SEGÉLYHELY
Egy domb alatt. Rendetlen, buta lövöldözés három oldalról. Egynéhány bekötözött baka fekszik és üldögél. Kiabálnak a fák közül fentről, két sebesültvivő fölkap egy hordágyat, mennek föl. A két doktor dolgozik a bakák körül. Ópiumot csöpögtetnek. Gaze-t bontogatnak, hosszu fehér csikokat hasogatnak. A fák közül mindig előjön egy ember. Támolyognak. Közelebb érnek: mind vérzik valahol. Szemük ijedt, szórakozott, szelid. Ugy jönnek ki a fák közül, mint az álmodozók. Egy katona négykézláb csuszik erre, ja-a-a-a-aj, ja-a-a-a-aj… A bekötözöttek fáradtan nyögnek, hallgatnak, az orrukat szivogatják. Golyók szállnak el, sijjj… huijjj… fuijjj… fijúú… fiú… A sebesültek néznek fölfelé, behuzzák a nyakukat, lefektetik magukat. Tapogatják félénken a kötés alatt karjukat, fejüket. Shrapnell jön: uijjuijjuijjuijjj, vonit, szüköl, sivalkodik, mintha ő félne. A fák közt robbant. Recseg-ropog, utána a fák csóválják a fejüket sértődötten, szenvedőn. A száraz levelek sokáig hullanak aztán, lassu leszállásuk közben ragyognak egy pillanatig a napsütésben. V. hadnagy szalad le az erdőből, a két karját feltartja s rázza a kezeit, mint a spanyol táncosnő a castagnette-ekkel.
– Doktor! Doktor! Ide nézz!
Közelebb ér, mind a két tenyeréből vércsöppek esnek. Forgatja a kezeit, nevet. Valami lámpaláz van az arcán, gyorsan beszél:
– Láttatok már ilyet? Kérlek, lefekszem, a gukkeremet fölemelem, hogy szétnézzek, abban a pillanatban átszalad a golyó mind a két kezemen. Nem is láttam semmit kérlek. Kérlek, mikor fog fájni?
– Nem fog fájni, ne félj semmit.
– Kérlek, én nem félek.
H. doktor felköti a nyakába a két karját. V. áll, egy pár lépést megy, nevetve ugrik egyet:
– Nem olyan vagyok, mint egy kenguru? Tegyetek a számba egy cigarettát. Itt a tárca a bal zsebemben.
P. hadnagyot hozzák hordágyon. A pucerja jön a hordágy mellett a karabélylyal, köpenynyel, hátizsákkal. E. doktorhoz hozzák. Halkan beszél:
– Hármat kaptam barátom. A tüdőm is meg van lőve. Barátom, ne engedjetek itthagyni. Nehéz vagyok. Ne hagyjatok itt. Cvikkere alól bánatosan és bizalmasan néz föl a szeme.
H. doktor egy öreg szakállas bakához térdel le. A bakának leesik a sapkája: kopasz. Ragyog a feje. H. doktor felhasitja ollóval a kabátja ujját. Vér.
– Jézus Isten! Az ujjasom…
– No, csak csendesen galambom…
– Jézus Isten… Felvágják az ujjasom…
Vérben a felső kar. Shrapnelltől.
– Ne sajnáld az ujjasodat.
– Jézus Isten! Jézus Isten!
Mossák, törlik, kötözik.
Egyszer csak százan vannak már itt. Az egész kis völgyben mindenütt feküsznek, ülnek sorban és összevissza, és mindig jönnek, jönnek hordágyak és kettesével és magukban tántorgók. Hemzseg a völgy, a halálból menekültek riadt rejteke. A sebesült-vivők erre-arra szaladnak, nyögések, sürgető kiáltozás, egy szelid sirás uszkál a hangok közt.
– Tekintetes orvos ur, a nyakam…
– Várjál fiam, várjatok sorotokra.
– Kedves egy felesígem… jaj, kedves felesigem…
– Mit ríssz? Nem szégyelled magad? Ejnye, ejnye.
– Nem rívok, főorvos ur kérem, nem rívok.
– Az ollóm! A kis ollóm, Pista!
A golyók füttyei, zizzenései, finom sikolyai, szellő-fuvásai folyton szállnak felettünk. Egy gránát vonul a levegőben: huuu… huuu… huuu… A rettegés hatalmas és kifejező hangja. Messze robbant. A vak dördülés után minden zaj elsülyed, egy kicsit kábult csöndben van ég és föld.
Már három orvos dolgozik, idejött M. doktor is, mert az ő zászlóalja erre vonult a többihez. Egy hóember feje jön felém honvédhadnagy vállai fölött… ugy megrémültem tőle, mint egy kisértettől. W. hadnagy. Az orrát és a két ajkát furta át a golyó. Az egész fejét bepólyálták, csak egyik szeme látszik ki s a szája szélén hagytak egy kis nyilást. Megfogja a kezemet, megrázza, le és föl hajtogatja óriási fejét, mintha azt mondaná: Mit szólsz ehhez, hát mit szólsz ehhez…
Hat baka buvik ki a fák közül, utánuk vagy husz ellenséges katona botorkál engedelmesen. A bakák lelkendezve emelgetik a puskát, jönnek vigan mesélni a szenvedés nyüzsgése közé:
– Itt nyomtuk meg űket az árokban…
A földszinü ellenséges csapat fegyvertelenül áll, pislognak nyugtalanul, mint a kiöntött ürgék, egy perc mulva már a hadifoglyok közönye és unalma bámészkodik belőlük. Egy baka odamegy hozzájuk, a hátába vág egyiknek:
– Na, nye bojsze! Kell kenyér? Ne!
Egy karéjt vág neki a prófuntból. A nagy sötét szerb elveszi a kenyeret, hálás mosolylyal int a bakának, enni kezd. A másik mellette cigarette-papirt egyenget, a zsebéből fekete port szed elő, végigszórja a papiron.
M. doktor buzgó hangja hallik:
– Ezek meg mit ácsorognak itt? Adjatok hordágyakat nekik!
Az ellenség egy pár perc mulva már cipeli lefele a mi hordágyainkat az országutra. Ketten-ketten visznek egy sebesültet, vigyázva, gyöngéden a cserjék közt, a sárban, mintha a testvérüket vinnék. Rögtön otthon vannak az emberséges munkában.
A három orvos áll, hajlong, letérdepelget, kapkod a földön fekvő, ülő, térdepelő tömeg vonaglásában. Karjaik folyton mozognak, nyulkálnak, hajladoznak, valami fáradhatatlan és önfeledt versenyben. Kis ollóik csillognak, a rózsaszin tapaszok tünnek és mulnak kezeik közt olykor egy katona karja öleli vállukat, akinek a lábát kötik. Fehér foltok ugrándoznak a levegőben körülöttük, vatta, gaze. Néha nagy ivben, gyorsan bontják, tekerik a geze-t, ilyenkor mintha fehér glória lengené körül a fejüket. A géppuska kattogása ritkul, a sortüzek unottan tördelik a csöndet… mint a gyár a munkaszüntetés perceiben. Egy-egy shrapnell jön még, mint egymás után menekülő jajveszékelések. A sebesültek még mindig jönnek, jönnek. Nem merném és nem is tudnám megolvasni őket e vonagló zürzavarban. A három doktor dolgozik, agyukkal, izmaikkal, idegeikkel, szivükkel, a szavuk folyton futkos:
– Kutyabajod lesz!
– Tartsd magad szépen.
– Ki vette el az ópiumot?
– Gaze-t! Még gaze-t!
– Mossátok meg ennek a lábát!
– Vatta! Vatta!
– Vizet hozzál, nem hallod? Hát kerits!
Kis ládák feküsznek nyitva, apró szerszámok csillognak, vatta szóródik, gyülik a földön. Piros foltok a vattacsomókon. A bekötözött emberek fehér kötésén is előbuvik ez a piros szin. Vér. A kék és szürke ruhákon piros pettyek teremnek, szabálytalan foltok terjednek, mint a viz az itatópapiroson. Vér. Bluzok szétnyilnak, szintelen ingek széthuzódnak, szőrös mellek látszanak, fehér nyakak a barna fejek alatt. Egy nagy feketeszakállas baka félmeztelen ül a földön, a felsőteste gyönge és fehér, mint egy gyereké. A doktorok keze vörösen és nedvesen vibrál. A földön, a giz-gaz közt, a göröngyök közt vékony folyókák tétováznak, indulnak, sétálnak, és összefolynak és vastagabban mennek. Piros vér. Erős savanyu szag terjeng a levegőben. Össze-vissza bolyongó szememet elfutja egy-egy pillanatban ez az elszórt pirosság és nem látok mást az egészből, mint kéket és pirosat: eget és vért.