JUNIUS 16
Talán azért süt ugy a nap, mert melegen érez, az ég az emberek iránt. A nap talán az ég szive.
A hold pedig a lelke az égnek. Milyen csodálatos mosolylyal révedez éjszaka a hold fönn a kék mezőn a csillagok arany margarétái között. Milyen zavarba ejtő, tiszta és megszokhatatlan mosolylyal vonul, lebeg, fut a hold az égi felhők könnyü fátyolai alatt és világit és ragyog és vonz és bájol és kecsegtet és száll tova, tovább és végtelenül mosolyog. Mit akar tőlünk?
Mennyi pazar virág gyuladt fel az idén a kertekben, a mezőn, az árok szélén. Özön virág. Soha ennyi virág. Mennyi vér szakad a földön, mennyi sóhaj jár, mennyi köny permetezik. Érted te a virágot? Tudhatod, hogy van az, hogy ennyi szin és illat van? Csak látod és érzed és jól esik. A föld talán válaszol nekünk, szól hozzánk, beszélget velünk és a földnek szavai nincsenek, csak virágai.
Milyen szépek az asszonyok és a leányok, szent Isten, milyen szépek. Mintha soha ilyen szépek nem lettek volna. Mennyi fájdalom a szivekben, mennyi gyász a lelkekben, mennyi félelem, mennyi nyugtalanság, mennyi lehangoltság, mennyi borzadály, mennyi sajnálat, mennyi irgalom. Soha ennyi nehéz és gyötrő érzés nem bujdokolt, nem ragadozott, nem áradt, nem rengett a világon. Milyen szépek a nők az idén…
Ki tudja, honnan vannak a felhők ámitó szinei és alakulatai estefelé? Ki érti, ki tisztázhatja, ki mondhatja el a felhőket? Ki fordithatjta le a felhőket? Honnan, miből, miért tünnek az égen felettünk ezek a nevezhetetlen szinek, ezek a mindenre emlékeztető és semmihez nem hasonlitó gyönyörü tünemények? Talán a földön elszállott, összetapadt és együtt fölremegő milliótlan millió sóhajokból keletkeznek mindennap a felhők, az emberi szivek bánatának örökösen ömlő kéményfüstjéből, amely az álmoknak és az elégett vágyaknak ezerszinü tündéri hamvait viszi el.
Talán a szemeknek az ég felé szálló tekintetéből varázsolódnak a felhők, a csalódott, epedő, áhitatos, remélő, könyörgő szemek pillantásainak ereje és képzelete vetiti a felhőket? Talán mindaz a szerelem, kellem és öröm látszik az ég felhőiben, ami azoké lett volna, akik meghaltak korán és életük eltört és minden amit vártak, elmaradt? Ott van. Ott van minden földi tárgynak, dolognak, gondolatnak az ideálja, az igazi arca, ott van a felhőkben minden érthetetlen tökéletlenség elsimulva és kiigazitva, ott van tükörképe az egész világnak, délibábja, minden földi formának álma és álma igazi életünknek, amelyet idelent, ahol vagyunk, irtózatos meglepetésünkre meg nem kaphattunk.