LEGENDA
1915
Ebben az esztendőben, december 24-ének éjén, éjfélkor, az előtt a nap előtt, amelyen egykor az emberek Barátja született s amelyet a kalendáriumban örömnek és vérnek szinével nyomtatnak, valami halovány és halk mozgolódás támadt a sötét ég alatt Európának minden vidékein. Nyomtalan vándorlás és hirtelen gyülekezés innen is, onnan is, ami csendőrtől, éji bakterektől, határőröktől, katonai őrségektől észre nem vevődött, sem senki emberfia ezt a csodálatos éji összejövetelt nem neszelte. A Krisztusok, a leégett, széjjelrombolt s elhagyott templomok Krisztusai, az országutak és erdők Krisztusai, a temetőkapuk Krisztusai, falusi piacok Krisztusai, a kikötők szikláin álló Krisztusok, a hidak és hegyi ösvények Krisztusai mintegy csengettyüszóra, mint egy zászlójelre egyszerre megmoccantak s leszállottak keresztfáikról. És halkan egyszerre elindultak a földön, oly sebesen, mint a holdsugár és mint a vágy, s átaltüntek inkább, mint mentek a sziklákon, szakadékokon, folyókon, tavakon és határokon. És mint a sugarak, olyan egyenesen siettek együvé ezernyi irányból ezeren meg ezeren és összetalálkoztak és együtt megállottak Európa közepe táján egy hótól betakart tiszta mezőn. Kőből való Krisztusok voltak és márványból való Krisztusok és bádogból és fából való Krisztusok. Fehérek voltak és szürkék és rozsdaszinüek és sárgák és megfeketültek és kopott szinüek. És égettek és kormosak és tört kezüek és csonkalábuak voltak és csorbaválluak és beszakadt derekuak. És voltak teli s teliszurkálva apró lyukakkal és hasadva hasitásokkal és repedve repesztésekkel.
És némán sorakoztak mind, márvány a bádog mellé, kő a fa mellé, ahogy érkeztek, és mikor együtt voltak, hosszu és hangtalan sorokban, hosszu, hosszu, végtelen hosszu csapatban elindultak előre. Előre és fölfelé, már az első lépésnél fölfelé tartottak, mintha nyugodt hegyoldalon mennének hegynek föl, és mezitelen és megszegelt lábuk meg se mozdult, ahogy mentek, és mégis mentek mindig följebb és följebb. Mind a Krisztusnak le volt hajtva a feje és lenéztek és mégis a magasságba haladtak. Idelenn a városok templomai világitottak ablakaikkal és ajtajaikkal és a falvak templomocskái szintén. És fennről látni lehetett a városi templomok előtt tolakodó és ágaskodó fekete tömeget, mindenféle idegeneket, szegényeket és megvetetteket, akik kiszorultak az utcára, és a falvakban is látni lehetett a napszámosasszonyokat, koldusokat és elkésett tanyai béresnépet, akik a templomocskán kivül szorultak.
A magasságba vándorló processzió pedig elérkezett a mennyek országába. Mind megállottak a mennyek kapujában és ott állottak a felhők rózsaszinü, meleg selyemgyapjain. Egyetlenegy, aki véletlenül legelől volt, bement a mennyek kapuján, ő olyan volt, mint a többiek mindnyájan és ő maga is annyi volt, mintha mindnyájan lettek volna.
Odabenn pedig állott egy királyi szék és azon ült „Valaki és tekintettel hasonlatos vala a jáspis és sárdius kőhöz és a szék körül vala szivárvány, amely Reá nézve hasonló vala smaragdhoz és a szék körül fehér aggok arany koronákban és a szék előtt üvegtenger, hasonlatos a kristályhoz“.
És az egy, aki a fényben előjött és a királyi szék előtt lehajtott fejjel és széjjeltárt karjaival megállott és aki a többiek helyett is beszélt, igy szólott szólalván:
– Mi Urunk és Gazdánk, ime eljöttünk a mi tanácstalanságunkban. Ime felhoztuk a mi uj sebeinket. Égetnek és tördelnek és hasogatnak és ércgolyókkal rontanak és lyukgatnak bennünket az emberek, akiknek a földön utitársaik, vendégeik, kalauzaik, őrzőik és virrasztóik vagyunk. Reánk törtek és mintha pusztulásunkat szándékoznák és mintha kergetnének bennünket magok közül, mintha helyünk már nem a földön lenne. Felhoztuk panaszunkat, Urunk és Gazdánk, ime már nem tudjuk mit tévők legyünk.
És felelt neki a mennyei fényességből az Igazi, az Élő, az Örökös:
– Vajjon nincsen-é egyetlenegy árva odalenn, ki lekuporodhat lépcsőtökre, nem lészen-e özvegy, ki mint támogató karót ölelhet és sirását lábatok fejére öntheti, vajjon nem jár-e már koldus, ki árnyékotokba dülhet, vajjon nem akad-é viharban vándor, ki mint baráthoz mellétek huzódhat, nem kerül-é szerencsétlen kergetett, ki oszlopotok mögé elbúhat? Vajjon nem embert talált volna az az acélgolyó is, amelyet testetek elfogott? Menjetek vissza a földre, ki-ki hová rendeltetett, mutassátok sebeiteket és virrasszatok.
És ugy, ahogy felmentek volt, leszállottak, és békén és halkkal elváltak és széjjel indultak és reggelre mindnyájan ott voltak megint helyükön és senki a földön semmit észre nem vett.