EGY ÖREG EMBER
Ideki ül a tornácon a pitvarajtó előtt egy kisszéken. Kötényt vagy mit varr, egy toldott-foldott kék rongyot. A feje mélyen lesülyed a kebelébe, fáradt, vén kerek kalap van a fején, a kalap alól zsinór buvik ki, körülfogja az öreg ember arcát az álla alatt. Hátul a kalap karimája alatt az öreg ember hamuszin haja kunkorodik, rendetlenkedik. Csupa ráncból való fakó ujjasának zsiros karjain a napfény fickándozik, ahogy az öreg ember a jobbkezében a tüt emelgeti és a balkezét arráb-arább tolja a kék rongy alatt. Az öreg ember két nagy, lágyszáru, fénytelen csizmájának a feje mozdulat nélkül áll fölfelé a tornác szélén és bámul talpával a csendes kis udvarba. Az udvar végében piszkos szalmadombon a csirkék járkálnak, piszmognak, kaparásznak, egyet-egyet csipognak, megállnak, tovább forgolódnak és kapkodnak lefelé a szemétbe. A nyári délután unalmának örök képe.
Az öreg embernek a két kezét nézem, amelyek járnak és ha megállanak munka közben, akkor látni, hogy rezegnek folytonosan. Mintha nem is a vénségtől rezegnének, mintha csak azért rezegnének, hogy ne pihenjenek, mert ezek a kezek dologért teremtődtek és a sirig nem akarnak megnyugodni. Nagy, durva kezek, kemények, sötétek és mégis tiszták, olyan a szinük, mint a napon megégett és megfeketült buzakalászé. Csupa ránc, ércsomó, pikkely, gödör az öreg ember kezefeje, ha soká nézem, olyan mint a hold fotografiája, apró hegyek, völgyek, utak élettelen végtelenje. Az öreg ember pápaszem nélkül öltöget. Olykor köhint, valahonnét mély mélységből, hosszan és gyöngén, ahogy az aggastyánok köhinteni szoktak.
– Mit varr azon a rossz kötényen, öreg apó?
Az öreg emeber fölemeli rám lassan a fejét:
– A rossz kötényt kell varrni, a jót nem kell varrni.
Azon a hangon beszél, amelyen köhintgetett, ha a hangnak szine volna, ez olyan lenne, mint a hamu szine.
– Hány esztendős, öreg apó?
– Nyolvannyolcat adott eddig az Isten.
Nyolcvannyolc… Az udvar közepén egy sárga kéve áll a földön, szalmaöv karolja a kéve derekát, széles, magos, kerek kéve, gyönyörü kéve, tetejében a kalászok hajlanak ide-oda gyengéden, aranynyal süti a nap a kévét, olyan a teteje mint egy korona.
Az öreg ember visszaeresztette a fejét, varr.
– Lát jól, öreg apó?
– Látom, amit látni lehet. Csak azt nem látom, amit látni nem lehet.
Hallgatom és hallgatok egy darabig és nézem az öreg embert.
– Szép hosszu időt engedett magának az isten.
– Szolgálok, mig szolgálni kell. Kinek hamarabb kitelik, kinek sokára. Az onokám most hótt meg a háborúban.
– Annak kitelt.
– Annak ki.
Hallgat, azután megint felnéz.
– Fogyik a nép. Az öregeknek kell tán szolgálni a fiatalokér is, akik meghóttak.
Olyan a két mély kis kék szeme, olyan kék, olyan homályos és olyan fényes és gyönge és érthetetlen, mint a csecsemőké, akik a bölcsőből néznek az emberre.