuságban szenvedtem akkor, néztem őket s ugy képzeltem, hogy ezeknek semmi bajuk sincsen. Két párisi ur lépkedett mellettem, két könnyü ur, jaquette-ben, a cilinderük a fejükön hátraült, akkor az volt a divat az urak között, hogy mutatták a homlokukat. És szembejött egy nő, halkan mint egy tündér s lassan mint egy matróna, szép volt mint a gondolat, s nyulánk mint egy hang, amelyet a szordinás hegedüről a vonó hosszan felnyujt a levegőbe. Szemei, emlékszem, ugy tekintettek előre, mintha nem látnák a köröskörül mozgó alakokat, vagy mintha átlátszóak lennének nekik az emberek s ezek a szemek az embereken át s a távol bokrokon át a végtelen végtelenségben néznének valamit.
Ahogy elhaladt, a mellettem sétáló két ur közül az egyik félhangon figyelmeztette a másikat:
– Voilá encore une femme qui s’ennuie! Itt is egy nő, aki unatkozik… A nő meghallotta, s elmentében odaforditotta a fejét s gyöngén szólt:
– Et vous, Monsieur?
De már ment és elment és tovatünt avval a szép tavaszi nappal mindörökre. Eszembe jutottak a világból, amely volt s eszembe jutott minden a világon, ami oly elmesélhetetlen. A sóhajnak és a képzeletnek szabad közlekedése van s arra is gondoltam egy percig, hogy hát ők vajjon mit csinálnak, ha élnek, az a két vidám cilinder alatt sétáló francia. És az a halk ismeretlen nő hogy érezheti magát most, vagy tán nagy betüvel illik irni, hogy Most, a világokat megcserélő időkben, a haza izgalmas és tragikus vérzésében s minden emberi nyomoruság dusan és rikitóan táruló pokla fölött?
Mintha látnám épp oly lassan és ugyanavval a gyógyithatatlan tekintettel végigmenni ma is a Bois déli korzóján, mert ilyenkor is szokás sétálni ott, a hüvös és tiszta novemberben. Azt hiszem, hogy megint éppen oly mélyen unatkozik és unatkozik az a két ur is, ha cilinder van a fejükön és ha élnek.