DÉLIBÁB
– Honvéd… honved… homved – hallatszik messziről ujjongva és szörnyüködve. Szuronyrohamra mennek a katonák. A futó sipkákon nemzetiszin pántlika. A levegőben csillogva ugráló szuronyok fölött nemzetiszin zászló lelkendezik. Nemzetiszin zászló csüng az ágyuszekéren. Trénkatonák léptetnek az ekhós szekerek mellett, egy kis magyar zászlót dugtak a csizmaszárba. Stájer népfölkelők vonulnak át Pesten, piros-fehér-zöld bokréta a sipkájuk mellett. A pétervári hadijelentések a honvédekkel mentegetőznek egy-egy elvesztett ütközet után. A fogságba esett orosz tiszt elragadtatva gratulál a magyar huszároknak. A puhaszivü muszka katona fölemeli a két kezét a magyar katona előtt, azután engedelmesen, bizalommal, boldogan kullog a mi táborunk felé. A vengerszki vitéz ember és jó ember. Bécsben, Berlinben, Itáliában a képes lapokban gyönyrü magyar katonákat rajzolgatnak. Ausztria büszke ránk, a németek rajonganak értünk, ellenségeink félnek szuronyunktól, kardunktól és lovainktól és nevünk ébredez szájukon. Európa képzelete gyöngéden babrál a magyarok nevével. A keserü düh, a mit a nemzetek egymás felé okádnak, kiméli a mi fajtánkat. Ellenfeleink vannak, ellenségeink nincsenek. Felnyiltunk a földről, mint egy vérrel harmatozott szép virág. Oh Istenem, az ég alatt rettenetes vihar jár, amely felzavarja az emberek világát. A térképen az országok szinei remegnek és hullámzanak és egymásba csapnak, mint csudálatos piros, zöld, sárga és rózsaszinü tavak, amelyek összevesztek. Irtózatom és emberi szivem bánata suhan az egész térkép fölött, de féltékenységem és szeretetem két karja Magyarországot öleli. Olyan is ennek az országnak a formája, mint az ölelés…
Az özönviz elmulik, a szelid galamb olajággal száll megint a napfényben és más világ lesz itten. Akik most élünk és sem kis gyermekek, sem ősz emberek nem vagyunk, két világ közt osztjuk el életünket. Istenem, hogy lesz ezután… én a magyar földön állok, onnét emelem föl tekintetemet szépséges felhőidhez és ujitó reménység szivárványozik szemem előtt. Szivem melegszik, ugy érzem, szivem alatt kis kék lángok simulnak fölfelé, azok melegitik. Vágyódásom messzire száll a jövőbe, olyan messzire, amennyire csak szállani tud a vágy madara. Ha a szántás a vért elfelejtteti a földdel, ha a sebek elhalványodnak a férfiak testén, ha a nők könycseppjei mind felszivódnak a mennyországba. Ha a népek élete földerül, megint ismeretségeket kötnek és barátkoznak. Ha megismerkednek mivelünk, mert kiváncsiak ránk és megszeretnek, mert eddig nem ismertek. Ha közel hajolnak hozzánk, akik olyan vitézek voltunk és látják, mennyi kedvesség és nemesség van a magyar arcokban. Oh már nem vagyunk ismeretlenek többé és nem pirulunk, büszkék vagyunk, mert elmult fájdalmainknak megbocsájtottunk és virulunk, mert szegénységünk elveszett és mosolygunk, mint Hamupipőke a bálon. A Lánchid fölött mindig rózsaszin felhők tünődnek, mint a régi szines gravure-ökön, az utcák kereszteződésénél a rendőr egy kis fokost emel minden percben, mire a kocsitenger keresztbefolyó hullámai minden percben megdermednek. A sokaságban, amely a járdán nyüzsög, arany tisztek lépkednek és diskurálnak és magyarúl szól egyik a másikhoz és az amerikaiak megállanak a ragyogó utcai könyvtárak előtt, amelyek régente kávéházak voltak s ahol a szegény emberek szép könyvekbe és képekbe merülve ülnek.
A szálloda ormán nemzeti zászló vidul és minden pillanatban poros autó érkezik a szálloda elé, bőrsapkás urak és barnafátyolos dámák ülnek benne, boldog bőröndök gunnyasztanak az autók tetején és a kapu alól előszalad egy kis huszár, aki az autók ajtaját kinyitja. Az angol nagykövet estélyt ad s a palota előtt kiváncsi tömeg bámészkodik föl a tündöklő ablaksorra. A dunaparti séta a déli verőfényben a világ holnapi divatszineit árulja el. A Svábhegyen és a Gellérthegyen és a Hüvösvölgyben nem férnek egymástól a tulzó newyorki milliárdosok villái. A sötét estén a királyi palota ugy ragyog, mintha csak fényből épitettek volna csupa kockát. Az Opera márványlépcsőin éjfélkor hullámzik lefelé a plasztrón és a diadém és tiz nyelven visszhangzik az elragadottság.
A Nemzeti Szinház première-jeiről a világsajtó referál. Az Akadémián tisztelt tudósaink ülnek és nagy iróink, akiknek könyveit Európa minden nyelvére leforditják. Boldogan várják a költőket és a müvészeket a magyar hercegnő szalónjában, hol a nagyvilág divatos arcai sereglenek és hol szellem, báj és szépség udvarolja egymást. A fashionable Balaton nyarát hétről-hétre remek rajzokban és fotografiákban mutatják be a német, olasz, francia és angol illusztrált lapok.
Az egyenes Alföldön szerteszét piros gyárkémények állanak, mint a jólét csőszei és a közepén az Alföldnek virágos sövény keriti be a Hortobágyot, a drága barbár oázist, amelynek zöld gyepén pejlovaikat futtatják a gyönyörű kék csikósok. Minden paraszt és minden parasztlány olyan pirospozsgás és olyan szép öltözetü, mintha csupa eleven bábok lennének a néprajzi muzeumban. A fiumei nagy fekete hajók, amelyeken a kivándorlást üzték, buzával, borral, paprikával, iparcikkeinkkel és elbájoló csipkéinkkel usznak el a kerek tengerekre. Tájaink, házaink, tulipántos ládánk, cifra szürünk idegen szinpadok diszletei.
Mondáink gyönyörü operák, meséink és táncaink megható, édes balletek. Dalunkat visszaénekelik ránk a tengerek. Vasrácsos városi kertjeinkben megállanak a Baedekerrel sétáló idegenek egy-egy szobor előtt és elolvassák elhamvadt nagyjaink neveit: Petőfi… Széchenyi… Kossuth… Jókai… Berzsenyi… és ünnepélyes tünődéssel függesztik szemüket a dolmányos és csizmás márvány férfiak kiválasztott nemes orcáira, mert mindent tudnak már felőlük.
Az angol leány, akit Helleu rajzol, aki olyan karcsu, mint a füzfavessző és olyan szőke, mint az árvalányhaj és olyan finom, mint a gondolat, távol tőlünk kastélyában fájó és andalitó régi zenét zongoráz, Lavotta dalát a Reményhez. Hosszu fehér ujjai aléltan hagyják el a billentyüket, a kottát behajtja, sóhajt, de csak olyan könnyüt, mint az alkonyattól lehangolódó angyal és kék tekintete elsuhan a kotta födelén és megérinti a Csokonai nevét.