ESERNYŐK
Délután elkezdett dörögni és hirtelen elborult és oly nyugtalanitó sötétség lett, mint a Rigoletto utolsó felvonásában. Dühös fuvás söpörte le a tetők beteg cserepeit és csapkodta a bizalmas nyitott ablakokat, csattogás, csörömpölés közt vágta az utcákat rézsutosan a felhőszakadás. Óh az emberek riadalma, mint a hangyáké a kertben, mikor öntöznek. Illannak, repülnek szerteszéjjel a járdán, a kocsiuton, szinte usznak ázott, halványodott alakjaik az eső sürüségében. A konflisok gebéi vágtatnak, a viaszkosvászon lebernyegbe és csuklyába borult kocsisok állanak és dülnek előre a bakon és rontanak szembe a förgeteggel, mint valami elbusult duhaj harcosok az ókor keserü háboruiból.
És mennyi fekete kör alacsonyan a sötétbarnán omló fellegek alatt: esernyők. Terpeszkednek, feszülnek, vergődnek, inognak, osonnak a fekete körök. Lehuzott fejek, hajlott hátak, csapzott szoknyák, remegve futó nadrágszárak az esernyők alatt. És a kapualjakban összeszorult apró társaságok, véd- és dacszövetségek, öt percre szóló testvériesülések. És a kapualjakban is esernyők, kifelé tartott esernyők, mennyi esernyő. Oly meglepő, nem tudom mért, hogy az emberek ma e sötét, hitvány pajzsok alatt nyugtalankodtak, bátorodtak és dideregtek és borzadtak. Dörög az ég, mormol, hömpölygteti érthetetlen szidalmát. A szemek gyáván, aggodalommal s oktalan büntudattal leskelődnek az ég felé s a széltől rángatott záporba merednek. Itt valami nem változott, a legnagyobb morális hatást a mennyek ágyudörgése kelti az emberben és a szél csinálja a leghangosabb riadalmat a lélekben és az egyszerü, természetes villámlás hasitja a legmélyebb ijedelmet bennünk.
Ez a délutáni sötétség és szilaj zápor s a házak s a falombok szine és az utca zavara és hangjai oly különös volt nekem, rég átélt és elzajlott perceket futtatott el emlékemben és figyeltem muló hangulatomat s érzéseimet lestem. Az élet szokatlan rövidséggel fenyeget, oh siessünk, kapkodjunk, érezzünk sokat, sokat s többet éltünk, mint az évek száma állitja rólunk. Nincs egyebünk a világon, mint érzéseink, ugy sejtem, hiába nyujtogatjuk kezünket kifelé s csak a saját szivünket ölelhetjük át igazán. A felhőszakadás perceiben az esernyők közé szorulva a kapualjba a franciák fővárosában voltam, mert ott is volt egyszer egy ilyen zápor egy tavaszi délután. Éreztem és láttam azt a napot és hihetetlen volt elhinnem ma, hogy más világ van és elvesztettem volna annyi mindent. Amim egy napig, egy óráig volt, eltilthatják nekem vagy kitilthatom magamból? Lehet azon változtatni?
Van Franciaországom, mert volt s van Olaszországom, Angliám, Oroszországom. Minden amit láttam, és minden amivel barátkoztam, az enyém maradt bántatlanul. És Japánom is van, mert képzeletem és vágyam ott bitangolt. A mostani francia fővároshoz és a franciák országához és a többiekéhez semmi közöm. A mostaniak nem is igazak, nem hiszem őket, nincsenek. Oh de szeretnék sokat firkálni, csöndben nyugodt falak között. Vagy inkább beszélgetni szeretnék mindenkivel, irni olyan nehéz. Jaj, beszélni még nehezebb az emberekkel, milyen nehéz, istenem, milyen kevesen fogadják el a legegyszerübb szavakat. Milyen hihetetlen, hogy valaki ne értse meg az embert. Hogy lehet, hogy nem mindenki olyan, amilyen én vagyok?