OBRENOVÁC
Hosszu, hosszu utcába buvik az ezred az országutról. Obrenovác. Egymáshoz ragadt fehér, sárga, zöld, kék alacsony házak. Egy-egy emelet ugrik föl az utcában. Dél van, a nap süti a falakat. Egyforma disztelen, piszkos, fáradt házak. Köves ut, ezen járni pihenés Szerbiában. A ló feltartja a fejét, szivesen csatakol a kövezet sarában. A járdán katonák jönnek-mennek, a kapuk előtt katonák állanak, stájer porcellán-pipa a mellükön. Egy emeletes ház kapuja alól tábla mered előre: K. u. K. Kommando. A tetőről egy rudból sürü drótok indulnak rézsut a levegőbe. Ez volt az obrenováci posta. Egy sarkon befordul a társaság egy közbe. A kis közön tul megint ég és mező. Nini, vasut! Két fekete vonal fut, egy helyen nyitott teherkocsik állanak. Sárga ház, rá van pingálva: Obrenovác. A fekete betük alatt halvány cyrill-betük látszanak. Raktárbódé, teli zsákkal. Az állomás előtt egyenruhába öltözött aggastyán sétál. Kapitány. Estig pihenő. Négyezer ember boldogan lerogy a mezőre.
*
Sétáljunk Obrenovácon. Az udvarokban katonaszekerek. Német és szerb nyomtatvány a falon: a lakosság szolgáltassa be fegyvereit a Kommandóhoz. Egy korcsma nyitva van, benn hosszu asztal körül katonák, egy-egy nagy ököl csap le az asztalra, a piszkos kártyák hullanak. A sarokban szerb katona fekszik, az egyik lába a rongyokból kibuvik: lefagyott. A falon egy bibor, kövér, mosolygó Gambrinuus emeli söröspoharát, amelyről lefut a hab. A feje fölött durva reklámbetük. Mellette ügyetlen szinnyomaton Petár a két fiával. Egy rozsdaszin szerb jön a járdán, magyarul köszön: Jonapot kivanom. Egy kis ablakból nők néznek ki rám, egy öreg asszony s három sápadt barna leány. Se nem szépek, se nem csunyák. Belülről varrógép hallik. Mit gondolnak ezek a homályos szobában összehuzódott nők, akik ki-kitekintenek az ablakon? Mit gondolnak a háborúról? És mikor nincs háboru, mit gondolnak az életről? Akkor is igy jár a varrógép s néha az ablakhoz jönnek és kinéznek. Egy csapat szerb parasztot kisér egy pár baka. Befordulnak a posta kapuján. Egy szakasz huszár csattog végig az utcán. A patkók elhangzanak, mint egy kedves hosszu káromkodás. Szekerek jönnek, szekér, szekér, szekér, szalma a szekéren, sebesültek a szalmán. Négy-öt ül egy szekéren, némelyik szekérben kettő fekszik hanyatt. Egy szekéren egy állig letakart test, a fején tisztisapka. A fiatal szőke arc az égre néz.
– Golyót viszek a nyakamban.
A szekerek mennek, mennek, elmentek. A kocsisok lógó fejjel szunyókáltak. Mintha gyolcsos tótok vonulnának a vásárra.
*
Egy bolt, az ajtaja zárva. A szük kis kirakatablakban téglarendben egymásra tett szappanok, poros csészék, gyöngyvirágos és betüs poharak, sárga gyerekbocskor. Az ablakon belátni a boltba. Kirángatott fiókok, a pulton is ül egy pár fiók, horpadt skatulyák, egy vég tarka vászon a pulton kibomolva s a pultról a padlóra folyik egy piros galand, mintha vére folyna a megsebzett világkereskedelemnek.
*
Furcsa, keleti hangulatu koldusbódék itt-ott az utcán, amilyenekkel teli van a Balkán. Alul kő, felül fa a bódé fala, egy nagy deszka tárul belőle az utcára, két kötélkar tartja. A deszkán sülttök, málé, kenyér, füge, disznótepertő szokott lenni. Itt a bódék elhagyottak most, a deszkák üresek. Csak egynek maradt itt a gazdája, egy keménykalapos vén ember, a bódéban ül és egy cső sülttengerit árul.
*
Egy borbélymühely. Az ajtó fölött tábla, a táblán név, kibetüzöm unalmamban a cyrill irást: Kosta Pristinovic. Az ajtó zárva van. Kétfelől a falon a két borbélyideál képe, egy feketekabátos, szakállas, bodorhaju ur, a másik egy Vilmos császárválasztéku szőke ifju, kis bajusza van. Világoskék kabátja van, virágos mellénye mély kivágással, magas dupla-gallérjában rózsaszin csokor, a csokorban nyakkendőtü, nagy piros csillag, bizonyára rubint. Szórakozott tekintetem elmulat e hitvány és naiv pingáláson, nézek az ünnepélyes balkáni fiatalember hig szemébe, melyben valami élettelen ábránd panaszkodik, valami idegen, árva külvárosi kéj és bánat s mintha gitárhang pendülne e kék és merev és ostoba szemek mögött mélyen valahonnét, talán a divattalan, izléstelen pingált mellény alul, a láthatatlan szivből. Most veszem észre: virágot is mázoltak a gomblyukába. Egy udvarban, hátul a sárban lesülyedve egy rettenetes kövér fehér disznó röfög. Ez lehet a szerb disznók közt a Pasics.
*
Az utca közepén két train-tiszt áll és tanakodik. Kenyérről, lisztről, szalonnáról, borról, birkáról van szó. Bőrkabátjukban, breechesükben, bottal a kezükben ugy festenek, mint két bérlő vagy ispán, akik bejöttek a pusztáról és a piacon találkoztak. Csakhogy katonasapka van a fejükön.
*
Egy udvaron távirdászok főznek. Bemegyek venni tőlük feketekávét a kulacsomba. Morvák. Egy nagy kövér veresszakállu ember fölkel a földről, beszalad a házba, poharat hoz, széket ad, forró feketét önt a pohárba, egy bádogpikszisből öt kockacukrot tesz bele, megiszom. Azután telitölti a kulacsom. Azután egy legénynyel kisuvickoltatja a csizmám. Azután egy fél kenyeret hoz. Azután egy almát kerit. Azután mosdótálat hoz, vizet, szappant, megmosom a kezem. Fizetni akarok ennek a tündérnek, nem veszi el a pénzt, nem és nem. Csak egy pár cigarettet fogad el. Elmeséli, hogy őneki egy kis fogadója van Brünn mellett és hogy ő már egy fél esztendeje nem szolgált ki egy vendéget sem és olyan boldog, hogy most kiszolgálhatott valakit. Elbucsuzom, megyek. Utánam lohol, a kapu alatt utólér, kefe van a kezében, megfog, lekeféli rólam a sarat. Azzal az öntudattal kell tovább mennem, hogy valami nagyon jót tettem.
*
A tábor a mezőn hever az alkonyat alatt. A táboron tul a homályból sürü báránybégetés hallik. Bárányokat vágnak. Odamenjek, megnézzem? Nagyon fájna a szivem. A fekete, zömök mozgókonyhák szája piroslik. Tüzek melegszenek a földön. Az ég Obrenovác fölött is fönségesen müvészi. Messzi a hegyek hátán hó. A mezőn messze egy sor sötét, vékony fa nyulik fel. A fák nem nőnek az égig, de azért jó magasra nőnek. Minden vidék szép. Sipolás, kongás, gőzkehelés: az ütközetvonat vaggonjait tologatják, kapcsolják. A mozdony idehuzza az állomás elé a hosszu vonatot. Csupa nyitott félkocsi, olyan, amilyeneken fát, kőszenet szoktak szállitani. A homályosságban lassu sötét vándorok közelitenek az állomás felé arról a lenyugvó nap felől, lehajtott fejü egyforma alakok, fegyvertelen katonák. Fehér foltok tünnek elő rajtuk és szaporodnak és nagyobbodnak. A kötések.
*
Elered az eső. Az ütközetvonatot megrakták emberekkel. Minden vaggonon végig sürün ülnek a fejek s a puskacsövek egymás mellett ágaskodnak feketén a sötétedésben. Zaj van. Mintha mindenki morogna. A vasutasok kiabálása jön-megy. A doktor folyton elkiáltja a nevem messziről, hogy tudjam, merre van. A katonák várnak a vaggonokon, esik rájuk az eső. A csizmám csuszkál, az égő konyha felé megyek, a jövő-menő katonák közel hajolnak egymás arcába. A sátrakat felhuzzák. Az emberek a fejükre huzzák a pokrócokat, járkálnak. Távol egy lassu alföldi nótát dalolnak. Sipolás. Az első zászlóalj indul. Mulnak a vaggonok a sötétben, mulnak a mozdulatlan fejek rajtuk. A szalmatüzek a földön sercegnek, sirnak, küzködnek, alacsonyodnak, és végre kialszanak, mint a remények az ember szivében, egyik a másik után.