KIS MAROSFFY
Ugy tünik, hogy már olvastam a minap, de oly fáradt és kábult az ember mostanában, ha az ujságot olvassa, hogy néha szinte visszaejti a szem a betüket, be se viszi a fejbe és mintha a szavak elvesztették volna értelmüket és a számok elvesztették volna sulyukat. A kis Marosffy. Igen. Ma reggel a gyakorlótér gyepén emelgetett a szél egy viseltes ujságlapot, fölvettem és egy pár lépést sétáltam vele. Elolvastam az egyik oldalán, hogy Marosffy szinész a harctéren szerzett betegségében meghalt. Aztán eleresztettem a facér papirost, a szél tovább kapkodta, valamelyik rigó füttyöt gurgulyázott a melegedő reggelben. És fölemeltem a fejem és ugy tetszett, mintha elillant volna mellettem a kis Marosffy és eltünt volna hátul. Meghalt. És arra a gondolatra, hogy meghalt, mintha mozdulni akart volna a szivem, de nem tudott, mert egy idő óta, hónapok és hónapok óta valami nehezék nyomja a szivemet, az alól érzem dobogni.
Most meghalt a kis Marosffy? Villanykoszoruk gyulladnak föl, zsibongás kél, zenélnek, nóta és kacagás fuldoklik, sötétzöld pezsgős üvegek dülnek és fehér hab hull le rajtuk, székek tolódnak és a táncház zagyva tömegében egy kosztüm derekát fogja és forogva siklik el Marosffy. Egy nem nevezetes müvész, egy vidám soványság, egy fiu, aki egész éjjel táncol és folyton nevet, egy könnyelmü és felületes vendége az életnek. Az éji varietékben láttam s tudtam, hogy Marosffynak hivják. Vidám feje, fürge termete mint a tangó, macsics és twoo-step törvényeinek eleven rajza inog, ugrál és simul tova a parkett groteszk nyüzsgésében az asztalok között.
Mily csodálatosan vonzotta szemeimet az ifjuság éjszakáin a mulató-paloták szorgalmas, zajos, bolond és céltalan nyüzsgése, mily páratlan derüt leltem ott, mily kellemes esztelenséget és mennyi groteszk fájdalmat a kis szinpadok és páholyok s chambre separéek diszitéseiben, a hölgyek képzelődő kosztümjeiben, a kerge életöröm lármájában, az éji keringőkben, melyek a sötét pianino sárga fogain vonaglottak s melyekbe a kis zenekarban a triangle ugy csilingelt bele, mint a gyermekkor elmult szivverése. A kis Marosffy. Göndör haja van és képe nevetésre szerkesztődött és nagy kiváncsi két füle van s ez a két nagy fül a földi élet kakofon zengéséből csak az amerikai tánczenéket és a nők bolondos sikolyait füleli. Egy éji faun. Marosffy meghalt? Mi az a halál? Mi az most meghalni? Nem tudom ezt a vidám fiut, akit láttam életemben, ünnepélyesen megmerevült orcával, áttetsző viaszfülekkel elgondolni. Nem az a halál most aminek tanultam. Nem az aggastyánok elalvása, nem a betegek katasztrófája, nem a szerencsétlenül jártak torz lehanyatlása.
A férfiak halnak most a világon, töméntelen tömegben dülnek és dülnek előre és tünnek el. Az ifjuság, husz és negyven esztendő között. Akiké az élet minden ereje és kedve. Mi ez, istenem, mi ez? Megrenditő mozgalom, széditő tolongás, valami tüntetés félelmes és elragadó áradata… Mintha egyszerre itthagynák a világot és szöknének. Egy férfiőserdő, egy férfitenger, hova ment?
Kivándoroltak, elpályáztak, elillantak és valahol másutt megint együtt vannak és tovább üzik életüket, vagy inkább más életet kezdtek. A kis Marosffy is megszökött velük, közéjük furakodott és elosont velük, kiszökkent könnyü és bizarr tánclépkedéssel innen, mert itt már nem mulatnak.