OKTÓBER
Kis barna kalapok tünedeznek, meg fekete meg kék kalapocskák, nehéz bársonyból könnyü kalapok, komoly posztóból vidám kalapok, lágy és pazar ellipszisek, félrebillent kerek tányérok, süvegecskék, kalpagok, amelyeket fátyolok tündéri drótkeritései függenek körül s a kalapokon rezzenő tollak, szalag és tüll ingó-bingóságok, kitalált levelek és holt gyümölcsszemek, szórakozottsága a formáknak, babrája a kellemnek és hiuságnak, elvarázsolt oktalanság, gondos semmiségek, mindenféle tiszavirág-fantaisie… s a kalapok alatt a bájoló kis arcok tünnek az este télies hangulatában, amit e kalapok s az elkomolyult ruhakelmék ontanak.
Felujult üdeséggel, édes meglepetéssel sietnek, suhannak tova a könnyü teremtések, a szépség és ifjuság ékes madarai a meghült és elfeketült őszi estén, amely alá sietve gyujtja a város ablakait, kirakatait, utcai lámpáit és világitó óralapjait. S mintha csak nekik szolgálna és hizelegne minden világitás, hogy minden kávéház, minden kirakat, minden ivlámpa előtt előujuljon kalapjuk és orcájuk és pánttal összehuzott köpenykéjük és bátor szoknyájuk, amely bokáig sem ér és ragyogó nyulánk topánjuk, amelyből vékony lábukszára vakmerően szökik fölfelé. Hatalmas hadi reflektorok, forduljatok ide messziről, nézzétek a lányokat, kapjátok föl fénykévéitekbe szépségüket és adjátok át a megdöbbent gyászos tájaknak.
Oh sietnek haza és beszélnek sürgősen s mikor beszélnek, az olyan, mintha két ajkuk folyton elragadtatva puszilózna. A szavak konfettijét szórják a levegőbe. Ha elillannak mellettem, hallom, hogy kommissziózásról, kelméről, diszitésről beszélnek. Milyen szép a szájuk, ajtó, melyet a mosoly kilincse nyitogat. Ők mintha nem tartoznának az emberiséghez, amely annyira szerencsétlen. Ők most is Bybyk, Cicák, Nyuszik, Csunyik. Sohase akarom végiggondolni, hogy ők is emberek s át kell esniök az élet nehéz eseményein s a létezés átkozott és áldott utolsó kalandján. Nem, nem.
Ők bántatlanul suhannak el köztünk és édesen elfeledkezve nevetgélnek most is, s mosolyuk s pirjuk és szemük olyan mint a bálban, mikor a négyes előtt a szünetben andalodott vidámsággal körbe-körbe sétáltatják magukat.
Mi történik most az ő szivükkel? Nincs senkijük, akiért fájjon? És akinek véletlenül senkit sem kell sajnálni, nem sajnál mindenkit? Talán piros kis émail-szivecske az ő szivük, olyan, a milyet az ékszerészek árulnak. Csak olyan lenne. Csak ne horpassza be és ne karcolja semmi a világon. Olyan szép az, hogy ők olyan szépek. Olyan csodálatos ellágyulás a teremtéstől, hogy ők is vannak és olyan kegy, hogy ők is láthatók. Olyan jó, hogy a süketek látnak. Olyan jó, hogy a vakok hallanak és szeretik a hangszerek zenéjét. Járj békével, kedves olvasó.