PÁRIS
A német ágyuk moraja behallatszik Párisba… és a borzasztó Zeppelin-szivar Páris fölött uszik és körülötte röpködnek a német aeroplánok és tüzeső hull Párisra, mint hajdan Sodomára. Hogyhogy nem a francia repülőgépek szállottak Berlin tornyai fölé tüzzel és halállal? A Végzet idomtalan sötét felhője is ott nehezedik a Zeppelin meg a repülőgépek fölött Páris egén és elfuttatta árnyékával a szépség és vigalom városát. Páris… a kormány tagjai, a hiu bourgeois-k, zsakettjük gomblyukában a piros boutonnal, bőrtáskájukkal hónuk alatt elfutottak, a férfiak káromkodnak és veszekednek, az asszonyok nyávogó gyerekeket ráncigálnak föl a vaggonokba a sivár pályaudvaron, a Rue de la Paix ékszerboltjai fakó vasredőnyök alá temetkeztek, a Place Vendôme sarkán összebujtak Paquin mannequinjei s hápognak, mint a cifra madarak, a füstös Montmartre mansard ablakaiban festetlen és elborzadt nőarcok jelennek meg, a Café de la Paix üres, mint egy kihalt pokol, a Champs-Elysées hoteljei lehunyták fehér zsaluikat, a Pavillon d’Ermenonville terraszán a székek az asztalok tetején egymáshoz dülnek, az ópiumtól alélt mondaine autóján kisuhan délben a Boisba, hogy szeptember sárga leveleit megnézze és egy tisztásról ökörcsorda bámul feléje s egy ökör előrenyujtja komoly fehér fejét és mélyen panaszkodik: mbuuh… és az autó visszafordul és a könnyü élet borzong a könnyü selymek közt s egy sóhaj fut el az uj parfum, a Gout de mon petit chien édes és morbid illatában: Mon Dieu… és az operában sötét van és az orchesterben a tokba zárt hegedü hátrafesziti finom, szenvedő kis fejét és huzza a néma hurokat, mig el nem pattannak… és a Luxembourg-kertben a Guignol bódéja előtt üresek a gyerekpadok és a nyitva maradt szinpadon egy kis kockás Harlequin összecsapja két fakarját a mellén és lekonyitott feje koppan egyet a deszka szélén. A boulevard-on falragasz fehérlik és nagy fekete betük rajta: Citoyens! És mellette az Alcazar d’Été plakátja s a közepén Dranem kacagó feje s fején a kis bohóckalap és alatta a legujabb chanson cime: Embrasse moi mon coco… Az uttesten katonák vonulnak s a járda szélén megáll egy bársonysipkás, szakállas szegény piktor, hóna alatt nagy lapos skizz-könyvével és kiveszi a pipáját a szájából. És a kávéház előtt kódorog egy sötét arcu ember lekonyult fejjel, aki elrejtett lebujokba szokta csalni az idegent. És egy szük utcából lesétál a boulevardra zsebredugott kézzel az apache. A patkány kidugja orrát a kanálisból és szimatol. Páris, gyönyörü Páris, naiv ifjuságunk délibábja, szivtelen szive a világnak, fényes Páris, kormos Páris, vidám és lelketlen Páris, illatos és utálatos Páris, hiu és boldogtalan Páris, kéjenc és életunt Páris, látlak-e még valaha.