IRNIVALÓ
Én, mint e sorok irója, már régen azon spekulálok, mivel nevettethetnélek meg, kegyes olvasóm. A háború alatt sokáig azt képzeltem, hogy ilyen időben mosolyogni bün és nevetni szégyen. S aztán tanácstalanul bámultam, hogy az emberek szinházba mennek, különösen, ha olyan darabokat adnak, amelyeknek szerzői a mulattatást célozzák munkájukkal s csakugyan mulattatnak. S megtudtam rengeteg friss adomát, s ezek a gazdátlan s annyira óhajtott kis müvek épp oly ügyesek és eleven szerkezetüek voltak, mint az ezelőtt való világban, s épp ugy az elbeszélő és hallgató egyesült kacagásával végződtek. Jómagam nagyon csodálkoztam ezeken a szerzőkön s mind az embereken, hogy minden világba milyen könnyen beletalálják magukat. Végre is belátván minden valóságot, végtelenül meg tudom becsülni a mulattató szerzők iparkodását, s hiszem, hogy a mennyországban még külön tantième-ek várják őket minden tőlük előidézett kacagásért, ezekért az egészséges, jóleső, öntudatlan hangrohamokért, amelyeket különben világéletemben nagy élvezettel hallgattam.
A mulattatók müködése a mai világban talán valami rokonságban is van azzal az áldott orvosi ténykedéssel, aminek a neve euthanazia s ami a halál előtti szenvedés enyhitéséből áll. Keményen felfogadtam aztán, hogy megpróbálok majd mindig kisütni valami tréfás dolgot, hogy meg-megnevettesselek egy kicsit, csöndes olvasó, vagy legalább is ajkaid tájékára édesgessem a mosolyt, az arcizmoknak ezt az akaratunkon tulról való harmónikus megvonaglását. Oh ezt nem deritették föl még az értelem számára, a csodálatos mosolyt, a csecsemő álmának, a viszontlátásnak, az enyelgésnek, a hizelgésnek, a pajkosságnak, a legmélyebb örömnek s a legfáradtabb fájdalomnak s a halotti maszkoknak közös emblémáját, titkos arabeszkjét, gyöngéd fényjelét.
Mintha tündér vonná végig ujjait az emberarcon. Mintha pillanatnyi pillangó kelne és lebbenne el a mosoly vonásaiban. Egy más élet napjának visszfénye a mosoly az arcon, talán. Tán ott, ahol boldogok voltunk vagy leszünk, ott a mosoly a normális kifejezése az arcnak s emlékbe szálldogál vissza, vagy követségbe jön mindig szemünkbe s ajkunk köré kétfelől. A mosolyt nagyon nagy érdem volna mindig orcáidra meghivni, kegyes olvasó, de ezzel az önző és hiu szándékommal mára már elkéstem, fájdalom, nincs több helyem a kezedben zörgő ujságpapiron, hogy valami vidám históriával megkináljam érdeklődésedet, az ujságban mindennap az egész szenvedő világ kér helyet.