MI UJSÁG,
no mi ujság? – kiváncsiskodnak az emberek, tolonganak a kiadóhivatalok kirakatainak lázitó fényében az óriási friss betük előtt, beléhajolnak egymás lappéldányába, s ráköszönnek egymásra, mintha kedves egészségük iránt érdeklődnének kölcsönösen: mi van Görögországgal? S az ajkak fölött sziszeg egy közös szó beszéd közben: Venizelosz. Mint a járvány napjain mindenki azt mondogatja: tifusz, tifusz. Mennyit csuklott ez a ravaszságok között megőszült távoli férfiu, kit fővárosok, országok és földrészek annyi szenvedélylyel emlegettek most egy pár nap alatt. Venizelosz, Venizelosz. Mennyi chiffre-ben rejtegették ezt a szót most, mennyi szedő zongorázta le hirtelen Európa és Amerika nyomdáiban, s a szájak, a privát emberi szájak mennyit adogatták egymásnak. A fej ezernyi apró összejátszó gondolatából, a külön élet ki nem mondott érdekeiből, a lélek remegő nyugtalanságaiból, a sziv meleg és türelmetlen dobolásából egy szó alakul: Venizelosz. Ki gondol vajjon olyankor, mikor olvassa és kimondja, egy élő emberre, akinek Venizelosz a neve? Mi mindent éreznek, képzelnek, várnak, remélnek, sejtenek, mikor csak annyit mondanak: Venizelosz. Mintha mindenki egyebet akarna mondani, a szemek mást jelentenek, egyetlen élet végtelen összefüggését e világgal, s az emberek mintha tolvajnyelven beszélnének egymással, mikor azt mondják: Venizelosz. És a népek elferdült érdeklődése arrafelé kapkod most, lefelé a Balkán aljára, a jobbra-balra kapaszkodó kis földdarabra s a tengerben össze-vissza legelő apró szigetekre: Görögországra.
Ez gyötör és ingerel most, ez a kérdés és ez a rejtelem. Venizelosz megbukott, uj miniszterelnök jött, Szalonikiban partra szállottak az entente csapatai, a görög király sógora a német császárnak. Mi lesz? Ez az egész jószivü világ, amely ugy szeretné a háboru végét, megint háboruért eped, csakhogy mind a két pártja a világnak a másik ellen gondolja a háborut. A fantázia ma görög uniformist kezd szinezni, görög tábornokok és rongyos görög helységek neveinek bevonulását várják az olvasó szemek és görög vért, ami végig folyjon az ujságlapok margóján, ahol még hely van.
Görögországon csüggünk és tépelődünk, a vizszintesen tartott tenyerek a szemek fölé emelkedtek, mindenki Görögország felé néz. Mintha közben itt semmi rendkivüli nem történnék, mintha Németország, Anglia, Franciaország, Oroszország és Olaszország hadseregei nem fogyasztanák egymást minden órában, amely jön és mulik, mintha a mi rózsás egünk fölött a béke angyala boldog unalomban ütögetné a száját, hogy édes ásitozását leintse. Mintha igaz se lenne, hogy Európa fölnevelt világa is háboruban vergődik. Talán nem is igaz. Én ma is azt hiszem, hogy egy európai háboru lehetetlenség.