A FÁK TEGNAP ESTE
Ki nézte a fákat tegnap este? Csupa üvegágu, gyémántlombu fa állott az utcán sorba, csupa gyöngygaly volt a fákon. Biztosan mindenki látta. Milyen nap is volt tegnap? Azt hiszem, vasárnap. És március hetedike, igen, hetedike. Ugy-e, milyen csodálatosak voltak tegnap a fák? Havazott a minap, azután erős nap jött, a hó olvadt, hirtelen fagy jött és a fagy megfogta az olvadó havat az ágakon.
Én már egész nap néztem a halk Margitszigeten ezeket a mondhatatlan szürke fényben megjelent fákat, amelyek elvarázsoltságukban dermedten állottak és tündököltek sápadtan, valami felfoghatatlan tündéri gyászban, a szépségnek és fájdalomnak valami ismeretlen és elérhetetlen előkelőségében, mindentől a világon idegenül és végtelen távolban attól a természettől, amelyet megszoktunk természetesnek találni. Csak erőlködhetnék hiába a betükkel, de ki nem mondhatnám a tegnapi fákat, amelyeknek megfagyott rajza eltevődött életem albumába.
És este az utcán mentem és a járda szélén egymás után ültetett fekete fák terebélye tündöklött sorban és emelgette fölfele tekintetemet. Az utcai lámpák és a boltok kirakatainak világitása és a kávéházak nagy ablakainak világa csillogtatta és kápráztatta a város álomfáit. A leveletlen téli fák megmagyarázatlan ágazata fénylett, gyöngyellett, gyémántlott. Egymás felé remegő, összebujó és vonagló és tünő vonalak ragyogó, sürü, dermedt és titokzatos ölelkezése volt minden fának a lombozata. Vágyódó fantáziám össze-vissza kapkodott üveghajszálak, fényfüzérek, könyből való collier-k, gyémántvirágok szárai, tulvilági müvü gyöngy-guirlande-ok, jégből való finom sóhajok közt. Néztem föl és lépéseimmel multam a fák alatt tova és egy fa alatt az a hangulat suhant el bennem, amit egy ódon velencei csillár alatt éreztem egyszer Pozsonyban, a régi primási palotában. Egy kis francia zenésztársaság hangversenyzett ottan, régi zeneszerszámokon játszottak, clavecinen, viole de Gambe-on és viole d’amouron. A viole d’amournak tizennyolc hurja volt és Henri Casadesus ur játszott rajta, a társulat vezetője, egy kis szőke férfi. És hirtelen eszembe jutott, hogy Casadesus ur az őszön elesett a flandriai harctéren, olvastam az ujságban.
Az utcán kocsik szaladtak és két autó kergette el egymást; a járdán mellettem jöttek-mentek, három vidám leány jött, bizonyára irodából, s lelkendezve beszéltek valami ruhaszabásról, aztán gyászruhás, idős hölgy jött, aztán civilemberek, akiknek isten tudja, milyen privátügyeken járt az eszük, aztán két közkatona jött lassan, a karjukat hozták a mellükre kötve, mint egy idegen kart, a messze háboruból, egy bot is lépegetett utánuk s a bot után is jött egy katona lassan, aztán egy szürke tiszt jött baloldalán kardjával és jobboldalán egy nővel a sugarakat árasztó misztikus fák alatt. A tiszt szeme felfutott a csodálatos fénylombozatba és arcán mosoly járt. Oh szerelem. Oh egy ölelés az élet és halál között. Most, most lehetnek szerelmesek között pillanatok, amelyek megdézsmálják a végtelent, amelyek a fájó, őrült örökkévalóságé.
A holdat láttam a fák fölött a sötétkék égen egy pillanatra, egy homályos felhőtömeg mögé huzódott. Jó fedezék, gondoltam. A háboruból jövök és a fejem tele van a háboru dolgaival.
Egy-egy fa jött tovább szembe velem és mind ugyanazt a csodálatos ragyogást csinálta. Most mind ilyenek a fák a városban és a vidéken és a pusztákon és messzebb tájakon, ott is, ahol a sötétben egymás után brummognak és csattannak, kurjongatnak és süvöltenek az ágyuk lövedékei és ezek az imaginárius szépségben tündöklő fák ott állanak utszélen, domboldalon, hegytetőn a háboru fölött és az egész földi élet magyarázatlan rendetlensége fölött, szegénység, szerencsétlenség, bánat és betegség fölött és hiuság és vigalom és közöny fölött és jóság és irgalom és düh és gőg és kétségbeesés fölött és értelem és butaság fölött és minden sors fölött, mint egy különös gyönyörüséggel ragyogó vizió, az érthetetlennek rendkivüli mosolygása, ami az elgyötrött emberi lélekre veti hideg és idegenül ünnepélyes fényét. Ó tegnapi esti csodálatos fák. Néztem őket és nem tudtam mit gondolni és csak néztem. Én azt se tudom, mit éreztem. Valami üdvét sejtettem a világnak, amit keresünk idelenn a földön, és amire mig élünk, nem tudunk rájönni.
Én leültem, hogy az ujságba megirjam, mint valami napi eseményt, hogy láttam, milyen csodálatos szépek voltak a jeges falombok tegnap este a városban. Érdekes ez? Én nem tudom. Bocsássanak meg. Szeretném postára tenni ezt a dolgot és elküldeni valahová, valakinek, nem tudom kinek, messzire, messzire, a multba, vagy a jövendőbe, nem tudom, csak nagyon szenvedek, mert ember vagyok.