HANT
Mindennap a halál ködében kezdünk járni s most, most mindig ugy van körülöttünk a halál, mint a nagy hó téli reggelen. Oh mindig másról beszélünk. Most elment innen egy ember és oly csodálatos mély csalódást okozott nekem azzal, hogy eltávozott. Ő mintha örökké itt lehetett volna.
Szegény jó Tauszk tanár ur. Olvastam, hogy már el is temették. Nincs itt. Hogy lehet az? Annyi beteg van, s annyi betege van. Ott van a rendelője az Andrássy-uton, olyan mint egy miniszterium. Folyosó, váróterem, jobbra-balra külön termek, sürgős és fontos, hiu és halk s fehérbe öltözött személyek, titkár, orvos, orvosnő, gépirókisasszonyok, szobaleány, aki bejelent és aki nem jelent be. Mindenfelé ülnek fauteuil-ökben, pamlagon, sétálgatnak, állanak, várakoznak, köhécselnek vagy maguk elé merengenek. Hölgyek, férfiak, gyermekek. Minden percben csöngetnek, bejön valaki, tanácskozik a csöndes szobalánynyal, számot kap, várni kezd. A váróterem, folyosó falai teli festményekkel. A képek közt primadonnák bekeretezett fotografiái, a fotografiákon ajánlás karcsu, karmos betükkel: „A drága jó Tauszk tanár urnak.“ „Az én legkedvesebb barátomnak.“ „Az aranyos professzor urnak.“ „A legjobb embernek a világon.“
Egyszer fönn jártam a tudós tanár urnál. Egy szegény beteg elhelyezéséről volt szó. Tauszk tanár ur tudja bejuttatni a szegény tüdőbajosokat az Erzsébet-szanatóriumba. Azután beszélgettünk. Tauszk tanár urnak nem volt hangja. Ugy beszélt hang nélkül. Néztem a rengeteg könyvet, amelynek aranyos sarkai ragyogtak sorban, sorban a könyvespolcokon. Tauszk tanár ur odajött egyik polchoz, az egyik lábát huzta járás közben. Tauszk tanár urnak csonttuberkulózisa volt. A gégéjében is tuberkulózis volt. Tauszk tanár ur elhuzta a kezét egy sor nagy könyvön és suttogott:
– Ezt mind én irtam. Nézze… mind… hát mit ér…
Legyintett és elfordult.
A könyvekhez voltam hajolva, elfuttattam a szemem a cimeken: Analizis… A légzőszervek hurutos… A belbetegek… A hazai… A tuberkulózis… Therapia…
Az Andrássy-utról fiakkerpattogás hangzott fel az ablaküvegen át s autók tülköltek, a vadgesztenyék lombja felkukucskált az ablakba. Tavaszi nap volt. A professzor lenézett az utcára, homlokára néztem és szorongva gyanitottam, hogy Tauszk tanár ur is tudja a titkot, hogy az élet boldogtalan.
Tauszk tanár ur hires ember volt. A gondolkodásnak, a munkának és a jóságnak adta magát. Száraz, finom termetében csak annyi erő volt, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy gyógyitson. Mindig, mindig gyógyitott és gyógyithatatlan volt. Tauszk tanár ur sorsa olyan volt, mint a költőké, akik végig szenvednek és csak azért élnek, hogy gyönyörüséget osztogassanak. Tauszk tanár most meghalt, ötven éves korára. Mily különös meghalni most. Nem kiváncsinak lenni a háboru végére, a békeföltételekre, az országok tombolájának eredményére. Mintha valami lenézés volna a világgal szemben. Részvétlenség. Oh nem, csak mély szórakozottság, és fáradtság, fáradtság, amely elnyujtózik a végtelenben.
Mégis, el volnék ragadtatva egy jó istentől, aki egy örök semleges, boldog államban, a mennyországban most gyöngéd meglepetésben részesitené Tauszk tanár urat. Ha Tauszk tanár ur ott a gyöngyvirággyepen frissen tudná mind a két lábát emelni s találkozna a hangjával s ugy haladna előre, mint egy ifju vándor, édes és vidor nótával.