HAZATÉRŐ NYÁJ
Oh Troyon festménye, ami itt előttem megy, porzik, kolompol, béget és mulik tova… a nyáj hazatér estefelé. Megállok az országut szélén és engedem szemembe és szivembe tolulni egymásután a juhok arcait, ezeket az egyforma, lágy, csekély homloku, engedelmes szőke arcokat s képek tünedeznek emlékemben, arany rámák ragyognak fel körülöttük, látom magam merengeni néma muzeumi csarnokokban Párisban, Londonban, Moszkvában, Nápolyban, Bécsben, Berlinben s valami fényes és szelid és talán csak álmodott boldog világ panaszkodik és bánkódik bennem.
A vezérürü jól elől van már, a kolompja szórakozottan hallik, fakul és gyengül és mennek a juhok határozatlan, torlódó sorai egyik a másik után, port vernek, a vékony juhlábak csak mint árnyékok futkároznak el a porban, test-test mellett halad a nyáj, mintha össze lennének ragadva és olyanok, mintha nagy darab világos göröngyök lennének, mintha a föld megindult volna és menne előre. Az országut mellett fák állanak, mozdulatlan fák, zöld fák, akik a földből felkeltek és állanak egy helyben és mind más formájuak és mind olyan egyformán csodálatosak és szépek. A fáknak nincs háboru és a huzódó juhoknak sincs háboru és a fecskének sincs háboru, aki a fák fölött elcsapott éles szárnyán a levegőben és magasra röppent és eltünt és a fellegeknek sincs háboru, melyek odafenn megnyitották alkonyati szinjátékukat.
– Mee-bee-mee-bee… mindig kinyilik a szájuk és bégetnek. Egy juh elkezdi és a szomszédja a sorban átveszi tőle és az egész sor utána béget és a következő sorban is elkezdi valamelyik. Me-e-e, be-e-e, némelyiknek oly meglepő emberhangja van, ugy hangzik, mint mikor az emberek a mutatóujjukkal az ádámcsutkájukat ütögetve utánozzák a bárány hangját. Oh, a kis bárányok a sorok szélén, futnak, kapkodnak, botolnak gyönge lábaikon a felnőttek mellett és itt-ott elmaradoznak, mire a puli sebesen előgurul, mint valami fekete gombolyag és visszaugatja őket és a báránykák rémülten iparkodnak tovább. Némelyiknek alig nőtt még gyapju gyönge és finom kis testén és a porból szálló ártatlan hangjuk a lélek legérzékenyebb rétegeibe furakodik. Miért hat az emberiség képzeletére oly gyöngéden a bárány s a juhok nyája? A Biblia miért van teli ezekről az állatokról való példázatokkal, a mennyországot miért pingálják bárányokkal és mért teszik annyit a legelésző és estefelé megtérő nyáj képét a piktorok a vászonra?
Mennek és mulnak és tünnek a nyugtalan, tolongó, bégető sorok és mind a juhok minden lépésnél le-leejtik a fejüket, mintha valamit folyton helyeselnének, mintha mondogatnák: bizony, bizony, bizony… Mennek, mennek, négy-ötszáz juh is mehet ebben a nyájban, de mintha ezer meg ezer volna, meg millió, oly végtelenül sürü és egyforma, ahogy tovamulik előttem és a nyáj háta mögött elballag egy magos, sötét, lehajtott fejü ember, a pásztor. Bocskor van a lábán, meztelen, porszinü, vékony lábaszárát fekete köpenyeg veri, valami régi-régi uri köpenyeg lehetett, az isten tudja hol vette, háromszoros gallérja van a köpenyegnek, a szél hajtogatja. A lekonyult karimáju ócska kalap alól nem igen látszik a pásztor képe, csak a morc bajusz, őszes szakállfolttal összekeveredve. Hosszu botját tologatja maga előtt s eltünik az eltünő nyáj után a porban, a homályosság felé, az éj felé, hazafelé…