ÁGYÚSZÓ
Az a...i erdőben hallottam meg. Az erdőn jönni milyen szép volt. A nagy erdő nagy cserfáinak terebélyét félig lefosztotta már az ősz és a csudálatos rajzu fekete ágazat közt a fakó arany leveleket itt is, ott is hangtalanul tépik és eresztik lefelé a november láthatatlan sovány ujjai. A hosszu-hosszu uton az erdőn keresztül jobbra-balra mészszel mázolt stráfok világitanak a fák derekán és a lassan zörgő katonaszekér lovai oly furcsa zajjal mennek a száraz levélben, mintha vizben gázolnának. Ameddig ellát az ember maga körül, nem látszik ki a föld a lehullott falevelek alól, mintha sápadt arany álomföldön járnánk.
A kis fák kopasz ágacskái és a leveletlen bokrok olyanok, mintha fátyol húzódna köröskörül az erdőben s a fátyolon néhol kis piros pontok ugrálnak a szemünk elé, piros bogyók, amelyek naivul mosolyognak a halódó erdőben. A magas fa lombjában egy sötét szarkafészek, mint egy régi bánat a szivben. Fönn az erdő fölött az ég kék, mint az ég. Megállitom a szekeret, leszállok, egy kicsit járni a hervadt leveleken. Milyen csönd lett. Mintha a szekér illetlen zörgése hátrafordult volna és elillant volna. Lélegzek. A királynéknak kellene parfume-t desztillálni az elhervadt erdő hüvösségéből. A fák hallgatnak. A levelek szállonganak. Egyszerre mintha megdöbbent volna az erdő.
Szól az ágyú, – mondja a katona a szekéren.
Egy mélységes dobbanás távol, távol, tul az erdőn, tul a világon talán. Megint. Megint. Egymásután döbben, morajlik, borong ez a hang. Az erdő némaságát nem sérti ez a hang, a fák a földbe gyökerezve állanak, egyenesen és magasan, egymás mellett és egymás mögött, végtelenül, hatalmas lemondásban, előkelő szelidségben. Megmondhatatlan, mennyire tisztelem az erdőt. Dmm… dmm… ez a távoli mély, tünődő és muló döngés mintha ehhez az erdőhöz tartozna, mintha hervadásában ünnepélyesen, szinte idvezülten álló erdő gondolatát hallanám. Milyen ünnepélyes, milyen nyugalmas, milyen jó ez a hang.
– Mindig, mindig, az isten verje meg, – bánkódik az őszülő szakállu katona a szekéren.
Oh, el is felejtettem, hova iparkodok és vajjon mi lesz velem. Lépéseim zörrennek a szekér felé.
– Gyerünk.
A szekér rázza magát előre, nem hallok egyebet, mint a zörgést, az egyforma és csudálatos erdő huzódik folyton visszafelé, oldalt egy elhalt fatörzs mult el, száraz és lapos volt, mintha festve lenne a szinpadon. A szekér zörgésén át megint megszállják fülemet ezek az egyforma borongó hangok. Megyünk. Hallom. Hallgatom. Mintha távolból, történelmi könyveim régen ellapozott lapjai mögül, egymásra dült idők alól ez a lassu, elborult szó hangzana mindig: háború. Megy a szekér, szemem a hátrafelé vándorló fák közt révedez s a sárga, barna, violaszin levélkék tétova hullását kapkodja. Megint hallani, egyenként, egymásután… egy kolosszális sziv dobog valahol boldogtalanságában. Az erdei utnak látszik a vége: egy függőleges kék hasadás. Szalma szóródott el itt-ott a fák alatt. Rm… brm… mintha egy messzi lakodalomból a bőgő brummogását hallanám.
– Merre szól ez az ágyú?
– Arra ni. Sabác táján.
A katona jobbkéz felé mutat az ostorral és arra forditja fáradt profilját. A bőgő brummog. A kék hasadás kijebb ereszt, a két kis pejló szaporábban kavarja maga alatt a száraz levelet, mintha örülnének a kinyiló szabad égnek. Bümm. A délutáni homály belehelte már az a...i erdőt, nem látni el messzire az erdőben, a fák összefutnak. A nyiláson egy csóka száll be az erdőbe, aggódva emelgetvén két fekete szárnyát. Hirtelen megnyilik és elmulik az erdő, a kék eget látom s a kék égen az este rózsaszin pirkadása nyulik. A lovak kemény göröngyön kocognak.
– Bumm-bumm-bumm… bumm-bumm.
Az ég alatt lenn egy falu kushad. Legelől egy fehér ház látszik. Teteje nincsen. A fala fönt kormos. A fal fölött egy nagy fekete kémény, az alja széles. Kétszer olyan hosszu, mint az olyan kémény, amelyik a házak tetejéből áll ki, mert ennek a kéménynek szabadon van az alsó fele is, amit a háztető el szokott rejteni. A fehér fal mellett egy kék katona áll egyenesen, jobb keze a puska szijját markolja.
– Bumm-bumm-bumm-bumm.
Valami borzasztó nagy cirkusz vonul a világon faluról-falura, egy fehérre mázolt, pirossal pontozott homloku óriási bohóc megy elől éktelen nagy lován, az üti a rettentő nagy dobot: