SZALMA
– Jó estét, emberek.
Zörren, zizeg, mozog a szalma. Mintha a szalma beszélne:
– Jó estét, jó estét, jó estét, jó estét…
Istállóba jöttem be. A vakablakban lámpás ég, a sarokban egy láda tetején meg gyertya. A láda mellett uri nádszéken ül egy ember, körbehasalják, a fal mentén két hosszu sorban egyforma valamik fekszenek, hasalnak, könyökölnek a homályban. Emberek. Katonák. A fejük alatt a bornyu, minden ember mellett egy-egy puska dül a falnak, mintha állva aludnának, kimerülve a harctól. A szuronyok árnyéka felszalad a gerendákig.
… Rákötötte a piros galamb lábára a cédulát, akire ráirta vót az izenetet, hogy hát tiszteltetem, csókoltatom idesanyámat a burgundiai királynét, meg kedves nővérjeimet a burgundiai grófnőket, a varázsló Kamilló herceg várkastélyába vagyok zárva, de semennyiért se busuljanak sorsomért, mert mire háromszor fordul a hold az égen, Gotfréd lovag által elnyerem szabadulásomat. Nahát elrepül a kis piros galamb…
Aki a nádszéken ül, az mesél. Molnár őrmester. Két ökle a combján nyugszik. Ajkai eresztik a kedves beszédet. A hallgatók közül egy csomót megvilágít a gyertya lángja. Egyik hason fekszik, a két tenyerébe emeli arcát, szakálla van. Egy másik az őrmester lába előtt ül a földön, a két lábát törökösen maga alá szedte, mint a kis diák a csoportképen. Nagy szemei az őrmester arcára célozódnak, mint két merev fekete lencse. Nyitva van a szája, mindig azt mondja: aha, aha. Az állán ezüstös borotválatlanság. Egy a falnál ül, valamint varr, fölemeli a fejét, a keze megáll a levegőben a tüvel. Egy hanyatt fekszik, a két karját a nyaka köré kulcsolta, felfelé néz nyitott szemmel. Egyik cigarettet sodort fekete dohányból, lassan nyalja végig a papirost. Egy oldalt fekszik, könyököl, félrehajtja a fejét.
Az istálló másik végéből, messziről hortyogás hallatszik. Különös dolog a hortyogás. Az emberi test durva és misztikus monológja. Egy ember az őrmester háta mögött ül, figyeli az őrmester sötét hátát s két keze szórakozottan tördel egy szalmaszálat. Folyton zördül a szalma.
… Elgyön a reggel, Kamilló a varázsló herceg megint csak felhivatja maga elébe Florentinát, hát szeretsz-e már szépséges Florentina? Nem szeretlek gonosz varázsló, se testemnek nem kellesz se lelkemnek tegnap sem ma sem mindörökké kimondtam nem szeretlek tégy bár malomkő közé, nem szerethetlek Kamilló…
A pipákat szijják az emberek: pap, pap, pap, pap…
A vakablak alatt, az istálló közepén, a fal mellett levelet ir a dobos a dobon. Nagyon lehajtja a fejét, mert több a sötétség, mint a világosság. Igy gyengén hallatszik egy-egy szó a meséből. Szép sorban fekszenek az emberek, alszanak vagy hallgatnak. A szalma zizzen mindig, egy láb emelkedik és a másik lábra tevődik, egy test fordul, egy kéz mozdul. Egy ember ül, eszik. Nagy darab kenyeret farag, a kenyér mellett szalonna fehérlik.
Csámcsog.
– Jól élnek?
– Jól ílünk, csak fílünk.
Előveszem cigarettetárcámat:
– Kell egy tokos cigaretta?
– Megköszönöm igen szípen.
Elveszi, a füle mellé dugja. Egy percig beszélek vele, Karikának hijják, nyolc gyermeke van, többet nem adott az isten. Hátrább nevetgélnek ketten, hárman. Hallga.
– Te meg vésztüi vagy komám?
– Hát osztán.
– Csak azt hallottam, hogy tik Vésztün a sárga kutyát meglékeltétek dinnye helyett.
Nevetnek.
– Tik meg Fődesen ürgével kereskedtek. Egy tucetet adtok egy hatosér.
Nevetnek.
– Te meg komám ugy meghíztál, hogy ha hazasegít az isten, nem ismér meg a kutya, oszt te ugrol űrá, nem ű terád.
Nevetnek.
– Ne jajgass testvér, több az annál, hogy tik a sárga kutyát meglékeltétek.
Ezt megint megnevetik. Csend lesz egy kicsit. Nagyot sóhajt egy ember. A szalma zörren, zörren. Mennyi minden szag van itten. Ha az ember szivogatja az orrát, az istálló savanyu, nyomott, bizalmas meleg szagából részletesen érzi mindenféle dolgok illatát. Külön szaga van a szalmának. Szaga van az emberi testnek. Szaga van a pipafüstnek. Szaga van a csizmának. Petróleumszag van. Az avas szalonna szagát is érzem. Külön szaga van a szurony vasának. Az ócska ujságpapirnak. A hájnak, amivel a bakancsot bekenték.
Oh Istenem, ennek mindnek szaga van, nem tagadhatom le, hogy ezek a szagok is lengenek a világon. Ugy állok tünődve e szagokon, ahogy a parfumerie-kben szoktam, mikor a kedves droguista megmutatja az uj parfumök üvegecskéit, amelyeknek a formáiban és tartalmában a Houbigant, a Pinaud, a Roger et Gallet, a Monna-Vanna, a Guerlain, a Coty izlései küzdenek ájult versenyben s a kéjes üvegecskék nyakából sejtődő illatok alatt behunyván szemeimet, a tenger alatt álmodó virágokhoz merül képzeletem, vagy tul vágyódom a világon, ahol egy fantasztikus rács mögött egy végtelen kertben az ismeretlen virágok nyilnak, amelyek közt sétálván én boldog leszek.
A mese felé lépegetek vissza. Molnár őrmester ugy tartja a két öklét még a combjain, mint az imént, az emberek éppen ugy nézik és a gyertya világit a mesének.
… nagyon reszketett a szegény Florentina az oroszlányok közt, meg a tigrisek közt, meg a farkasok közt, meg a párducok közt, meg a jegesmedvék közt, mert tiszta pucéron állott ott köztük a hóba, gyönyörü szép hosszu arany hajával takargatta magát, oszt ugy félt, hogy a nyavalya majd kitörte, gondolhatjátok. Gotfréd lovag isten hozzád, én már tiéd nem leszek, ezek engemet széjjelszakítanak, igy magába.
De az oroszlány meg a tigris meg a jegesmedve meg az összes vadállat mind látta, hogy reszket a lelkem, oszt hogy csordul a könyve kifelé a szemibül, oszt összenéztek, oszt mind odamentek közel hozzá, de nem bántották egy se, hanem ezt hallgassátok mán, kitátotta az mind a száját oszt ugy lehelték a meleget a szép Florentina gyenge testire, hogy meg ne vegye az isten hidege.
– C, c, c,… – csóválgatja a fejét a két ökle közt egy hasaló ember. Csendben hallgatnak. Egy sercentés repül ki a pipa mellől. A szalma zizzen itt-ott. A mese vándorol arany ösvényén. A magyar beszédet, a debreczeni szavakat ugy érzem hangzani a szivemen, mint a csókokat. Hallgatom, nézek körül, hirtelen fájni kezd valami, szeretnék mindent elfelejteni és leheverni ide közéjük és el nem válni többé tőlük.
Bizony Isten nem azért jövök be a közkatonák közé az istállóba, hogy majd irok róluk, csak azért, mert szeretem őket. Nem azért szeretem őket, mert katonák, mert a háborúban vannak, mert bátrak, mert szenvednek, mert itt feküsznek messzire, messzire a háztól, asszonytól, gyerektől, mindegyik egyedül a maga külön világától, hanem mert magyarok, nem is azért, mert magyarok, csak azért, mert emberek. Mert beszélni tudnak és éreznek. Mert szegények és tehetetlenek és jók és kedvesek.
Zzz… zzz… a szalma szól. Mennyi szalmát látok a háborúban. Szalma van a szekereken, a sáros utat szalmával szórják teli, a lovak kengyelvasát szalmával fonják be. Szállásainkon a matrácainkban szalma van. Szalmával tüzelnek. Az üvegeket szalmába kötötték. A sarat a lovak lábáról szalmával tisztogatják. Mennyi sárga szalma, mennyi.
… Na lett erre nagy öröm. A bélpoklos Gotfréd odaborult Kamilló herceg térgyei elé, az meg csak rítt oszt azt hajtotta: Fiam, fiam, egyetlen szerelmes fiam, ha én azt tudtam volna, hogy te vagy az én igaz gyermekem, nem Magnéziusz, dehogy is vertelek volna meg bélpoklossággal. Akkor előjött Florentina, oszt akkor már tiszta volt Gotfréd orcája, mint a fényes nap, oszt ráösmert, nagyot sikót, oszt annyi csókot adott néki kétfelől, hogy nem az a két pofa, de száz pofa se győzte volna elrakni…
Z… z… ezek az emberek itt szalmán hálnak. Milyen jó barátja az embernek a szalma. Puhitja a fekvést. Meleget ád. A csizmát kitömhetik vele. Fénye van, mint az aranynak. Hangja van, szórakoztat, vigasztal, biztat. Zz… zz… zz… A fogakat piszkálják vele, egy szálat simogatni lehet, gyürni, törögetni apróra, hasogatni hosszában vékonyan, finoman. Segitsd meg az embereket szegény, olcsó, áldott szalma. Jó éjszakát, emberek, sok-sok szalma, jó éjszakát.