EGY VIZSLAKUTYA
Egy reggel novemberben fölkerekedtünk Asanja faluból, tovább kellett vándorolni. Az ezredirodában őgyelegtem, néztem, hogy pakolják be két szobából az iratokat egy zöld ládikóba, melyre fehér betükkel rá volt pingálva: Iroda. A bakancsok surolták, huzták a padlón az elszemetelt papirosokat. Az udvarból egy kutya rekedt ugatása hallatszott. Egy irodista káplár, aki civilben utazó büvész volt, szedegette ki a szögeket az ő nagy plakátjából, amelyet itt is fölszegezett volt az irodában a falra, az asztalával szembe. És mindenütt felszegezte, ha csak egy napig is tető alatt volt az ezrediroda.
Aztán levette és összehajtogatta tizenhat felé és bedugta a zöld ládába azt is. Azon a plakáton, amelyet hét szinben nyomtattak, ő frakkban szerepelt, ordókkal a mellén, s térdharisnyában s escarpinben s arca sokkal ifjabb és szebb volt, mint életben s fehér keztyüben volt, s jobb kezében kurta fekete pálcát tartott s körülötte az egész nagy plakáton bársony pamlagok, delnők, lampionok, arany pénzek, kigyók, galambok és papagályok és pillangók kerengtek. A plakát a hajtásai mentén kopott és szakadozott volt, mint a sokat használt térképek. Aztán kiállottam az ajtó elé, néztem az utcán végig fölálló ezredet. A századok, szakaszok egymás után jöttek elő a kis utcákból és fölcsatlakoztak. És álltak és vártak. Az embereknek, akik mind egy kicsit előre voltak hajolva a háti tehertől, jött a lehelletük, apró ködök jöttek elő a szájukból, ahányszor lélegzettek s néztem, mintha az az ő életük lenne. Az udvarban egy fához kötött vizslakutya ugatott felém, mert engemet látott legközelebb. Nagyon sovány volt, a két szeme véres és mégis bágyadt volt, rángatta a nyakával a megfeszült kötelet és:
– Huh, huh! – folyton ugatott. De hangja alig volt, csak dühe vagy fájdalma. A kutya szájából is ugy futott elő mindig a pára, mint az emberekéből. A vizslát a gazdája köthette ki, mielőtt elmenekült a házból, vagy egy cselédje, vagy valaki más, aki azt hitte, jót tesz a beteg kutyával, ha nem engedi bitangjára. Aztán többen állottunk az ajtóban, vártuk az indulást. Az emberek az utcán emelgették a lábukat a hideg sárból, az öklök itt-ott az orrokhoz emelkedtek, s a lógó szálkás népfölkelői bajuszokat dörzsölték kétfelé. A vállak jobbra-balra ráncigálták a fölszerelést, szórakozottan.
Forgatták olykor a fejüket, köhécseltek, szipákoltak. Az arcok messziről ugy látszottak, mint az elszáradt falevelek, oly egyformáknak, s még messzibbről, mint a buzaszemek. Köd ereszkedett le és láthatatlan tük estek, éles semmik, s fájtak az ember arcának és lelkének. Egy autó dudált és óvakodott elő, alig látszott, s homályos szekerek jöttek oldalt s ágyuk árnyékai zörögtek el s lovak, öszvérek, teherautók ködképei vánszorogtak sorban s a levegőben, amelynek olyan szine volt, mint a reménytelenség, lassankint semmi se látszott. A vizsla se látszott, csak a hangja hörgött mindig:
– Hüh, hüh… hüh, hüh…
Aztán indultunk. És elhagytuk a házakat s mentünk a végtelen ködben. Egy darabig utánunk jött még a vizsla hangja. Aztán némán eltemetődött mögöttünk a falu. Estére egy dombon melegedtünk tábortüz mellett. Egyszer csak G. hadnagynak eszébe jutott a beteg kutya.
– Ejnye, – azt mondja – agyon akartam lőni azt a szegény vizslát és elfelejtettem. Hm, hm. Miért nem lőtte agyon valaki?
Mindenki sajnálni kezdte a kutyát. De mindenki szórakozott volt reggel. Mindenki csak magára gondolt, mikor elindultunk. A boldogtalan vizsla ott kinlódik egyedül a faluban.