Élet, halál

milyen igazat adtál most énnekem. Én könyvek fölé borult ifjuságomban a te könyveidet is olvastam és nem szerettelek meg és nem tettelek a nagy irók közé képzeletem szoborcsarnokába. Csak hallgattam és figyeltem és unatkoztam, mikor a világ tégedet ünnepelgetett. Elhiszem, milyen nevetséges, hogy itt megszólitalak és beszélek hozzád, mintha értenél magyarul és mintha te elolvasnád, amit én irok és mintha adnál valamit arra. Én tudok rólad tücsköt-bogarat s agarat, te meg azt se tudod, hogy én a világon vagyok. De én azért a világon vagyok és el se hinnéd, mennyit érzek és gondolkozom én is magamban itt az élet napjaiban. Most is csak magamban veszekedek itt és ugy teszek, mintha hozzád szólanék és te hallanál engemet.

Szabad és jól esik ez a bolondéria nekem. Én tehát a levegőn keresztül azt mondom neked, hogy nem vagy az a nagy költő, akinek ünnepelnek és akinél még ezerszer nagyobbnak érzed magadat, oh nem, egész biztosan tudom, hogy nem.

Te nagyon rossz ember vagy, kérlek, mert az embereket háborúba csábitod. Oh hisz ez majdnem bók s az, hogy gonosz vagy, egy karcolást nem ejtene hódolatom feléd ivellő márványhidján, ha valamikor is hódoltam volna neked. Irigyelhető inyence vagy az életnek, zseniális önző vagy, müvész vagy, brilliáns kéjenc vagy. Elragadó állat vagy, de elég közönséges lélek vagy, az Isten szelleméből és szellemességéből nem igen van a lelkedben, te piros ballettáncosa a világirodalomnak. Szerencsés vagy és ha egy éjszakát sétálnál velem egyszer egy kertben, bevallanád nekem, milyen boldogtalan vagy. Oh, sokat tudnék veled beszélni, de most ugy sietek… Azt a hitemet vágyódtam közölni veled, hogy nem vagy a teljes, igazi, tiszta nagy irók közül való, nem vagy te a végtelenség kedves gyermekei közül való, mert te rossz ember vagy. Itt a földi rendetlenségben sokat töprengtem egyedül valamilyen lelki harmónia kedvéért és töprengéseim után olyanformán gondoltam, hogy a legnagyobb irodalmi és müvészi remekléseket a jóság hozta a világra.

Egy tolsztoji, egy flauberti regényt, Dante poklát, Homérosz Odysseiáját, Göthe Faustját. Cervantes Don Quixote-ját, schopenhaueri filozófiát, egy beethoveni szimfóniát s egy bájoló Delmet-chansont, egy michelangelói freskót, eszményi Phidias-szobrot, a leggyönyörbbb épitményeket és a legcsodálatosabban szerkesztett kerteket, mindent, ami a legszebb, a jóságnak köszönhetjük. A kiszemeltek tehetsége az emberek felé árad. A legtengernyibb talentum hiusága és becsvágya nem adna örökös szépet, ha nem jóságból adná. A jóságnak kell lenni, ugy sejtem, a legelőkelőbb érzésnek, a legfölényesebb szempontnak, a legtökéletesebb önzésnek.

A világ irodalmának és müvészetének legmegmaradottabb alkotásai lehellik, árasztják magukból a humanitást, szánalmat, vigasztalást az emberiség felé. Annyi szépséget, gyönyörüséget, amennyi a magas müvészetekben van, miért nem tartanak meg magukban és maguknak a mesterek, miért hozták elő magukból gyötrelemmel és miért terjesztették hitvány embertársaik elé. Mert jót akartak velük. A müvészet jótékonycélu, a müremekek jótétemények. Felettünk magasan, a felhők alatt légüres tér van, az teli van isteni levegővel, jósággal. Aki az élet fölé száll, ezt a levegőt szivja. A gyönyörü csillagok, ugy érzem, csupa jóságból mutatkoznak nekünk. A jóság a mesterek mestere. Ah sietek, tele van a fejem és szivem és nem érek rá kibeszélni magamat.

A jóság a legerősebb erősitő, a legüditőbb füszer az élet szerencsétlensége, utálata, bánata és unalma ellen. Én tudom, hogy a hercegnék és grófkisasszonyok igazán jóságból ápolnak a kórházakban. És a munkában nem durvulnak, nem csunyulnak, nem fáradnak el és nem unatkoznak… csodálatos hatásu források bujdoshatnak a lélek mélyében. Miért esik oly jól kockacukrot tartani a ló szája elé? Miért oly kellemes nézni, hogy iszsza a cica a tejet? Miért esik oly jól a tenyérnek, ha a kutya nyalogatja?

Oh D’Annunzio, te müvész vagy és a háborut kivánod. A háboru az ostobaság szüretje, a müveletlenség szellemi kéje, a bénaságnak, a szemétnek, romoknak, hulladékoknak kiállitása és lárma, lárma. Müvész vagy és szépség kell neked és csönd és figyelő világ. Szép a háboru? Kivánatos müvészi igényeidnek?

A háboru csinált szenvedélyei, felületes csodálatossága lefogják és eltöltik a te szivedet és fantáziádat, oh D’Annunzio, az örök és rejtelmes teremtés világában, amelynek oly fogékony és elmulandó vendége vagy?

Én elhiszem, hogy őszintén és fájva lángolsz költészeted tüzében. Mert nem éreztelek soha magasabban, mint amilyen magasak az erkélyek.

Oh D’Annunzio, árulója és betyárja vagy a költészetnek. Utálnálak tégedet, ha nem kimélném magamat az utálat kellemetlen érzésétől.

Mi vagy te, vörös, csontos, kopasz hegedőse a háborunak a talján városokban? Némely pillanatban valami földöntuli értelmet sejtek lényedben s ugy tünik, hogy nem az entente-nak, hanem a Halálnak, a legvégső és mindent megmagyarázó, megoldó, megnyugtató jóságnak vagy a megbizottja s arra hivattál el, hogy uj boldogtalan nyájakat hajts az elmulás békés karámja felé. Egy pillanatig dermedten és megindultan gondolok rád.

Oh, D’Annunzio, ilyen végtelen nagy és ilyen földöntulian emberséges nem vagy te. Rossz ember vagy és nem vagy nagy költő. Nem kellesz nekem. Nem vagyok kiváncsi reád. Sajnállak, mint mindenkit, mert élsz és mert meg fogsz halni.