AZ IZSAI KOLDUSASSZONY
Milyen szép történetet hallottam. A komáromi hadikórházba, ahová a környék jószivű asszonyai reggelenkint sürün hordják befelé a csirkét, tojást, pogácsát, mindent amit isten adott, mondom a komáromi hadikórházba bejön a minap egy toldott-foldot ruháju szegény öreg anyó. Két párna a hóna alatt, az egyik vörös kockás, a másik kék stráfos. A két párna közt az öreg anyó sok tarka foltjával, mint egy kubista festmény. Megállitja a káplár az ajtóban:
– Hát maga kit keres, öreg néni?
– Ezt a két párnát hoztam volna a beteg katonáknak a fejök alá.
Megnézi a káplár az öreg anyót:
– Nagyon szegény asszony lehet maga lelkem, hogy van magának annyi párnája, hogy még a katonáknak is hoz belőle.
– Nem is a magaméból van, instálom, nekem magamnak sincsen. Én vagyok az izsai kódusasszony. Kódultam én ezt a két cihát. A vereset Izsán adták, a kéket Szentpéteren. A belevaló tollat, pihét meg a mezőn szedegettem Szentpéter meg Izsa közt, amerre a libák legelnek. Megtépik egymást a libák, meg magától is kiesik egy-egy tollu itt-ott, csak le kell érte hajolni… Ennyi az egész.