NI PIROS VIRÁG…
Domb alatt mentünk volt, azaz meneteltünk, egy ember a másik után, botolva, csuszva, ingadozva a sárban, kövek, gödrök, fatörzsek istenadta akadályain át és csukott szemmel és tátott szájjal heverő holt lovakat és egy-egy temetetlen felejtett szerb katona testét kerülgetve. Ugy mentek a fáradt bakák egyik a másik háta mögött, mintha minden pillanatban össze akartak volna rogyni, de mégse rogytak össze, mert olyan fáradtak voltak, hogy már nem is érezték, az emberben a fáradtság is elfárad végre, az ember csak engedi magát előre szállitani két elfásult lábán, szinte elmámorosodva a kimerültségben, és valami mélységes és földöntuli honvágy lehet az, ami a képtelen testet és gondolattalan fejet ilyenkor csak viszi tovább, előre, messzire. Mind görnyedten vánszorogtak a bakák a bornyuk és torniszterek alatt és néztem, néztem és ugy tetszett, mintha ezekben a megrakott bornyukban és torniszterekben az élet terhét cipelnék a katonáknak öltözött emberek és vinnék a halál elé és akkor majd kipakolják és előpanaszolják és elhallgatnak és azután megkezdik a pihenést.
– Ni piros virág…
Egy bakát láttam elől kiegyenesedni. Megállott, mászni kezdett a dombra fölfelé. Előtte is, utána is megállottak egy páran, nyujtogatták a nyakukat. A dombon erdő kezdődött, a legszélső fák alatt csakugyan valami kis piros dolog tünedezett. A baka a puskájával, bornyujával, baltájával, ásójával, sátorlapjával, köpenyegével, pokrócával, kenyereszsákjával és a nyakában egy pár csizmával vergődött fölfelé a dombon, gyökérbe, földbe és hóba kapaszkodva. December volt. Fölért a fák alá. Négyen, öten, hatan másztak még utána hason, vonaglottak és gyötrődtek föl a domboldalon. Fönn szaladni kezdtek, lekuporodtak, aztán vigan ugráltak egymásután lefelé. Mind hozott a kezében egy kis pirosságot.
Hallom, hogy veszekednek:
– Paszulyvirág, – kiabálta Sápi Sámuel népfölkelő.
– Paszuly? Tél van most te jámbor, te!
– Rózsabogyó! Én megösmerem, rózsabogyó.
– Ez bogyó, ez? Virág ez, marha.
– Olyan, mint a tátogató.
– Fene aki megeszi.
– Én megeszem, add ide.
– Tán neve sincs. Névtelen virág.
– Szerbiai virág.
Igy vitatkoztak és mentek tovább az árok mélyén és osztogatták és forgatták és emelgették az orrukhoz a piros téli virágocskát, magam is kaptam, én sem ismertem. Azt mondták előttem:
– Szaga sincs, de azért szép virág.
Egy baka előttem messzire mintha danolni kezdett volna. És mind, a nehéz, fáradt, éhes, szomjas, álmatlan emberek mintha könnyebben, szaporábban, elevenebben lépkedtek volna előttem. Egy kis virágot találtak.