1915 AUGUSZTUS 24
Néhány felhőt láttam ma este a kelő hold környékén. Nem tudnám megmondani, milyenek voltak, az emberi értelem és ügyesség a felhők szineit se szóval megnevezni, se festékkel utánozni még ez ideig nem tudta. Nem tudom, valami rózsálló és kékellő fodrok iramlása volt az elszoruló alkonyati ég hallatlan szürke selymén, néhány véletlen, következetlen felhő, egyszerü égi tünemény, semmi. Csak nekem volt ez a néhány felhő rendkivüli dolog, élmény, esemény. Ugy éreztem, csak én magam látom őket, és csak nekem magamnak jelentek meg, légyottra jöttek a megbeszélt helyre, a holdhoz közel.
És hogy fölnéztem, megdöbbenve és szorongva kezdtem emlékezni rájuk, erre a néhány egymáshoz simult felhőre, hogy a mult őszszel láttam őket az égen ugyanezekben a szinekben, ugyanezekben a földietlen formákban, vagy tavaly tavaszszal, vagy még azelőtt, egy elmult napon. Képük visszaderengett bennem valahonnét az emlékezet tengerfenekéről. Olyan sajátságos perceim voltak, oly kimagyarázhatatlanul történelmiek és ünnepélyesek. A szépségnek és fájdalomnak roppant nyomását szenvedtem szivemen. Néztem, s a felhők alakultak és elfakultak és elfoszlottak. Mi volt? Semmi sem. A felhő nem esemény, semmiféle felhőalakzatokról nem emlékeznek meg egy szóval sem a mindennapi hadi jelentések és az ujságban sem emlitik meg soha, hogy az égen micsoda különös szinalakzatok váltakoznak egy nap alatt.
Soha meg nem jelennek az ujságban, de odafenn az égen megjelennek minden istenadta nap, senki le nem tagadhatja. Én nem tudom, kinek és minek higyjek a világon, én nem tudom, mi a legszebb és legérdekesebb és legtanácsosabb, szemeim most is felkivánkoznak és csodálattal maradnak veszteg most is a felhőkön, és a harctéren vergődvén előre-hátra a harcolókkal, mindig föl kellett néznem, mert a mennybolt nyitva volt és a sortüzek és ágyulövedékek itéletnapi koncertjei közben észre kellett vennem a felhőket, hogy ott vannak és olyanok, mint örökösen. Oh ugyanolyanok és ugyanazok voltak, mint azelőtt, más világban, az ugynevezett békében, mikor nem égett annyi ház egyszerre, csak itt-ott egy malom, egy-egy kigyulladt gunyhó, vagy felgyujtott polgári ház, vagy gyár, amelyben robbanás történt.
És mikor az emberek nem lövöldöztek igy tömegesen egymásra, csak egyes emberek lövöldöztek, akik párbajra állottak fel, meg a rablógyilkosok, meg a boszuálló szerelmesek, meg a megcsalt férjek, meg a kétségbeesett családirtók, meg akik hirtelen megtébolyodtak, meg akik öngyilkosságot követtek el. Vajjon egy katasztrófa nem olyan rettentő-e, mint ezer egyszerre, vajjon egy halál nem olyan megdöbbentő-e, mint százezer halál, vajjon egyetlenegy munkásnak a karja, melyet a gépházban leszakitottak a szijak, nem olyan elriasztó és igazságtalan-e, mint tizezrével levágott karok, vajjon rend és béke van-e a világon, mikor csak egy bányásznak oltja ki a szemevilágát a robbanás. Kinek volt jussa ebben megnyugodni, ki tudott erre vigaszt és mentséget? Egyetlenegy boldogtalan ember vajjon nem annyi-e, mint hogy boldogtalan az egész világ? Hát szabadna egy ember életének boldogtalannak lenni az isten csodálatos szép világán?
Az emberek életéről nem vágytam szólni, csak felhőkről, amelyeket a hold közelségében láttam s amelyek multak megállithatatlanul, mig néztem őket, oszlottak, tüntek, mint a gondolat az ember fejében egymásután, mint a benyomások, mint az emlék, mint a lépések, mint a lélegzés és szivverés, minden.