III. FEJEZET.
A VAGYONRÓL
Helyesen és szépen osztotta Epikuros, az életboldogság nagy tanítója az emberi szükségleteket három osztályba. Az elsőbe tartoznak a természetesek és szükségesek: ha ezeket ki nem elégíti az ember, fájdalmat okoznak. Ide tehát csak az élelmet és ruházatot (victus et amictus) sorozzuk. Könnyen kielégíthetők. A másodikba a természetesek, de nem szükségesek: ez a nemi kielégítés szükséglete. Ámbár Epikuros ezt, Laertius értesítése szerint, nem említi föl (mint ahogy itt különben is kissé kiigazítva és megjavítva adom elő az ő tanítását). E szükséglet kielégítése már nehezebb. A harmadikba olyanok tartoznak, melyek sem nem természetesek, sem nem szükségesek: ezek a fényűzés, a dúslakodás, a pompa és fény szükségletei. Ezek végtelenek és kielégítésök felette nehéz. (Lásd Diog. Laert L. X. c. 27., § 149. és 127. – Cic. de fin., I. 13.)
Nehéz, szinte lehetetlen megszabni a vagyonra nézve észszerű vágyainknak a határát. E tekintetben ugyanis az egyéni megelégedés nem valamely abszolut, hanem pusztán relatív nagyságon alapszik, t. i. az igényei és birtoka közt levő viszonyon. Miért is a birtok fogalma magában tekintve éppen úgy tartalom nélkül szűkölködik, mint valamely törtszám számlálója a nevező nélkül. Az ember egyáltalán nem nélkülözi azokat a javakat, amelyeket igényelni soha eszébe nem jutott, ezek nélkül is teljesen meg van elégedve. Ellenben lehet valakinek százszor annyi birtoka és mégis szerencsétlennek érzi magát, ha egyetlen olyan dolgot kell nélkülöznie, amelyre igényt tart. E tekintetben is mindenkinek megvan a maga látóhatára, melyen belül elhelyez mindent, ami rá nézve elérhető. E látóhatár széléig érnek az igényei. Ha e körön belül valamely tárgy elérhetőnek tűnik fel előtte, akkor boldognak érzi magát. Ha pedig a fellépő nehézségek megfosztják az elérés reményétől, akkor boldogtalan. Ami azonban a szemkörén kívül esik, az egyáltalán nem hat rá. Ezért nem nyugtalanítják a szegényt a gazdagok nagy birtokai, másrészt ezért nem vígasztalja a gazdagot minden temérdek vagyona, ha egy-egy vágya nem teljesül. A gazdagság olyan, mint a tenger vize, minél többet iszik belőle az ember, annál szomjasabb lesz. Ez a dicsőségre is ráillik.
Jó mód vagy gazdagság elvesztése után, mihelyt az első fájdalom elmúlt, rendes hangulatunk nem igen különbözik az előbbitől. Ez onnét van, hogy miután a sors vagyonunk tényezőjét csökkentette, mi is a magunk részéről erősen csökkentjük igényeink tényezőjét. A szerencsétlenségnél ez a legfájdalmasabb műtét: ha ez megtörtént, a fájdalom mindinkább csillapul, utóljára már egyáltalán nem érezzük, a seb beheged. Megfordítva pedig szerencse esetén megeresztjük igényeinknek a fékét, nagy szabadjára: ebben rejlik az öröm. De ez sem tart tovább, mint amíg a műtét teljesen végre nem hajtatott. Az igények tágabb mértékét is megszokjuk és utóbb közönyösekké válunk a neki megfelelő vagyon iránt. Ezt fejezi ki Homérosz is (Od. XVIII. 130–137.): Olyan a halandó ember érzülete, amilyennek napról napra az emberek és istenek atyja megformálja. Elégedetlenségünknek az a nyitja, hogy újra meg újra megkíséreljük igényeinknek tényezőjét felfokozni, holott a másik tényezőnek változatlansága ezt meggátolja.
Nem kell csodálkozni rajta, hogy az oly szegényes és amellett igényekkel telt faj, mint amilyen az ember, mindennél jobban és őszintébben becsüli és tiszteli a gazdagságot, még a hatalomnál is, mely csupán mint gazdagságszerző eszköz becses. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a gazdagság kedvéért minden egyebet félredob és halomra dönti ideáljait.
Gyakran hányják az embernek szemére, hogy vágyai főkép a pénz felé húzzák és hogy ezt mindenek fölött szereti. Pedig az csak természetes, sőt elkerülhetetlen, hogy szeresse ezt a fáradhatatlan Proteust, mely minden pillanatban kész olyannyira változékony vágyainak és sokféle szükségleteinek mindenkori tárgyává változni. Minden más dolog csupán egyetlen kívánságunkat, egyetlen szükségletünket bírja kielégíteni: az eledel csak az éhesnek jó, a bor az egészségesnek, orvosság a betegnek, a bunda csak télen, a nő az ifjúnak való és így tovább. Mindez tehát csak relatíve jó. A pénz az egyetlen abszolút jó, mert nem csupán egyetlen konkrét szükségletet elégít ki, hanem általában a szükségletet.
A meglévő vagyont védőbástyának kell tekinteni a sok, előfordulható baj és szerencsétlenségek ellen, nem pedig a világ gyönyöreinek megszerzésére kötelező eszköznek.
Akik hazulról vagyontalanok és végre valamely tehetségük révén nagy keresethez jutnak, rendesen azt képzelik, hogy a tehetségük az állandó tőke, jövedelmük pedig annak a kamata. Ehhez képest szerzeményükből mitsem tesznek félre, hogy állandó tőkét takarítsanak meg. A legtöbben aztán el is szegényednek, mert keresetük megcsökken vagy egészen el is apad. Tehetségük ugyanis kimerülhet, mert múló természetű volt, ilyen a szépművészetek gyakorlásának majdnem minden ága, – vagy pedig csak bizonyos különös körülmények és konjunktúrák közt érvényesülhetett, amelyek megszűntek. A mesteremberek e tekintetben jobb sorban vannak. Az ő képességeik nem mennek oly könnyen veszendőbe és a legények ereje is pótolhatja, készítményeik pedig a szükséglet tárgyai, tehát mindenkor vevőre találnak. Más azonban a művész és mindenféle virtuóz sora. Ezért is drágán fizetik őket. Csak üdvös volna rájuk nézve, ha keresetüket tőkének, nem pedig, elég vakmerően, csupán kamatnak tekintenék, miáltal biztos romlásnak mennek elébe. – Akiknek azonban öröklött vagyonuk van, azok mindjárt helyesen meg tudják különböztetni a tőkét a kamattól. Ezek többnyire igyekezni fognak tőkéjüket biztosan elhelyezni és nemhogy hozzányúlnának, ellenkezőleg, igyekeznek kamataiknak egy nyolcadrészét jövendő zavarok esetére félretenni. Legtöbbnyire jó módban is maradnak. – Ez az egész megjegyzés nem alkalmazható a kereskedőkre. Ezeknek a pénz a további szerzésre szolgáló eszköz, a mesterséghez tartozó szerszám. Nem is pazarolják el, ha maguk szerezték is, hanem megtartják, sőt gyarapítják. Ezért is egyetlen osztálynál sem oly otthonos a gazdagság, mint a kereskedőinél.
Általános a tapasztalat, hogy akik az igazi szükséggel és nélkülözéssel birkóztak, távolról sem félnek ettől annyira, mint akik a nyomort csak hírből ismerik. Az elsőkhöz tartoznak az olyanok, akik szerencsés esélyek vagy különös képességek révén a szegénységből elég hirtelen jó módba kerültek, az utóbbiakhoz azok, akik jómódban születtek és benne meg is maradtak. Ezek általában többet gondolnak a jövővel és takarékosabbak, mint amazok. Ebből az következnék, hogy a szükség nem is olyan rossz dolog, mint aminőnek távolról tetszik. Azonban ennek inkább az az oka, hogy aki öröklött gazdagságban nőtt fel, annak a vagyon nélkülözhetetlennek látszik, az élet olyan elemének, akár a levegő. Őrzi is, akár az életét. Az ilyen ember legtöbbnyire rendszerető, óvatos és takarékos. Aki ellenben szegénységben született, annak ez tetszik természetes állapotnak. Ha valamikép gazdagsághoz jutott, ezt fölöslegesnek tartja, amely csak élvezetre és elpazarlásra jó. Megvan nélküle ép oly jól, sőt csak egy gondtól szabadult meg vele. A lóra kapott koldus agyonhajszolja paripáját, mondja Shakespeare (VI. Henrik).
Ehhez járul még, hogy az ilyen embernek szilárd és túlságosan nagy a bizodalma részint a sorsban, részint pedig saját képességében, mely már kisegítette a bajból és szegénységből. Nem látja, miként a gazdag, a végzet feneketlen mélységeit, hanem úgy gondolja, hogy ha sülyedve feneket is ér, ismét csak felszínre fog emelkedni. Ebből az emberi sajátosságból magyarázható, hogy szegény sorsból származó asszonyok igen gyakran igényesebbek és pazarabbak, mint akik gazdag hozományt hoztak a házhoz. A gazdag lányok ugyanis nemcsak vagyont hoznak magukkal, hanem nagy igyekezetet, sőt öröklött hajlamot is annak a megtartására, ami a szegényeknél rendszerint hiányzik. Aki egyébiránt ennek az ellenkezőjét vitatja, az Ariosto első szatírájában maga mellett szóló érvelést talál. Viszont Johnson dr. az én véleményemet osztja: A gazdag nő, aki megszokta a pénzzel való bánást, okosan költi azt, míg aki csak férjhezmenetelével jutott a pénz felett rendelkezési jogához, kedvet kap a költekezésre és pazarlásra. (Lásd: Boswell, Life of Johnson, ann. 1776. aetat. 67.) Annak, aki szegény lányt vesz el, mindenesetre azt tanácsolom, hogy ne hagyja rá egész vagyonát, hanem csak annak a kamatait, főleg pedig legyen rá gondja, hogy gyermekeinek a vagyona ne jusson az asszony kezére.
Nem gondolom, hogy tollamhoz méltatlant követek el, midőn e helyütt a szerzett és öröklött vagyon megtartására irányuló gondosságot ajánlom. Mert mérhetetlen előny az, ha az ember hazulról annyi vagyonnal rendelkezik, hogy belőle, hacsak egyedül, család nélkül is, függetlenül megélhet, anélkül, hogy dolgoznia kellene. Az emberi élethez tapadó nélkülözéstől és bajtól való mentességet jelenti ez és felszabadulást az általános robotolás alól, ami természetes sorsa az emberfiának. Csupán a sors ilyetén kedvezése mellett mondhatjuk magunkat igazán szabadnak születettnek, csak így vagyunk voltakép időnk és erőnk urai és szólhatunk minden reggel: enyém a nap. Ezért végtelenül csekélyebb a különbség az olyan két embert közt, kik közül az egyik ezer, a másik pedig százezer tallérnyi járadék felett rendelkezik, mint akik közül az egyiknek ezer tallérja van, a másiknak ellenben semmi járadéka sincs. Az öröklött vagyonnak az olyannál van a legnagyobb értéke, aki magasabb szellemi erők birtokában oly célokat szolgál, melyek a pénzszerzéssel nem igen férnek össze. A sorstól kettősen megáldva géniuszának élhet. Az emberiség iránt pedig százszorosan fogja leróni a tartozását, mert olyat alkot, amilyenre más nem képes és ami az összességnek javára, sőt dicsőségére szolgál. Lesz olyan, aki hasonló helyzetben emberbaráti intézményekkel szerez magának érdemeket az emberiség körül. Aki azonban még csak kisérletet sem tesz ilynemű tevékenységgel, sem valamely tudományban el nem merül, hogy legalább a lehetőség szerint előbbre vigye azt, az ilyen ember öröklött vagyona birtokában megvetést érdemlő naplopó. De az ilyen ember boldog sem lesz, mert a szűkölködéstől való mentessége belékergeti az emberi nyomorúság másik végletébe, az unalom sorvasztó karjaiba, mely annyira kínozni fogja, hogy sokkal boldogabb lenne, ha a szükség foglalkozáshoz juttatta volna. Ez az unalom azonban könnyen kicsapongásokra csábítja, mi által csakhamar elveszíti a vagyon nyujtotta előnyt, melyre méltatlannak mutatta magát. Valóban számtalan ember csak azért került nyomorba, mert meglevő pénzét arra fecsérelte el, hogy a nyomasztó unalom ellen pillanatnyi enyhülést szerezzen.
Máskép alakul a dolog, ha valaki az államszolgálatban akarja sokra vinni. E célra barátokat, összeköttetéseket kell szereznie, hogy általuk fokról fokra emelkedhessék, fel esetleg a legmagasabb állásokig. Ez esetben alapjában véve előnyösebb minden vagyon nélkül indulni neki a pályának. Annak, aki nem nemes származású, ellenben némileg tehetséges, igazi hasznára és ajánlójává válik az a körülmény, hogy szegény ördög. Mert az ember már a puszta szórakozásban is, a szolgálatban pedig még sokkal inkább, leginkább a mások alábbvalóságát keresi és szereti. De csak az olyan szegény ördög lehet annyira meggyőződve és áthatva saját teljes, mély, határozott és minden irányú alábbvalóságától, amint erre szükség van. Csak az ilyen egyén hajtja meg magát elég gyakran és elég ideig, csak az ilyennek a hajlongásai mutatnak teljes derékszöget, csak ő tűr el mindent és még mosolyog is hozzá; csak az ismeri el az érdemek teljes értéktelenségét, csak az ilyen dicséri nyilvánosan, hangos szóval vagy kövér betűkkel mesterművekként feljebbvalóinak vagy az egyébként befolyásos embereknek irodalmi kontárságait, csak az ilyen érti a kéregetést. Csak az ilyen igazolhatja idején, tehát még fiatal korában azt a titkos igazságot, melyet Goethe a következőkben nyilvánított:
Az ám a hatalom, bármit is mondjanak róla.
West-Östl. Diwan.
Akinek azonban hazulról fogva van mit aprítania a tejbe, az rendesen makrancos, nehezen kezelhető. Megszokta az emelt fővel való járást, ellenben nem tanulta meg a fent vázolt művészetet, tán még el is bizakodott esetleges tehetsége érzetében. Végül még képes a feljebbvalóinak nálánál alábbvalóságát is észrevenni, méltatlanságok láttára pedig megbokrosodik. Ezzel pedig az ember nem viszi előbbre a dolgát a világon, sőt utoljára annyira jut, hogy az orcátlan Voltaire-rel tartva így szól: csak két nap az életünk, nem érdemes hát, hogy megvetésre méltó gazok előtt csúszva töltsük el. Inkább a virtuózok pályájára, mint a nagyvilági emberekére vonatkozik Juvenalis mondása: Haud facile emergunt, quorum virtutibus obstat res angusta domi. (Nem könnyen merülnek fel azok, kiknek erényének útjában áll otthoni szűk sorsuk.)
Az ember birtokához asszonyt és gyermekeket nem számítottam: mert ezek inkább maguk birtokolják az embert. Már a barátokat inkább ide vehetnők, ámbár a birtoklás itt is egyenlő mértékben, kölcsönösségen alapszik.