PARK
Fák, összeölelkezett sürü bokrok, egy darab zöld gyep. Zöld lombok, levelek mindenütt, világos és haragos zöld meg sárga, pazar, szertelen, eláradt levélvirulás, zuhataga és felhőzése a faleveleknek és a lombok hasadásai és a levélsürüség lélekzetei közt távolról kéklő kék ég, édes, fényes tiszta levegő. Homályos zöld árnyai fáknak, bokroknak, elborult foltok a gyepen, s a leveleken a nap arany pillantásai, s arany tallérjai, arany loccsanásai a gyepen s az uton, amely a képen átmegy s elhajlik s elvész a fák között…
Szinyei-Merse Pál festette. A katalógusban az a cime: Park. Olyan végtelen ez a nagy kép, mint a természet. Az arany ráma négy oldalról támadja, szoritja ezt a nyarat, hogy ne özönöljön el, hogy kép maradjon, aminek pingálták.
Ah Istenem, ha nyugalmam és figyelmem volna ezeket a szineket szinezni szavakkal, hogy hódolni próbáljak e Szinyei-kép müvészetének. De csak a naptól sütött tiszta utat tudom nézni és nézni, mely eltünik a sürüségben és láthatatlanul visz tovább, messzire, az ismeretlen tájra, álmodott távolokon végestelen-végig, valahová a boldogság táruló kapujába. Az élet drága fájdalma esik rám. Elosonnék és kibujnék a nehéz érzés alól, elhuzom tekintetemet a képről s a többi képeken sétáltatom el, amelyek teremről-teremre a falakon némulnak, figyelnek, álmodnak.
És a muzeum klasszikus falain révedek el, de a hüs, magas falakról csak visszamegy még a szemem a Park utjára, nézni, nézni, mig végre jól esik a szenvedés, amit a könyörtelen szépség bocsájt az ember lelkére.
Mintha ez a ragyogó tiszta ut a képen, amelyen senki nem jár, mintha most hirtelen néptelenedett volna el. Mintha erről az utról szökdöstek volna szerteszét az emberek, erről a szelid, aranyos, nyári utról, mind akik csikorgó vasutakon, agyongázolt hühós országutakon, sziklák borzadályos kapaszkodóin hajszolják egymást. Mind elhagyták ezt a napos utat, mintha közelebbi utakat találtak volna egyszerre valahová, ahová életünk igyekezik… Itt van a Szépmüvészeti Muzeum kiállitásán a falon a mester portraitja is, aki a Parkot festette. Ferenczy Károly müve: Szinyei-Merse Pál arcképe. A hóhaju és rózsaarcu férfiu bizonyára élő személyében is ily hallgatag ül és ily szeliden néz kék tekintetével. Milyen csalódás e homloknak s e kék szemeknek az emberiség vihara. Milyen sértés, mily gyógyithatatlan bántalom a müvészetnek az a megoldás, amit az egymás mellett küzködő népek maguk közt kitaláltak. A romok, roncsok és a vér milyen mély veresége azoknak, akik az élet hibáit szépséggel takargatják, szépséggel szórakoztatnak, szépséggel csillapitanak, szépséggel vigasztalnak és ápolnak.
Lépések kopognak mindenfelé, ruhák suhognak, kardok és sarkantyuk zörrennek. Tisztek forgolódnak, nézegetnek, akiknek kitüntetés világit a mellén, akik a háborut látták és eljöttek tovább gyönyörködni a müvészetben. Oly mondhatatlan hangulatot ad ez a békéből való csarnoknak. A publikum jön-megy teremről-teremre, álldogálnak, diskurálnak, duruzsolnak, mégis milyen csönd van itt. A festmények, bronzok, rajzok ontják magukból egy eszményitett világ varázsos hallgatását.
Csodálatos harmonia és ünnep ez a kiállitás. Ezeket a gyönyörü festményeket, szobrokat mind ingyen adták a müvészek, legjobb müvészeink legjobb müveiket, s mügyüjtők elküldték holt mesterek drágábbnál-drágább képeit, s családok feláldozták féltett müvészi ereklyéiket. Mert ez a kiállitás az élő nyomoruság segélyhivására sorakozott, az oroszoktól elpusztitott sárosi falvak hajléktalanjainak javára sorsolják ki a muzsáknak e becsességeit. És a szépség hideg falai között mintha valami mély és melegitő illat terjengene itten, a jóság tömjénje.