Életbölcseség: Aforizmák

IV. FEJEZET.
AZ EMBER SZEREPÉRŐL

A mások véleményét rólunk saját emberi természetünk különös gyengesége folytán általában nagyon sokra becsüljük; pedig a legcsekélyebb gondolkodás megtaníthatna bennünket arra, hogy a saját boldogságunkra nézve az számba se jöhet. Ugyanazért alig érthető: mennyire örül minden ember belsőleg, mihelyt észreveszi, hogy idegenek mily kedvező véleményt táplálnak róla és hiúságának valamely módon hizelegnek. Amily bizonyos, hogy a macska dorombol, ha párszor végigsimogatjuk, ép oly biztosan észrevehetjük a megdicsért ember arcvonásain a hirtelen kitörő öröm jeleit, még az esetben is, ha a dicséret kétségkívül hazug. Az idegen részről nyilvánuló tetszés jelei gyakran vigasztalják az embert balsorsában, viszont bámulatos, mennyire bántólag hatnak reá a kívülről jövő és becsületét, belső lelki világát érintő becsmérlő, gyalázó nyilatkozatok. Amennyiben a becsület érzése a jellembeli tulajdonságon alapul: sok emberre nézve – mint erkölcsiségük pótlószere – ez üdvös hatású lehet; viszont az ember tényleges boldogságára és ennek két legfőbb tényezőjére, a függetlenségre és nyugodt kedélyre inkább hátrányosan és háborítólag, mint előnyösen hat.

Ugyanezért a mi szempontunkból tanácsos, hogy az értékek kellő megbecsülése és helyes mérlegelése útján törekedjünk az idegen vélemények iránti érzékenységünket mérsékelni úgy akkor, ha dicsérnek, mint akkor, ha bántanak bennünket: mert mindkettő egy húron pendül. Különben az ember mindig a mások véleményének és ítéletének rabja marad. Sic leve, sic parvum est, animam quod laudis avarum subruit ac reficit. (Ily hitvány és kicsinyes dolog az, ami lesújtja és fölvidítja a dicséretre áhító szívet.)

Ugyanazért amaz értéknek helyes megbecsülése, amelyet az ember bensejében önmagának ér, azzal szemben, amit az ember a mások szemében ér, – sokban fog hozzájárulni boldogságunkhoz. Ez első tételbe tartozik saját egyéni életünk idejének teljes tartalma, szóval annak valódi belső értéke, vagyis mindama javak, amelyeket az ember egyéniségéről és vagyonáról szóló fejezetekben bővebben méltattunk. – Mert e viszonyok hatásának a tere a saját egyéni öntudatunkban van. Ellenben az a körülmény, hogy mik vagyunk a mások számára – az a mások öntudatában találja alapját.6) Ez pedig olyas valami, mi reánk nézve közvetetlenül nem is létezik, hanem csak közvetve, amennyiben befolyása van a mások viselkedésére velünk szemben. És ez is tulajdonképpen csak annyiban jön tekintetbe, amennyiben befolyással bír olyas valamire, ami által módosulást szenvedhet az, amit mi bensőleg saját magunk számára képviselünk. Másrészt az, ami idegen ember öntudatában végbemegy, mint olyan, reánk nézve közömbös és mi is lassanként közömbösökké válunk azokkal szemben, ha kellő tudomást szerzünk arról, milyen felületesek a mások gondolatai, mily korlátoltak a fogalmaik, mily kicsinyesek a gondolataik, mily visszásak a nézeteik és a legtöbb főben mily sok tévedés honol s ha saját tapasztalatainkból rájövünk arra, hogy alkalomadtán mily kicsinyléssel nyilatkoznak az olyan emberekről, akiktől nincs mit tartani, vagy azt hiszik, hogy nem szereznek arról tudomást; különösen, ha csak egyszer is meghalljuk, hogy a legkiválóbb emberről is egy fél tucat ostoba ember milyen lenézéssel nyilatkozik. Be kell látnunk ilyenformán, hogy aki az emberek véleményére nagyobb súlyt helyez: túlságos nagy tiszteletben részesíti őket.

Mindenesetre szomorú sorsra jut az, aki boldogságát nem a kétrendbeli s általunk fentebb részletezett javakban keresi, hanem ebben a harmadikban, vagyis nem abban, ami az ő belső valója, hanem az idegenek véleményében. Mert tudnunk kell, hogy lényünknek s így boldogságunknak tulajdonképpeni alapja a mi állati természetünk. Ugyanazért jólétünk első kelléke az egészség, másodsorban a fentartáshoz való eszközök jönnek tekintetbe, tehát a gondnélküli megélhetés. Becsület, fény, rang, dicsőség – bármily nagy értéket is képviseljenek ezek – ama lényeges javak előtt háttérbe szorulnak s azokat nem pótolhatják, sőt szükség esetén ezeket amazokért szívesen feláldozzuk. Ugyanazért nagy szerencse reánk nézve, ha idejekorán látjuk be, hogy mindenki elsősorban a saját bőrében él, nem pedig a mások véleményében és hogy tehát a mi tényleges személyes állapotunk, amely számos körülmény által – egészség, vagyoni viszonyok, szellemi képeség, lakás, asszony, gyermekek stb. – befolyásoltatik, a mi boldogságunkra százszorta fontosabb, mint a mások véleménye felőlünk. Ellenkező tévhit boldogtalanná tesz. Lelkesen szavalják: „Az élet fölött áll a becsület!“ Pedig ez annyit jelent: „Az élet, a jólét mit sem ér; fődolog az, amit mások rólunk gondolnak!“ Ezt a közmondást mindenesetre mint túlzást foghatjuk fel, melynek az a prózai igazság az alapja, hogy boldogságunkhoz és az emberek közt való éléshez a becsület – vagyis mások véleménye mirólunk – gyakran feltétlenül szükséges; de erre később visszatérek. Viszont ha belátjuk azt, hogy az emberek nagyrésze hosszú életük legfőbb célját abban látják és szüntelen erőlködésben s ezer veszély és fáradság között csak arra törekszenek, hogy a mások véleményében emelkedjenek, amennyiben nemcsak hivatalokat, címeket és rendjeleket, hanem gazdagságot, tudományt7) s művészetet is csak azért szereznek, hogy tekintélyük mások előtt nagyobbodjék: úgy mindez, sajnos, csak az emberek balgaságának nagyságára mutat. Általánosan elterjedt téveszme, hogy túlsokat kell adni a mások véleményére és ez vagy emberi természetünkben gyökerezik, vagy a társasélet és a civilizáció által kapott lábra köztünk; tény, hogy e téveszme összes cselekvésünkre túlságos nagy és boldogságunkra felette hátrányos befolyást gyakorol. Nyomon követhetjük e tévhitet attól kezdve, mikor az ember rabszolgamód aggódva kérdi: mit szól hozzá a világ, vagy midőn lánya szívébe döfeti a tőrt Virginiusszal, vagy ha az embert rácsábítja, hogy dicsőséget, nyugalmat, gazdagságot, egészséget, sőt életet is feláldozzon érette. E téveszme egyébiránt kényelmes segítő eszköz azok kezében, kiknek az emberiség felett való uralkodás és irányítás a feladatuk; ugyanazért az emberidomítás művészetének minden neménél nagy szerepet játszik az a tanács, hogy főfeladat a becsületérzés ápolása és erősbítése. Egészen máskép áll a dolog azonban az ember saját, való boldogságára vonatkozólag, amely fejtegetésünk főcélját teszi. Erre nézve felette kívánatos, hogy lehetőleg tartózkodjunk attól, hogy a mások véleményére túlságos sokat adjunk. Ha pedig, mint a mindennapi tapasztalat igazolja, mégis megesik, hogy a legtöbb ember ép a mások jó véleményére teszi a súlyt és többet ad rá, mint ami saját öntudatában végbemegy s így rá nézve közvetlen valóság; ha ilyformán a természetes sorrend megfordításával neki amaz a földi léte valódi, emez csupán eszményi alkatrészének tűnik fel: úgy ez a számunkra nem létező érték túlbecsülése az az ostobaság, amit közönségesen „hiúság“-nak nevezünk, jelezve vele ezen törekvés üres és tartalmatlan voltát. Olyan mint a fösvénység: az eszközért elfelejti a célt.

Bizonyos, hogy a mások véleményének túlságos értékelése többnyire minden okos célt túlhalad úgy, hogy azt mint egy általánosan elterjedt s velünk született rögeszmét kell tekintenünk. Minden jövés-menésünknél, tettünknél mindenekelőtt a mások véleményére vagyunk tekintettel s ha közelebb vizsgálódunk azon aggódások és gondok körül, amelyek osztályrészünkké jutottak, arra a meggyőződésre jutunk, hogy ez az okozója a legtöbb bajnak. Mert ez a gond teszi alapját az oly gyakran megsértett s annyira érzékeny önérzetünknek, minden hiúságunk, csillogásunk és nagyzásunknak. E gond nélkül a fényűzés alig volna egy tizede annak, ami napjainkban. Mindenféle büszkeségnek, point d’honneur és puntiglio, a kényes becsület összes nemeinek mind e gond teszi legfőbb alapját; s mennyi áldozatot követel az életben! Már a gyermekkorban, de általában minden korban, leginkább mégis az öregségben jelentkezik e gond; mert az érzéki élvezetek iránti képesség kialvása korában a hiúság és dölyfösség a zsugorisággal osztoznak az uralmon. Különöskép a franciáknál tűnik ez föl, akiknél a legízléstelenebb becsvágyat, nevetséges nemzeti hiúságot és a legszemérmetlenebb hencegést váltja ki; s emiatt a többi nemzetek előtt a „grande nation“ (nagy nemzet) gúnynévvé vált. Hogy a mások véleménye iránti túlságos aggódás visszásságát jobban megmagyarázzuk, az ember természetében gyökerező ezen ostobaságot egy fényesen bizonyító példával fogjuk szemléltetni. Az esetet a Times 1846 március 31-iki száma részletesen közli és leírja Wix Tamás kézműveslegény kivégzését, aki a földi igazságszolgáltatás ítélő keze alá azért jutott, hogy mesterét bosszúból meggyilkolta. A tudósítás ide vonatkozó részéből álljanak itt a következők: „A kivégzés napjának reggelén a fogház nagytiszteletű papja korán felkereste az elítéltet; de Wix, noha nyugodtan viselte magát, nem látszott sokat törődni a pap intelmeivel, inkább az feküdt szívén, hogy s mint sikerülne neki gyászos kimúlásának nézőközönsége előtt lehető nagy bátorsággal viselkednie… És ez sikerült is neki. Az udvaron át, az akasztófa alá való menése közben ezt mondotta: „Nos tehát, amint doktor Dodd mondotta, nemsokára megtudom a nagy titkot!“ A legcsekélyebb támasz nélkül, hátrakötött kezei dacára bátran, egyenesen lépett föl a létrára s az akasztófához felérve, a nézőközönség felé jobbra-balra meghajlik, mire az összegyűlt tömeg dörgő tetszésnyilatkozattal üdvözli ez udvariasságot“ stb. E jelenetben a becsvágy egy díszpéldányát látjuk megörökítve; szeme előtt a halál a legborzalmasabb alakjában s az azt követő örökkévalóság percében az elítéltnek nincs más gondja, mint hogy milyen benyomást gyakorol az összecsődült bámulók csoportjára s milyen véleményt hagy hátra magáról az ő fejükben. És ugyanezt látjuk az ugyanezen évben Franciaországban királygyilkosság kísérlete miatt halálra ítélt Lecomte esetében, ki a végtárgyaláson főleg azon bosszankodott, hogy a pairek előtt nem jelenhetett meg tisztes polgári öltözetben, sőt a kivégzése előtt közvetlenül is az volt a legfőbb panasza, hogy nem engedték meg neki a borotválkozást. Hogy hajdanában sem volt ez máskép, Mateo Aleman tizenhatodik századbeli spanyol regényíró „Guzman de Alfarache“ című híres regényének előszavából láthatjuk: „Sok balgatag gonosztevő utolsó óráját megvonja a magábaszállás és lelkiüdvösség keresésétől és arra fordítja, hogy egy kis szónoklatot dolgozzon ki és tanuljon be, melyet az akasztófáról előadhasson az összegyűlt nezőközönségnek.“ Ezen vonásokban saját magunk tükröződünk vissza, számos gondunk, bosszankodásunk, erőlködésünk a legtöbb esetben a mások véleményét illeti és ép oly céltalan, mint a fent említett bűnösöké. A gyűlölet és irígység is legtöbbször e tévhit talajából burjánzik nagyra.

Semmi sem mozdítaná jobban elő boldogságunkat, amelynek legfőbb tényezői a nyugodt kedély s megelégedettség, mint e belső ösztönnek féken tartása és korlátozása megfelelő mértékig, mely alig fogja elérni a jelenleginek ötvened részét, egyszóval ki kell huzni testünkből valahára azt az örökké kínzó tövist. Ez, igaz, nehezen megy, mert mintegy velünk született, természetes visszássággal van dolgunk. Még bölcs embereknek is dicsőség a végső vágyuk, mondja Tacitus. (Hist. IV. 6.)

Hogy ez általánosan elterjedt ferde nézettől megszabaduljunk, annak egyetlen módja az volna ha azt mint ilyet ismernők meg és e célból mindenki tisztába jönne végre azzal, hogy az emberek fejében kóválygó eszmék nagyrészt mennyire hamisak, ostobák s azért figyelemre se méltók, s aztán gondoljuk meg, hogy mások véleménye a legtöbb esetben mily kevés befolyást gyakorolhat reánk továbbá, milyen kedvezőtlen az általában reánk nézve, úgy hogy ha valaki megtudná, mi mindent s milyen hangon beszélnek róla mások bizonyára belebetegednék a bosszuságtól, végül a becsület tulajdonképpen csak közvetett s nem közvetlen értéket képvisel az emberre nézve. Ha attól az általánosan uralkodó tévhittől sikerül megszabadulnunk: ez a kedélyi nyugodtság és derű nagymértékű gyarapodását vonná maga után egyrészt, másrészt nyugodtabb, biztosabb fellépést, előítélet nélküli és természetes magatartást okozna. A visszavonult életmód kedélyünk nyugodtságára azért gyakorol oly rendkívül jótékony befolyást, mert ily módon kivonjuk magunkat a mások állandó megfigyelése alól, nem kell tekintettel lennünk folyton a mások rólunk alkotott véleményére s így visszaadjuk énünket önmagunknak. Ép így kikerüljük a sok valódi szerencsétlenséget, amelybe az a kárhozatos ostobaság taszítana és sokkal több gondot fordíthatunk értékes javak megszerzésére, amelyeket zavartalanul élvezhetünk. De mint mondottuk: nehéz elérni a szépet.

Természetünk imént vázolt balgaságának három csemetéje is van s ezek: a becsvágy, hiúság és büszkeség. A két utóbbi között a különbség az, hogy a büszkeség kifejezi azt, hogy valaki már szilárdul van meggyőződve a maga nagy értékéről bizonyos tekintetben, a hiuság ellenben óhajtást fejez ki az irányban, hogy másokban keltsünk ilyes meggyőződést a mi értékünkről, csöndben reménykedve, hogy mi magunk is később ily meggyőződésre jutunk.

A büszkeség tehát bensőnkből fakad és saját értékének túlbecsülését jelenti; a hiúság ellenben kivülről indirekte kívánja a magasztaltatást. Ennek megfelelően a hiúság fecsegővé, a büszkeség hallgataggá teszi az embert. A hiúnak pedig tudnia kellene, hogy a mások kedvező véleményét, amely után törekszik, sokkal könnyebben és biztosabban éri el következetes hallgatás által, mint beszéddel, még ha folyton a legszebb gondolatokat is adná elé.

Nem az a büszke, aki az akar lenni, a büszkeséget legfeljebb mutatni lehet, de – mint minden fölvett szerepből – könnyen kizökken belőle az ember. Mert csakis a saját különös nagy értékéről és előnyeiről táplált rendíthetetlen meggyőződés tesz tényleg büszkévé. Eme meggyőződés ám téves lehet, avagy csupán külső, felületes értékű előnyökön alapulhat: mindez a büszkeségre nincs befolyással, ha azt tényleg és komolyan veszi az illető. Minthogy tehát a büszkeség a meggyőződésben gyökerezik, mint minden megismerés, nem függ önkényünktől. Legnagyobb ellensége a hiúság, mely folyton a mások tetszésére pályázik, hogy az önmagáról táplált kedvező véleményt aztán erre alapíthassa, míg a büszkeség mindenkor feltételezi azt, hogy erre nézve mindenkor szilárd meggyőződés hatja át az illetőt.

Bármennyire leszólják s becsmérlik átlag a büszkeséget, azt tartom, hogy ezt többnyire azok teszik, akiknek semmijük sincs, amire büszkék lehetnének. A legtöbb ember korlátoltságával és rosszindulatával szemben, minden ember, akinek csak valamelyes előnyei vannak, jól teszi, ha azokat folyton szem előtt tartja és nem engedi a feledés homályába eltűnni; mert aki megfeledkezik kiválóságáról, s összeadja magát a hitványakkal, azt rövidesen hasonló embernek tekintik. Különösen azok figyelmébe ajánlom ezt, akik reális, legmagasabb fokú, személyhez kötött kiváló előnyök birtokosai, mert ezeket nem lehet a címek s rendjelek módjára érzékileg szemléltettni. Jól mondja a közbeszéd: sus Minervam (disznó oktatja Minervát). Találó arabs közmondás: „Tréfálkozzál a rabszolgával, mindjárt a hátulsó felét fogja neked mutatni“. A horatiusi mondást, sume superbiam, quesitam meritis (légy büszke, érdemek alapján), sem kell elvetni. A szerénység erénye a sehonnaiak malmára hajtja a vizet; mert ilyformán mindenkinek úgy kell beszélnie önmagáról, mintha ő is az volna s ez nagyon kiegyenlíti az ellentéteket s a végén az tűnnék ki, mintha csupa sehonnaiból állana a világ.

A büszkeség legolcsóbb fajtája a nemzeti büszkeség. Aki ugyanis ebben szenved, az önmagáról menten elárulja azt, hogy semmi olyas személyes jótulajdonsága nincs, amivel büszkélkedhessék, különben nem nyúlna olyas valamihez, amiben annyi millió emberrel kell osztozkodnia. Aki számos személyi kiválósággal van felruházva, saját nemzeti hibáit inkább felismeri, mert azokat mindig szeme előtt látja. Viszont minden szánandó balga, akinek semmije sincs a világon, amire büszke lehetne, mint utolsó eszközhöz, a nemzethez folyamodik, amelynek tagja s aztán azzal kérkedik: az illetőnek ez nagyon jól esik s hálából nemzete hibáinak és ostobaságainak, öklével és sarkával legerősebb védelmezőjévé csap fel. Innen van, hogy ötven angol között alig akad egy is, ki helyeselné, ha valaki nemzete ostoba álszenteskedéséről a kellő lenézéssel nyilatkozik: ennek az egynek azonban bizonyára helyén van az esze.

A németek a nemzeti büszkeséget nem ismerik és ezzel tanulságot tesznek arról, hogy méltók a becsületesség hírnevére; vannak köztük is kivételek, akik nevetséges büszke módon hangoztatják németségüket, s ezek többnyire a „német testvérek“ és demokraták, akik a népnek ezzel hizelegnek, hogy aztán elbolondítsák. Azt állítják ugyan, hogy a németek találták fel a puskaport: magam részéről azonban e véleményhez nem csatlakozhatom. És találóan kérdi Lichtenberg: „Honnan van az, mért nem mondja magát valaki németnek, aki nem az, – hanem inkább franciának vagy angolnak?“ – Egyébiránt az egyéniség messze túlszárnyalja a nemzetiességet és egy bizonyos embernél az előbbi mindenkor ezerszer annyi méltánylást érdemel, mint az utóbbi. – A nemzeti jellemről, minthogy az a tömegre vonatkozik, becsületes módon nem sok dicséretest lehet felhozni. Inkább azt mondhatjuk, hogy az emberi korlátoltság, rosszaság és visszásság minden országban más-más alakban nyilvánul és ezeket nevezik nemzeti jellemnek. Ha az egyiktől megcsömörlünk, a másikat dicsérjük, amíg ezzel is úgy járunk. Minden egyes nemzet kicsúfolja a másikat s mindegyiknek igaza van.

E fejezet, melynek tárgya: minek látszunk a mások szemében? – három részletben tárgyalható; szólunk a becsületről, a rangról és dicsőségről.

A rangról nem sok mondani valónk van e helyütt, noha nagyon is jól tudjuk, hogy a nagy tömeg és a filiszterek mennyire hódolnak előtte s hogy mily kiváló szerepe van az államgépezet üzemében.

Ez az érték tulajdonképpen konvencionális, látszólagos: eredménye valami mondva csinált nagyrabecsülés és az egész a nagy tömeg számára kitalált komédia.

Rendjelek tulajdonképpen a közvéleményre intézvényezett váltók; azok értéke a kibocsátó hitelképességen alapul. Egyébiránt a rendjelek intézménye igazán kitűnő. Csak gondoljuk meg, mennyi tenger sok pénzt marasztalnak benn az állampénztárban, mint pénzbeli jutalmak helyettesítői, feltételezve természetesen azt, hogy azok szétosztása körül a kellő méltányossággal és belátással járnak el. A nagy tömegnek ugyanis vannak fülei és szemei, de édes-kevés ítélőképessége és emlékezőtehetsége. Számos érdemet a nagy tömeg általában nem is képes méltányolni, másokat megbecsül és megért ugyan, de hamar el is felejt. És ezért helyénvalónak találom, hogy keresztek és csillagok útján a nagy tömegnek mindenkor és mindenütt felhívjuk rá a figyelmét: „Ez az ember nem hozzátok hasonló, ennek érdemei vannak!“ Igazságtalan, jogosulatlan és tulságos osztogatás által azonban az érdemjelek elvesztik az értéküket; és azért a fejedelemnek oly óvatossággal kell eljárnia azok szétosztása körül, mint a kereskedőknek a váltók aláírásánál. A pour le mérite (érdemért) felírás a kereszten fölösleges; minden érdemjel csak az érdemért adható, ez nagyon természetes.

Sokkal nehezebb és bonyodalmasabb a becsület fogalmának megértetése. Elsőbb a meghatározását kell adnunk. Ha e szempontból azt mondanám: „A becsület a külső lelkiismeret és a lelkiismeret a belső becsület“; e meghatározás tán sok embernek tetszenék, ám ez inkább csillogó, mint alapos és világos magyarázat volna. Azért azt mondom: „a becsület objektíve véve: a mások véleménye értékünkről és szubjektíve: a tőle való félelmünk“. Ily minőségben a becsületnek üdvös, ha nem is tisztán erkölcsi hatása van a becsületére sokat adó férfiúra.

Hogy minden romlatlan embernek bensejében hatalmas érzéke van a becsület és gyalázat iránt s hogy különösen az előbbit oly nagyra becsülik, az a következő körülményekben találja magyarázatát. Az ember egymagára hagyatva mire sem képes s olyan, mint az elhagyott Robinson: csakis a többi emberekkel közösen ér valamit és tud valamire menni. Az ember, mihelyt kellő öntudatára ébred, fölismeri e körülményeket s azonnal minden törekvését odairányítja, hogy aki pro parte virili munkálkodni tud, az emberi társadalom hasznavehető tagjává küzdje fel magát s jogot szerezzen magának munkásságával arra, hogy az emberi közösség nyujtotta előnyökből kivehesse a maga jogos részét. E hivatását úgy tölti be, hogy először megfelel általában a kötelességének és aztán különösen a saját munkakörében testtel-lélekkel helyt áll mindenkor. Lassan-lassan arra a meggyőződésre jut, hogy nem az a fődolog, aminek ő érzi önmagát, hanem az, aminek mások tartják őt. Igy támad aztán benne az a buzgó törekvés, hogy mások lehető kedvező véleményt tápláljanak róla, mert a kedvező megítéltetés a legfőbb jó, amire törekszik. Veleszületett érzésről van itt szó, amelyet becsületérzésnek vagy bizonyos viszonyok mellett szégyenérzetnek nevezünk (verecundia). Ez utóbbi érzés pirítja meg az arcát, ha hirtelen aggódás fogja el az irányban, hátha csorbát szenved hírneve a többség véleményében, még ha teljesen ártatlannak is érzi magát; viszont misem acélosítja jobban az életkedvét, mintha újabb és kézzelfoghatóbb bizonyítékokat szerez arra nézve, hogy a többség véleményében tekintélye és értéke nőtt. Mert az élet számos viszontagságai ellen nagyobb védőfal és biztosíték reá nézve embertársai egyesült erejének segítsége, mint a saját ereje.

Aszerint, hogy milyen viszonyban van az ember a többiekhez s mily mértékben sikerül a többiek jó véleményét önmagáról kivívnia: a becsület számos formájáról beszélhetünk. Ezek a viszonyok vonatkoznak az enyém és tied fogalmára, a hivatásból folyó cselekvésekre s végül a nemi viszonyra; ezeknek megfelelőleg szólhatunk polgári becsületről, hivatali becsületről és nemi becsületről. Mindezek külön még alfajokkal bírnak, amelyekről röviden alant lesz szó.

A polgári becsületnek van a legtágabb köre; ez feltételezi azt, hogy minden egyes ember jogait feltétlenül elismerjük és sohse vetemedjünk arra, hogy igazságtalan, törvény által meg nem engedett utakon s módokon keressük a magunk előnyeit a társadalomban. Minden békés érintkezésnek ez a főfeltétele. Polgári becsületünk odavész egyetlen nem helyes, megbélyegezhető cselekvés által s így minden büntetőjogi büntetés által, feltéve természetesen, hogy a büntetés jogosan és igazságosan lőn kiszabva.

A becsület az erkölcsi jellem változhatatlanságában találja biztos alapját s innen van, hogy egyetlen rossz, becsületbe vágó cselekmény feltételezi azt, hogy hasonló körülmények között hasonló rosszat várhatunk az illetőtől. Innen van, hogy az elveszett becsület többé vissza nem szerezhető, kivéve ha csalódás, rágalmazás vagy hamis látszat miatt veszett el. Ezért hoztak törvényeket a rágalmazás, paskvillus, szidalmazás ellen; a szidalmazás ok s alap nélküli gyalázás. Az az ember, aki gyaláz, napnál világosabban bizonyitja, hogy semmi valót, semmi bizonyos igazat nem tud felhozni embertársa ellen, különben az igaz dolgokat hozná föl és a hallgatókra bízná a tényekből való következtetést s ehelyett a véleményét mondja s adós marad az érvekkel, mintha ezt csak a rövidség okáért tenné.

A polgári becsület nevét ugyan a polgári társadalomtól kölcsönzi, de érvényessége kiterjed minden rangú és rendű emberre egyaránt, a legmagasabb rangúakat sem véve ki: egy ember sem vonhatja ki magát alóla s mindenkinek kötelessége, hogy komolyan vegye, mert senki sem teheti túl magát rajta kellemetlen következmények nélkül. Aki bizalmat és hitet szeg, az mindkettőt örökre elveszíti, bármit cselekedjék és bárki is legyen: ez a veszteség feltétlenül keserű gyümölcsöket terem számára.

A becsületnek – bizonyos tekintetben – negatív jelleme van, a dicsőséggel ellentétben, melynek pozitív a jelleme. Mert a becsület nem jelenti azt, hogy valamely meghatározott személynek különös tulajdonságai vannak, hanem azt, hogy az illető bizonyos általánosan feltételezett tulajdonságokkal van felruházva. A becsület azt jelenti tehát, hogy az illető egyén nem tesz kivételt; a dicsőség azonban ép azt mondja, hogy az illető igenis kivétel. A dicsőséget tehát meg kell szerezni; a becsületet ellenben csupán nem szabad elveszíteni. Ennek megfelelően a dicsőség hiánya – jelentéktelenséget, negatív dolgot eredményez; a becsület hiánya azonban gyalázatot – pozitív dolgot szűl. Ezt a negatívitást azonban nem szabad passzívitással összetévesztenünk; a becsületnek ugyanis aktív jellemvonása van. A becsület az egyénből magából indul ki és elsősorban az illető viselkedésében és cselekvésében találja alapját, nem pedig abban, ami vele történik vagy amit mások cselekszenek. És ez a fő jellemvonása és megkülönböztetője a valódi becsületnek a lovagi vagy álbecsülettől. Kívülről csak rágalmazás útján lehet a becsületet megtámadni; az egyetlen védekezés a nyilvános megcáfolás és a rágalmazó leleplezése.

Az öregség tisztelete főleg azon alapul, hogy a fiatalok becsülete nincs még kipróbálva, tehát tulajdonképpen bizalmon alapul s általában előlegezett. Öreg embereknek hosszú életfolyásuk alatt kellett bebizonyítaniok, hogy pályájukon mindig kellően helyt álltak a becsület mezején. Mert sem az évek száma önmagukban – hiszen egyes állatok még magasabb kort is érnek el, mint az ember – sem a világ folyásával való alaposabb megismerkedés és tapasztalat nem nyujt elegendő okot arra nézve, hogy a fiatalok tisztelettel viseltessenek az öregek iránt, amint azt mindenütt megkövetelik. A magasabb koruak gyöngesége inkább kíméletet, semmint tiszteletet igényelhetne. Meglepő tény, hogy az emberben mintegy veleszületett vonás az ősz haj tisztelete, s ez valóban ösztönszerűleg megvan minden emberben. A ráncok, noha azok sokkal biztosabb ismertetői az öregségnek, nem keltik fel a tisztelet érzését: sohse beszélnek tiszteletreméltó ráncokról, hanem mindig tiszteletreméltó ősz hajról.

A becsület haszna mindig csak közvetett; mert amint e fejezet bevezető soraiban taglaltuk, másoknak rólunk táplált véleménye csak annyiban bír reánk nézve értékkel, amennyiben az befolyásolni képes a mások viselkedését és cselekvését velünk szemben. Ez mindaddig úgy van, amíg emberekkel együtt közösen élünk. Minthogy biztonságot és vagyont a polgárosodott világban kizárólag a társadalom jóvoltából élvezhetünk, és minthogy az embereknek a kölcsönös bizalomra a különböző ügyleteknél feltétlenül szükségük van: azért az emberek véleménye mindig nagy értéket, habár csak közvetett értéket, képvisel reánk nézve; közvetlen értéket nem tulajdonítok annak semmiképpen. Ez állításunkat nagyban erősíti Cicero, mondván (fin. III. 17.): „A jó hírnév, Chrysippus és Diogenes szerint, hasznát leszámítva, nem érdemli meg, hogy miatta a kisujjunkat megmozgassuk“. Ez igazságot hasonlóképpen és bőven tárgyalja Helvétius francia bölcsész (1715–71) és De l’Esprit c. mesterművében (Disc. III. ch. 13.) a következő eredményre jut: „A becsületet nem a becsületért magáért szeretjük, hanem a velejáró előnyökért!“ Minthogy az eszközök nem érhetnek többet, mint a cél, azért az a híres parádés mondás: éltünket a becsületünkért! – legalább is túlzás.

Ennyit a polgári becsületről. A hivatali becsület azt jelenti, hogy a nagy többség véleménye szerint az egyén, aki hivatalt tölt be, rendelkezik mindama képeségekkel, amelyekre a hivatal ellátásához szüksége van és hogy az illető hivatalos teendőit mindenkor szigorúan és lelkiismeretesen végzi. Minél fontosabb és tágabb körre terjed valakinek a működése az államban, tehát minél magasabb és befolyásosabb hivatalt tölt be az illető, annál nagyobb értéket kell hogy tulajdonítson a közvélemény az illető szellemi képességeinek és erkölcsi tulajdonságainak: s így magasabb fokú tiszteletben van része, amelynek kifejezői a rangok, címek és rendjelek egyrészt, a mások alázatos, engedelmes viselkedése másrészt. Hasonlóképpen az elfoglalt állás és hivatal általában megszabja a tisztelet bizonyos mértékét, melyet a nagy tömeg tanusítani szokott, noha az módosul is oly esetekben, amelyekben a tömeg nem méltányolja kellően az illető állás fontosságát. Mindig több tiszteletet tanusítanak az oly ember iránt, akinek különös fontos élethivatása van, mint az egyszerű polgár iránt, akinek becsülete főleg negatív tulajdoságokon alapul, – amint fentebb részleteztük.

A hivatali becsület megköveteli, hogy az, aki hivatalt tölt be, hivatalát kellő tiszteletben tartsa társai és utódai érdekében is s erre kötelességeinek pontos teljesítése útján törekedjék s mindahányszor támadások érik őt, vagy az általa betöltött hivatalt, köteles a törvény szigorát és oltalmát igénybe venni, még oly esetekben is, mikor oly nyilakozatok jutnak a füléhez, hogy nem látja el hivatalát pontosan vagy hogy maga a hivatal nem a közjó érdekében működik. A törvényes büntetés bizonyítsa a támadás igaztalan voltát.

A hivatali becsület alfajai az állami szolgáké, az orvos, ügyvéd, tanító, minden minősített szellemi munkás becsülete; ide tartozik az igazi katona-becsület is: ez ugyanis annyit fejez ki, hogy aki a haza védelmének szenteli életét, annak meg is vannak hozzá a szükséges tulajdonságai – bátorság, vitézség s erő – és komolyon van az illető eltökélve arra, hogy szükség esetén vérét ontja hazája védelméért s a zászlót, amelyre egykor felesküdött – semmiért a világon sem hagyja cserben. A hivatali becsületet itt tágabb értelmében vettem, mint rendszerint szokták, mikor is a polgároknak a hivatalt magát megillető tiszteletét jelenti.

A nemi becsületet bővebben kell taglalnunk s ki akarjuk mutatni, hogy minden fajta becsület hasznossági szempontokra vezethető vissza. A nemi becsület – természete szerint – férfi- és női becsületre oszlik és mindkettő jól értelmezett testületi szellemnek tekinthető. Az utóbbi feltétlenül a fontosabbik, mivel a nők életében a nemi viszony a legfőbb szerepet játssza. A női becsület azt jelenti, hogy a közvélemény szerint a leány egy férfiúnak sem, az asszony csupán a vele házastársi viszonyban levő férfiúnak adja oda magát. E nézet fontossága a következőkön alapul. A női nem a férfinemtől mindent elvár és követel, amit kíván és amire szüksége van; a férfinem a női nemtől elsősorban és mindenkor – csak egyet kíván. Tehát olyan berendezkedésnek kellett létesülnie, hogy a férfinem a nőitől az egyet csak úgy nyerhesse el, ha magára vállalja az összes gondokat és következményeket, s gondoskodik a viszonyból származó utódokról: az egész női nem jóléte ezen a berendezkedésen alapul. Hogy ennek érvény szereztessék, a női nemnek szükségképpen össze kell tartania és kellő esprit de corps-t kell mutatnia. Ilyformán a női nem mint egész s szorosan zárt kör áll szemben a férfinemmel, mely testi és szellemi túlsúlyával urává lőn az összes földi javaknak, s a férfinemet, mint közös ellenséget, meg kell hódítania és legyőznie, hogy annak legyőzése útján a földi javakból a részét kivehesse. E végső cél okáért az egész női nem legfőbb becsületbeli ügye és célja, hogy a férfinem előtt minden házasságon kívüli nemi érintkezés lehetetlenné tétessék; hogy ezáltal minden férfi reá kényszeríttessék a házasság révébe, mely a meghódolás bizonyos neme – és így a női nemről való gondoskodás a férfiak vállára helyeztessék. Ezt a célt azonban csupán a föntebbi elv szigorú ellenőrzésével és keresztülvitelével lehet elérni: ezért az egész női nem valódi testületi szellemmel összes tagjai felett szigorúan őrködik ez elv épségbentartásán. Ugyanezért minden olyan leányt, aki házasságonkívüli érintkezés folytán az egész női nem ellen árulást követ el, – mivel annak jóléte, ha e cselekmény általánosan dívnék, veszélybe döntődnék, – a maga kebeléből kiközösíti s gyalázattal halmozza el: az illető örökre elvesztette becsületét. Egy nőnek sem szabad vele társalognia: kerülnie kell őt, mint valami pestises beteget. Ugyanaz a sorsa a házasságtörő asszonynak, mert a férfiúval szemben nem tartotta be a kapitulációt és ily példák által visszariasztja a férfiakat attól, hogy a meghódolásba belemenjenek; pedig az egész női nemnek boldogsága éppen ezen alapul. Ezenfelül a házasságtörő nő elkövetett bűne és vaskos szó- és hitszegése révén nemi becsületével együtt polgári becsületét is elveszti. Ezért beszélnek általánosan enyhe szójárással „bukott leány“-ról, de sohasem „bukott asszony“-ról, mert a csábító amannak visszaszerezheti utólagos házasság útján a becsületét; nem úgy a házasságtörő férfi az illető nőnek a becsületét, ha ez el is vált a férjétől. Ha ezek után felismerjük azt, hogy a női becsület alapja a nő általános érdekét illető jótékony, szükséges és kiszámított esprit de corps, úgy belátjuk azt is, hogy a nők életére ez igen életbevágó, fontos körülmény. E szempontból nem fogják valami nagyon megragadni figyelmünket és tetszésünket Virginius és Lucretia túlfeszített, tragikus-mókás cselekvései. Ezért felháborító Emilia Galotti végső jelenete s a színházat nagyon lehangoltan hagyja ott a néző. Viszont a nemi becsület dacára Egmont Klárá-jával rokonszenvezünk. A női becsület ama felmagasztalása és élére állítása a célt felejteti el az eszközökkel szemben: ily túlhajtások útján a nemi becsületnek abszolút értéket tulajdonítanak, holott annak, még inkább, mint a becsület többi fajainak, csupán relatív értéke van; sőt azt is mondhatnók, hogy pusztán konvencionális értéke van, mert Thomasius: De concubinatu c. művéből kitűnik, hogy a Luther-féle reformációig majd minden országban minden időkön át az ágyassági viszony törvényesen megtűrt és elismert viszony volt s emellett a nő becsületében nem szenvedett. A babyloni Mylitta-kultuszt (Herodotos I. 199.) nem is említjük. Vannak polgári viszonyok – különösen a katolikus államokban, ahol a válás nincs megengedve, – melyek néha a házasság külső formáit teljesen kizárják. Uralkodók erkölcsösebben cselekesznek, ha szeretőt tartanak, mintha morganatikus házasságot kötnek és e viszonyból származottak a törvényes örökösök kihaltával egykoron trónkövetelési igényekkel léphetnek föl s ily házasság által – ha tán a messze jövőben is – a polgárháború eshetősége állhat elő. Ezenfelül az ilyen morganatikus – vagyis a minden külső viszony dacára kötött – házasság tulajdonképpen a nőknek és papoknak tett engedmény, holott óvakodni kell e két osztály érdekeit előmozdítani. Azt is meg kell gondolnunk, hogy egy országban minden férfi oltárhoz vezetheti a kiválasztott nőt egy férfiú kivételével, aki a természetadta e jogától meg van fosztva: ez a sajnálatraméltó ember a fejedelem. Az ő keze az országé és államérdekből az ország javára kell azt odanyújtania. Azonban ő is csak ember és ő is akarja egyszer életében szíve sugallatát követni. Azért igazságtalan, hálátlan s nyárspolgárias felfogás, ha valaki rossznéven veszi, vagy elítéli azt, ha fejedelem kedvest tart; feltéve természetesen, hogy az illető nőnek a kormányzásba való beavatkozás nincs megengedve; a nemi becsület illetőleg az ilyen maîtresse bizonyos tekintetben kivétel az általános szabály alól: mert csak egy férfiúnak adta oda szerelmét; kölcsönösen szerethetik egymást, de törvényes viszonyba nem léphetnek egymással.

Hogy a női becsület nem tisztán természetes forrásból táplálkozik, ezt ama számos véres áldozatok bizonyítják, amelyekkel oltárán folytonosan áldoznak: az anyák gyermekgyilkosságai és öngyilkosságai. Az a leány, aki törvénytelenül adja meg magát, az egész női nem iránt tartozó hűségét töri meg; e hűséget hallgatag feltételezik ugyan, de senki sem esküszik rá. S minthogy rendszerint a saját jóléte szenved cselekvése által a legközvetlenebbül, határtalanul nagyobb a balgasága, mint rosszasága.

A férfiak nemi becsületét a női becsület hozza létre, mint ellentétes testületi szellemet, amely megköveteli azt, hogy minden férfiú, aki az ellenfélnek annyira kedvező meghódolásba, a házasságba belement, most aztán ügyeljen arra, hogy az számára épen fentartassék, nehogy e kötés a lazult felfogás mellett felbomoljék; nehogy a férfi, aki mindenét odaadja, arról az egyről se legyen biztos, amit magának kikötött az alkunál, hogy ugyanis egyedüli birtokosa legyen a nőnek. Ebből kifolyólag a férfiú becsülete megköveteli, hogy megboszulja a neje hűtlenségét és elválás által megbüntesse. Ha a házasságtörést a férfi eltűri: a férfiak gyalázattal illetik; ez a megvetés korántsem oly nagymérvű, mint a nemi becsületét elveszített nő iránt tanusított megvetés; ennek oka az, hogy férfinél a nemi viszony alárendelt valami a többi életviszonyhoz képest. Újabb korunk két nagy drámai költője mindegyik két ízben a férfi becsületét vette színműve tárgyául; Shakespeare „Othello“-ban és a „Téli regék“-ben és Calderon „Saját becsületének orvosa“ és „Titkos gyalázatra titkos boszú“ című műveiben tárgyalják e témát. Egyébiránt e becsület csupán a nő megbüntetését követeli, nem pedig a csábítóét: ez mutatja, hogy az a férfiak testületi szellemének a folyománya.

A becsület, ahogy azt alapja és fajai szerint e helyütt taglaljuk, minden időkben s minden népnél állandóan általános érvénnyel bírt; a női becsületnél ugyan némely időszaki és helyi érdekű s vonatkozású módosítások voltak észlelhetők. Van azonban az általános érvényű becsülettől teljesen elütő más faja is a becsületnek, melyről sem a rómaiaknak, sem a görögöknek, de még a kínai, hindu és mohamedán népeknek sem volt soha fogalmuk. Ugyanis ez a becsület csak a középkorban támadt és csak a keresztény Európában honosodott meg, itt is csupán a népesség egy csekély töredéke között, t. i. a társadalom magasabb köreinél és az azokat utánzóknál. Ez a lovagi becsület, vagy point d’honneur. Minthogy ennek alaptételei teljesen különböznek az eddig tárgyalt becsületfajok tételeitől, sőt sok tekintetben ellentétesek amazokéval, indíttatva érzem magam, hogy ennek elveit részletesen taglaljam s mintegy tükörképét, kódexét adjam a lovagi becsületnek.

1. A becsület nem a mások véleményét jelenti a mi értékünkről, hanem csupán az ilyen vélemény kinyilatkoztatását tekinti a lényegesnek; teljesen közönyös aztán, hogy a kinyilatkoztatott véleménynek van-e alapja vagy sem? Ebből kifolyólag bármilyen rossz véleményük is van másoknak rólunk viselkedésünkre való tekintettel, bármennyire is megvetnek mások bennünket: amíg csak nincs egynek is bátorsága, hogy rólunk elítélőleg nyilatkozzék: nem esik folt a becsületen. Viszont pedig, ha jellembeli tulajdonságaink és cselekvésünk által mindenkit mintegy rákényszerítünk, hogy irántunk nagyrabecsüléssel viseltessék (mert ez nem a mások önkényétől függ), mégis, ha előáll az az eset, hogy egy, bár ostoba vagy haszontalan egyén becsmérlően nyilatkozik rólunk: becsületünkön súlyos csorba esik, sőt örökre elvész, ha nem szerzünk gyorsan kellő elégtételt. Hathatósan bizonyítja azt, hogy nem a mások véleménye, hanem csupán a vélemény nyilvánítása a fődolog ennél, az a körülmény, hogy sértéseket vissza lehet szívni, szükség esetén bocsánatkéréssel lehet az ügyet rendezni és meg nem történtté tenni. Hogy a vélemény szintén megváltozott-e s hogy mi volt annak az indító oka, mindez nem jelent semmit; fődolog, hogy a nyilatkozat meg legyen semmisítve s aztán minden rendben van. Ennél tehát nem az a fő, hogy tiszteletet érdemeljen ki az ember, hanem hogy azt kierőszakolja.

2. Az ember becsülete nem azon alapul, hogy mit tesz, hanem azon, hogy mit szenved, miken megy keresztül. Míg tehát az előbb taglalt, általános érvényű becsületnél minden attól függ, hogy miként beszél és cselekszik önmaga valaki, addig a lovagias becsület mindig attól függ, hogy mit beszél és cselekszik más valaki. Nyilvánvaló, hogy a lovagias becsületünk mások hatalmában van s ha mások azt megtámadják: minden pillanatban örökre elveszhet, hacsak az illető egy rögtön felemlítendő helyrehozó eljárással rövidesen nem segít magán. Igaz, hogy ez sokszor csak élete, egészsége, szabadsága, vagyona és kedélynyugalma veszélyeztetése árán történhetik meg. Ebből kifolyólag, ha egy férfiú jelleme, cselekvése a legnemesebb és legkiválóbb is, ha a legtisztább kedély és legnyiltabb gondolkozás ékesítik is a férfiút, a becsületét minden pillanatban elvesztheti, mihelyest egy semmirekellő, züllött alaknak, aki csak e becsület törvényeit még meg nem sértette, egy különben ostoba baromnak, naplopónak, kártyásnak, szóval: akármely léhűtőnek úgy tetszik, hogy az illetőt szidalmazza vagy rágalmazza. Többnyire úgy is van, hogy az ilyen züllött alakok vállalkoznak a becsmérlésre, mert jól mondja Seneca (de constantia 11.): „Minél lenézettebb és kigúnyoltabb ember valaki, annál feloldottabb a nyelve.“ Tény, hogy az ilyen aljas ember leghamarabb ingerlődik fel a kiváló ember ellen, mert az ellentétek gyűlölik egymást és mert a fölényt biztosító előnyök a semmirekellőséget alattomos dühre ingerlik. Épp ezért mondja Goethe a Westöstlicher Diwanban: „Mit keseregsz ellenségeid miatt? Hát barátaid legyenek azok, kiknek a te benső lényed titokban örökös szemrehányást tesz?“

Látható ezekből, mily sokat köszönhetnek a silány emberek e becsület elveinek, mert ez egysorba állítja őket amazokkal, akiket különben semmi tekintetben sem lehet utólérniök. Ha egy ilyen aljas ember valakit megrágalmaz, vagyis jellembevágó sértést követ el valakivel szemben, úgy ez egyelőre mint tárgyilagos, igaz és okadatolt ítélet szerepel, mint általános érvényű ítélet érvényes és igaz marad a jövőben is, feltéve, ha a sértést rövidesen vérrel le nem mossák. A gyalázott ember ugyanis a lovagias becsülelű emberek szemében megmarad annak, aminek a gyalázó (még ha az illető a legelvetemültebb alakja is az emberiségnek) őt nevezte: mert a sértést szó nélkül „magán hagyta száradni“. Ezért a „becsület emberei“ ettől kezdve az illetőt lenézik, megvetik és mint valami dögvészes embert kerülik; így pl. nyiltan és hangosan kerülni fogják az oly társaság felkeresését, ahová az illető bejáratos stb.

E bölcs és elterjedt világnézet forrását egész biztonsággal arra vezethetem vissza, hogy a középkorban, egészen a XV. századig, a büntetőperekben nem a vádlónak kellett a bűnösséget bizonyítania, hanem a vádlottnak kellett az ártatlanságáról meggyőznie a bírákat. (Wächter C. 9. könyve, „Beiträge zur deutschen Geschichte, besonders des deutschen Strafrechts“ 1845.)

A fölmentés elnyerhető volt eskü által, de ehhez „eskütársakra“ (consacramentales) volt szükség, akik megesküdtek arra, hogy meggyőződésük szerint a vádlott képtelen hamisan esküdni. Ha ily eskütársakra a vádlott nem tudott szert tenni vagy ha ezeket a vádló nem engede érvényesülni: az istenítéletre bízták az ügy eldöntését és ez többnyire páros viaskodásban állott. A vádlottat ugyanis „elátkozott“-nak tekintették, akinek meg kellett tisztulnia. Tisztán látjuk tehát az „elátkozottság“ fogalmának mibenlétét és az összes eljárási módokat, amelyek szerint a lovagi becsület emberei manapság is igazodnak – csak a régen dívott eskü maradt el.

Kiviláglik a mondottakból, hogy a becsület lovagjai miért fogadják oly méltatlanul a „hazugsággal“ való megbélyegeztetést s miért lihegnek ilyenkor véres bosszú után, holott a hazugságok mindennapos volta mellett ez nagyon különösnek tűnik fel napjainkban. Ez különösen Angliában mélyen gyökerező babonává nőtte ki magát. Valósággal nem volna szabad egyszer sem hazudnia életében az olyannak, aki a hazugságot halállal kívánja büntetni. A középkorban ugyanis a bűnpereknek rövidebb alakjaiban a vádlott egyszerűen azt vágta vissza a vádlónak: „Hazugság az egész!“ Erre azonnal istenítéletre bízták az ügy elintézését. Innen van, hogy a lovagi becsület kódexe szerint, ha valakit a hazugság vádjával illetnek: azonnal a fegyveres elintézésnek kell következnie.

Ennyit a rágalmazásról. Van azonban még sokkal rosszabb is ennél. Bocsánatot kell kérnem a „becsület embereitől“ e helyen, hogy a lovagi becsület e kódexében felemlíteni is merészkedem a világon érhető legnagyobb gazságot, mely rosszabb a halálnál és elkárhozásnál is, úgyhogy már csupán a reá való utaláskor a lovagember bőre borsózik és haja az égnek áll. Kimondottan végül: – horribile dictu! – megeshetik, hogy egyik a másikra egy ütést mér. Ez borzasztó egy esemény és ez tökéletes erkölcsi halottá teszi az illetőt; és míg a becsület többi sérülései egy kis vércsapolás árán rendbehozhatók, addig ennek alapos gyógyítása teljes agyonütést követel.

3. A becsülethez nincs semmi köze annak, hogy az embernek milyen a belső értéke s mennyiben változik idővel az illető erkölcsi magatartása; a fődolog az, hogy ha a becsületet megtámadják s az félig veszve van, gyorsan hozzá kell látni és az egyetlen általános szerrel kell helyreállítani: a párbajjal. Ha azonban a sértett fél nem azokhoz a körökhöz tartozik, amelyek a lovagi kódex szabványait kötelezőknek ismerik magukra nézve, vagy ha már egy ízben az illető megsértette a kódex törvényeit, úgy az esetben, ha a sértés tettleges volt, de még ha csak szóbeli is volt, egy biztos művelet marad hátra az illetőre, hogy a sértett fél a tetthelyen azonnal, vagy esetleg egy órával később, a sértőt, ha fegyver van kezeügyében, leszúrja. Ily módon a becsületen ejtett csorba kiköszörülhető. Ezen a módszeren kívül az esetben, ha valaki aggódik az eljárás következményei iránt és az ily lépésre nem tudja magát elhatározni, vagy ha valaki nem bizonyos afelől, vajjon a sértő fél respektálja-e a lovagias becsület szabályait vagy sem, ily esetekben van még egy óvószer s ez az „avantage“. Ez annyit jelent, hogy ha a sértő goromba volt, a sértett még több gorombasággal válaszol; ha szitkokkal nem lehet többé boldogulni, úgy ütni kell. A becsületmentés fokozatai itt a következők: pofonokat botütésekkel lehet egyensúlyozni, ezeket kutyakorbácscsapásokkal lehet kiegyenlíteni; ezek ellen sokan a szembeköpést találják az egyedüli biztos ellenszernek. Csak ha mindezen eszközökkel nem lehet a kellő időben célt érni: véres műveletekhez kell folyamodni. Ennek az óvómódszernek alapja a következő elveken nyugszik:

4. Amennyire szégyen valakire a szidalmaztatás, annyira dicsőség a gyalázkodás. Ha például ellenségem oldalán van az igazság, jog és értelem, én pedig a szitkozódó fél vagyok, a jog és tisztesség ez esetben az én pártomon van, a fényes tulajdonságok elbujhatnak. Az illető egyelőre becsületét elvesztette, amíg csak azt helyrehoznia nem sikerül; de nem az ész vagy igazság útján, hanem lövéssel vagy szúrással. A gorombaság tehát olyan tulajdonság, mely a becsületet illetőleg minden mást helyettesít és fölülmúl: a legdurvábbnak mindig igaza van: quid multa? Akármennyi ostobaságot, neveletlenséget, rosszaságot mondjon valaki, vagy tegyen: gorombasággal mindent el lehet intézni és azonnal helyre lehet hozni. Ha vitatkozásban vagy beszélgetésben egy más valaki helyesebb tárgyismeretet, okosabb ítéletet, több észt tanusít, mint mi, avagy szellemi fölényével bennünket elhomályosít: az ily fölényeket legyőzhetjük hamarosan azáltal, hogy elkezdünk sértegetni és gorombáskodni. Mert a gorombaság minden érvet legyőz, minden észt felülmúl. Hacsak az ellenfél bennünket hasonlóan túl nem licitál, úgy mi maradunk győztesek és a tisztesség a mi oldalunkon van. Az isteni gorombaság háttérbe szorítja az igazságot, észt, tudományt, szellemet, elmésséget. Innen van, hogy a „becsület emberei“, mihelyt valaki az övékétől eltérő véleményt mond és kiválóbb szellemi tehetséget árul el a vitatkozásban, mint amennyire ők képesek, azonnal felpattannak lovagi harci paripájukra és ha valamely vitában nem tudnak hirtelen komoly ellenérvet felhozni: a gorombasághoz folyamodnak, melyhez könnyen hozzájutnak s ugyanazt a szolgálatot teszi és így a győzelmet maguknak biztosítják. Már itt is kitűnik, hogy a lovagias becsület eszméje mily sokban járul hozzá a társadalomban uralkodó hang s modor nemesítéséhez. Ez elv különben az alábbiakon alapul, tulajdonképpen az alanti elvek alkotják az egész kódex gerincét.

5. A jog legfelső ítélőszéke, melyhez a becsület mezején támadt differenciák kiegyenlítése végett folyamodni lehet: a fizikai erő, vagyis az állatiság. Mert minden gorombaság tulajdonképpen fellebbezés az állatisághoz, mint legmagasabb fórumhoz, amennyiben a szellemi erők vagy az erkölcsi igazság küzdelmét illetéktelennek nyilvánítja és annak helyébe a fizikai erők küzdelmét állítja előtérbe. Az ember, akit Franklin szerszámot készítő állatnak nevez, az ő sajátos fegyvereivel e küzdelmet párbajban dönti el. Ezt az alapelvet e szóval lehet kifejezni: az „ököljog“, és ennek megfelelőleg a lovagi becsületet ökölbecsületnek kellene nevezni.

6. Amíg a polgári becsület, mint imént tárgyaltuk, az enyém és tied fogalmát nagyon szigorúan értelmezi és a vállalt kötelezettségek és adott szó szentségét mindennek föléje helyezi, addig a lovagi becsület kódexe ezekben a legmesszebbmenő szabadelvűséget mutatja. Ugyanis csak az oly szót nem szabad megszegni, melynél valaki a „becsületére“ hivatkozott; ez nyilván feltételezi, hogy minden más szót szabad megszegni. De még e becsületszó megszegésével is lehet szükség esetén a becsületet egy általános szer, a párbaj útján helyreállítani; a párbajt meg kell vívni azokkal, akik az állítják, hogy a becsületszavunkat adtuk és azt megtörtük. Továbbá: csak egy tartozás van, amelyet feltétlenül ki kell egyenlíteni: a játékadósság, amelyet ezért becsületbeli tartozásnak hívnak. A többi adósságokra nézve, akár zsidó, akár keresztény hitelező becsapásával, túlteheti magát az ember, mindaz éppen nem ejt csorbát a lovagi becsületen.

Hogy a becsületnek e különös, barbár és nevetséges kódexe sem az emberi természet lényegéből, sem pedig az emberi viszonyok helyes felfogásából nem indul ki, azt az elfogulatlan ítélő első pillanatra belátja. E kódex szabályainak érvényessége csak szűk határokon belül ismertetik el. Európában és csakis a középkortól kezdve ismerik el e kódexet a nemesség, katonaság és azok a körök, melyek amazokat majmolják. Mert sem a görögök, sem a rómaiak, sem Ázsia magasabb műveltségű népei az ó- és újkorban nem tudnak semmit e becsületről és alapelveiről. Mindazok csak a polgári becsület szabványait ismerik. Nálunk mindnyájánál a férfiú annyit ér, amennyire a saját cselekvése és jelleme árán becsülik, nem pedig az az irányadó, mint tetszik róla valamely üres fecsegőnek nyilatkoznia. Mindnyájánál áll az a tétel, hogy valaki a saját beszéde, cselekvése által elveszejtheti a maga becsületét, de sohasem a másoké által. Náluk az ütés nem több egy ütésnél, amelyet akármely ló vagy szamár is veszélyesebb következményekkel mérhet az emberre; az ütés a körülmények szerint egyszer haragra ingerel, másszor azonnal elégtételt von maga után; a becsülethez azonban semmi köze nincs és semmi esetre se tartják az ütéseket és szitkokat számon, sem pedig az eredményezett vagy még ezután megkövetelendő „elégtételt“ nem tartják nyilván. Azok a népek pedig vitézségre és elszántságra nézve éppen nem állnak a keresztény Európa népei mögött. A görögök és rómaiak utóvégre is tetőtől talpig hősök voltak: pedig mit sem tudtak a point d’honneurről. A párbaj nem dívott náluk a népesség előkelő osztályánál, hanem a gladiátorok, a halálra ítélt rabszolgák és bűnösök dolga volt az, akik aztán a nép mulattatására felváltva egymással és állatokkal vívták meg az élethalál-harcot. A keresztény vallás elfogadásakor a gladiátor-játékokat megszüntették; ezek helyében azonban a keresztény korszakban az istenítélet közvetítésével meghonosodott a párbaj. Míg amaz az általános élvezethajhászatnak hozott borzalmas áldozat volt, addig a párbaj az előítéletnek hozott rémes áldozat; míg amaz bűnösök, rabszolgák és foglyok, addig emez szabad és nemes polgárok részéről.

Hogy az ókorban mitsem tudtak ez előítéletről, számos fennmaradt vonatkozás bizonyítja. Amikor pl. egy teuton főnök Máriust párbajra hívta, e hős ezt üzente vissza: „Ha megúnta az életét, akassza fel magát“ és egyúttal egy kiszolgált bajvívót bocsátott rendelkezésére, hogy ha kedve tartja, azzal verekedjék. (Freinsh. suppl. in Liv. lib. LXVIII. c. 12.) Plutarchusban (Them. 11.) olvassuk, hogy Eurybiades hajósparancsnok, Temisthoklesszel vitatkozva, botját felemeli, hogy megüsse; de nem olvassuk aztán, hogy ez kardját kivonta volna, hanem azt, hogy ezt mondotta: „Üss csak, de hallgass meg aztán!“ Mily kellemetlenül érintheti a „lovagi becsület“ emberét, hogy nélkülöznie kell a továbbiakban azt a hirt, hogy az athéni tisztikar azonnal kijelentette, hogy az ilyetén lovagiatlan Themistokles alatt nem szolgál tovább. Egész okosan mondja ezek szerint egy újabbkori francia író: „Szánalmasan megmosolyognók azt az embert, ki azt merné állítani Demosthenesről vagy Ciceróról, hogy a becsület embere volt“. Soirées litteraires, par C. Durand, Rouen 1828. Vol. 2. p. 300. Hasonlóan látjuk Plátónál (de leg. IX. az utólsó hat oldal, hasonlóképpen XI. p. 131. Bip.) a „bántalmazások“-ról írott fejezetben, hogy a régieknek sejtelmük sem volt a lovagi becsületet érintő dolgokról. Sokratest a gyakori vitatkozások hevében sokszor tettleg bántalmazták s nyugodtan tűrte azt mindig. Midőn egy ízben valaki lábával megrúgta és egy néző csodálkozva kérdezte: miért tűri azt, ezt mondá: „Hát ha egy szamár megrúgna, számon kérném-e azt tőle?“ (Diogen. Laert. II. 21.) Midőn más alkalommal azt kérdezte valaki tőle: „Nem szitkoz és gyaláz-e téged amaz?“ – azt válaszolta: „Fel sem veszem, mert amit mond, az nem illik reám!“ Stobäos (Florileg, ed. Gaisford, I. köt. 320–30. 1.) fentartott számunkra Musoniustól egy hosszabb nyilatkozatot, melyből kitűnik, mint gondolkoztak a régiek a szenvedett jogtalanságokról; nem ismertek másnemű elégtételt, mint a törvényest, a bölcs emberek ezt se vették igénybe. Hogy a régiek egy kapott pofonért nem ismertek más elégtételt, mint amit a törvény nyujt, világosan kitűnik Platon „Gorgias“-ából (86. lap, Bip.), ahol egyúttal Sokrates idevonatkozó véleményét is olvashatjuk.

Ugyanezt olvashatjuk Gelliusnál (XX. 1.), ki azt írja Lucius Veratiusról, hogy ez abban virtuskodott, hogy a vele szembejövő római polgároknak minden indokolás nélkül pofonokat osztogatott az uccán, s hogy minden hosszadalmas pert elkerüljön, rabszolgája állandóan egy zacskó rézpénzzel kísérte útjában és annak kötelessége volt az így meglepett polgárnak azonnal a törvényesen kiszabott fájdalomdíjat, 25 pénzt, kifizetni. Kratos, a híres cinikus, Nikodromos zenésztől egy ízben olyan hatalmas pofont kapott, hogy ábrázata erősen feldagadt és vérbeszürődés támadt. Erre ő homlokára egy kis deszkát erősített a következő felírattal: „Nikodromos tette“. És ez nagy szégyen volt a zenészre, aki egy férfiún, kit egész Athen félistenként tisztelt, ily durva sértést követett el. (Apul. Flor. p. 126. Bip. és Diog. Laert. VI. 89.) A sinopei Diogenestől fenmaradt egy levél, melyet Melesippushoz intézett s abban azt írja, hogy részeg atheni ifjak őt elpáholták és ő az ütésüket fel se vette (Nota Casaub. ad. Diog. Laert. VI. 33.) Mit tesz az okos ember, ha pofont kap? Úgy cselekszik, mint Cato, aki, mikor arcába ütést kapott, se nem dühődött fel, sem meg nem boszulta a szenvedett sértést, bocsánatot sem adott, hanem egyszerűen letagadta, hogy általán megsértették. (Seneca: de constantia sapientis 10. fej.)

„Igen“, mondjátok erre, „azok bölcsek voltak!“

Ti pedig bolondok vagytok. Hát jól van.

Látjuk mindezekből, hogy a régiek előtt a lovagi becsület összes elvei ismeretlenek voltak és pedig mivel ők a dolgokat a maguk természetes, előítélettől ment oldaláról tekintették, és nem engedték közelükbe az olyan ostoba, ferde nézeteket. Innen van, hogy ők az arcban szenvedett ütést nem tekinthették másnak, mint ami tényleg, t. i. egy kisebbszerű fizikai bántalomnak; míg az újabbkori lovagias becsületimádók elött a pofon valóságos katasztrófa és tragédiatárgy – mint Corneille Cidjében. Így egy újabb német polgári szomorújátékban is, melynek címe: Die Macht der Verhältnisse, – pedig a „Balhiedelmek hatalmá“-nak kellene nevezni. Sőt ha egyszer a párizsi nemzetgyűlésen elcsattan egy pofon, egész Európa visszhangzik belé.

A „becsület“ embereinek, akiket lehangoltak az imént felsorolt klasszikus példák és visszaemlékezések, ellenmérgül olvasásra ajánlom Diderot mestermunkájában a „Jacques le fataliste“-ban Desglands úr történetét, mely a modern lovagi becsületesség mintaszerű rajzolása, s ezen vigasztalódhatnak és épülhetnek.

Az elmondottakból eléggé kitűnik, hogy a lovagi becsület elvei nem az emberi természet lényegéből fakadnak; forrásuk könnyen feltalálható. E becsület abból az időből származik és maradt fenn, amelyben az öklök gyakorlattabbak voltak mint a fejek, – amikor a papok kordában tartották az észt, tehát a középkorból, a lovagi uralom korából. Az időtájt ugyanis a jó Istenre bízták nemcsak az emberről való gondoskodást, hanem az ítélkezést is. Ugyanezért nehéz jogi esetekben az istenítélethez fordultak döntés végett; és kevés kivétellel párbajra bízták az ügy elintézését – nemcsak a lovagok, de egyszerű polgárok is; amint ezt Shakespeare „VI. Henrik“-jében is látjuk (II. rész, II. felv. 3. szín). Ez időtájt minden bírói ítéletet meg lehetett fellebbezni; a párbaj mint magasabb ítélőszék, mint istenítélet nagy szerepet játszott. És ez úton tulajdonképpen a fizikai erőt és ügyességet, vagyis az állati természetet helyezték az ész és értelem helyett a bírói székbe, a jog és jogtalanság esetében tehát nem az döntött, mit követett el az illető, hanem hogy mint végződött reá nézve az istenítélet – épp úgy, mint a manapság is dívó lovagi becsületnél. Aki a párbajügynek ezt az eredetét még kétségbevonja, olvassa Mellingen I. G.-nek kitünő könyvét: The history of duelling, 1849. Még napjainkban is a lovagi becsület elveire esküdő emberek között számosan vannak, – nem a legműveltebb és gondolkodó egyének közt ugyan – kik a párbaj kimenetelét a szóban forgó vitás ügy isteni eldöntésének tekintik; nyilván hagyományszerűen átöröklött meggyőződés alapján.

E becsület végső célja az, hogy az ember a fizikai erővel való fenyegetés útján akarja kierőszakolni ama tisztelet külső nyilvánulásait, amely tisztelet tényleges megszerzése reá nézve vagy nagyon körülményes vagy nagyon fáradságos volna. Épp olybá kell ezt vennünk, mintha valaki a hőmérő golyóját kezével fölmelegíti és a higany felszállásával akarná bizonyítani, hogy a szobája jól van befűtve. Közelebbről tekintve, a dolog veleje a következő: míg a polgári becsület a békés viszonyon alapul és feltételezi azt, hogy feltétlen bizalmat érdemlünk másoktól, mert mi is viszont minden egyes ember jogát becsben tartjuk, addig a lovagi becsület ama kikényszerített véleményt fejezi ki rólunk, hogy félni kell tőlünk, mivel jogaink védelmére feltétlenül mindig helyt állunk. Az az alapelv, hogy sokkal lényegesebb az, ha félnek tőlünk, mintha bizalommal vannak irántunk, nem is nyugodnék hamis alapon, – minthogy az emberek igazságérzete általában gyenge, – ha őstermészetű viszonyok közt élnénk, amikor is mindenkinek magának kell, hogy igazát és jogait védje. De az előrehaladt polgárosodás mai viszonyai közt, amikor az állam vette át a személy- és vagyonbiztonság fölötti felügyeletet, annak alkalmazása felesleges és olybá tünnék fel, mint az ököljog idejéből fenmaradt omladozó és elhagyatott várak és őrtornyok, az élénk országutak és jól művelt szántók és vasutak között. Innen van, hogy az elavult szabályokhoz görcsösen ragaszkodó lovagi becsület a személy olyan zaklatásaira fordítja a figyelmét, amelyeket az állam kicsibe vesz s nem büntet, mivel jelentéktelen kötekedésnek és apró-cseprő boszantásoknak tekinti. A lovagi becsület azonban ezeket nagyra értékeli és az egyén értékét a szentség bizonyos fokára emelve: a kisebb fajú sértésekre az állam részéről kiszabott büntetést kevesli s azért ezek megtorlását a maga feladatának tekinti és pedig egyenesen a sértő fél bőrén. Nincs kétség, hogy a szertelen felfuvalkodottság és a leglázítóbb dölyfösség játssza ebben a főszerepet és nem gondolva arra, hogy tulajdonképen mi az ember, ennek számára a tökéletes gáncs nélkül valóságot és sérthetetlenséget követeli. Pedig minden ember, aki erőszakosan ragaszkodik az elvek keresztülviteléhez és ugy gondolkozik: „aki, engem szid vagy megüt, az a halál fia“, méltán megérdemli, hogy kiutasítsák hazájából.8)

E túlságba vitt kevélység szépítgetésére aztán mindenfélét felhoznak. Azt mondják például, hogy két rettenthetetlen egyén közül egyik sem enged a másiknak és így a legkisebb civódást szitkok, verekedés, végül emberölés követnék; ezért tisztesség okáért üdvösebb a közbenső fokokat átugrani és azonnal a fegyveres elintézéshez folyamodni. Az ily esetekben követendő eljárást aztán a szabályok és törvények merev rendszerébe foglalták és ez a világ legkomolyabb bohózata. Mert az alapelv maga is hamis alapból indul ki; kisebb fontosságú ügyekben (a nagyobb ügyek elintézése a bíróság dolga) a rettenthetetlen férfiak egyike rendszerint enged, és pedig az okosabb; bizonyítják ezt a nép összes rétegei, melyek a lovagi becsület szabályait nem tartják magukra nézve kötelezőknek, ezeknél a civódások a természetes módon fejeződnek be: ezeknél agyonütés százszorta ritkábban fordul elő, mint a lakosság talán ezredrészét kitevő csekély töredéknél, mely a szabályoknak hódol; sőt az ütlegelések is ritkaság számba mennek.

Azt is mondják, hogy a társadalomban a jó ízlés és előkelő modor szempontjából szükség van a lovagi becsület szabályaira, melyek védelmet nyujtanak a neveletlenség és ki-kitörő durvasággal szemben. Viszont nem tagadható, hogy Athénben, Korinthus- és Rómában bizonyára igen jó társaság, finom erkölcs és nemes modor bőven volt található a lovagi becsület madárijesztő kódexe nélkül is. Igaz viszont, hogy ama népeknél az asszonyok nem vittek vezető szerepet a társadalomban, mint nálunk; épp ez ad a társalgásnak felületes és frivol jelleget, ez vet véget minden komolyabb eszmecserének és ez járul nagyban hozzá, hogy nálunk a jó társaságban a személyes bátorságot minden más jelesebb tulajdonság fölé helyezik; pedig ez nagyon is alárendelt, altiszti erény, ebben még az állat is felülmúlja az embert, s azért mondják pl.: „bátor, mint az oroszlán!“ Az előbb mondottakkal ellentétben a lovagi becsület elve biztos menedékhelye az aljasságnak, neveletlenségnek s kiméletlenségnek, amennyiben annak nyomása alatt egy csomó boszantást némán eltűrünk, mert nem mindenkinek van kedve, hogy a megboszulásban esetleg nyakát szegje. – Ennek megfelelőleg a párbajt véres komolysággal ép annál a nemzetnél űzik leginkább, mely politikai és pénzügyi viszonyaiban a legkevesebb őszinte becsületességet mutat fel. Hogy állnak pedig magánviszonyaik dolgában, tessék megkérdezni azoktól, akiknek e téren tapasztalatuk van. De ami finomságukat és társadalmi műveltségüket illeti, az régtől fogva hirhedt – negatív példa gyanánt.

Mindazok az állítások tehát helyt nem állanak; több joggal mondhatjuk, hogy amint egy morgásra ingerelt kutya megint morog, a becézett kutya hizeleg, ép olyan az emberi természet is, mely minden ellenséges közeledésre ellenséges indulattal felel, és hogy a fitymálás vagy gyűlölség jelei elkeserítik ingerlik. Cicero mondja: „A sértésnek tövise van, amely iránt az okos s jó emberek igen érzékenyek“; – aminthogy a szidalmat és ütéseket sehol a világon (néhány vallásos szektát kivéve) sem tűrik el némán. A természet azonban mindenütt csak az ügynek megfelelő elintézést követel, de sehol sem azt, hogy a gyávaság, hazugság s ostobaság sértéseit halállal kelljen megtorolni. Az ó-német elv is, hogy „pofonért tőr jár“ (auf eine Maulschelle gehört ein Dolch) fölháborító lovagkori babona. Mindenesetre a sértések megtorlására a harag késztet bennünket, nem pedig a becsületbeli kötelesség, amint a lovagi becsület szabályai tartják. Bizonyos, hogy a szemrehányás csak oly mértékben sért, amennyiben elevenre tapint; ez onnan látható, hogy a legcsekélyebb célzás, mely találó, sokkal nagyobb mérvben sért, mint a legsúlyosabb sértés és rágalmazás, melynek nincs semmi alapja. Aki tehát teljesen biztos, hogy szemrehányást nem érdemel, adott esetben könnyen túlteszi magát rajta.

Ezzel szemben a becsület elve azt követeli, hogy az ember érzékenységet mutasson, ha nincs is arra hajlama, és véres boszút vegyen olyan sértésekért, melyek nem is bántók reá nézve. Pedig kevésre becsüli önmagát az, aki minden tolakodóbb nyilatkozatot azonnal megtorolni kész, hogy egy hangot, egy rossz szót se ejtsenek ki ellene. Ugyanazért sértések esetén a magát igazán becsülő ember közönyösséget mutat, és ha erre nem képes: a műveltség és okosság arra készti, hogy legalább szinlelje azt és rejtse el haragját. Ha csak meg lehetne szabadulni a lovagi becsület tévhitétől és senki se fogadná el többé azt a nézetet, hogy szidalmakkal kárt lehet tenni a mások becsületében és hogy minden sértést, jogtalanságot és durvaságot elégtételadás útján kell rendbehozni, ez esetben általánossá válnék az a nézet, hogy a becsmérlések és szitkok terén mindig a legyőzött fél a győző. Nagyon találó tehát Vincenzo Montinak az a megjegyzése, hogy a sértések olyanok, mint a templomi körmenetek, melyek mindig oda kerülnek vissza, ahonnan kiindultak. Ha a nézetek megváltoznak, nem lesz többé elegendő gorombáskodni valakivel szemben, hogy a sértőnek igaza legyen. A belátás és ész jutnának valahára döntő szóhoz; napjainkban szüntelenül számolni kell a korlátoltság és butaság által diktált ferde véleményekkel és minduntalan tartani kell attól, hogy fejével játszik az ember, ha összekülönbözik valami üresfejűvel. Megélnők valahára azt az időt, hogy a társaságban a szellemi kiválóság elnyerné a babért, mely – habár leplezve – manap a fizikai fölényt és a huszáros bátorságot illetik s így aztán a legkiválóbb férfiaknak egy okukkal kevesebb lesz arra, mint most, hogy a társaságot kerüljék. Ha ilyen fajta változás állana be; a valódi nemes hang s jó modor honosodnék meg és valódi jó társaság venné át a szerepet, mint az Korinthban, Athén- és Rómában is úgy volt. Aki ilyent mutatóba látni akarna, ajánlom, olvassa el Xenophon Lakomáját.

A lovagi kódex végül ilyformán is védhető: „Ej! hát akkor – Uram bocsá’! – egyik a másikat még megüthetné!“ Nos, erre az a rövid válaszom, hogy a társadalom 999/1000-ed részénél, mely a kódex szabványait nem tartja magára kötelezőnek, – biz elég gyakran megesett anélkül, hogy ezért egy is a fogát otthagyta volna, holott az azt követők körében minden ütés utólag rendszerint halálthozóvá válik. Részletezzük kissé bővebben a tényállást. Sokat fáradtam és kutattam annak alapját, mi az oka, hogy a népesség bizonyos osztályánál oly szentül hisznek az ütés rettenetes mivoltában; mélyen kutattam, vajjon az ember állati vagy szellemi természetében gyökeredzik-e az, hogy napjainkban e tévhitnek annyi híve van. Bevallom, hogy elfogadható, nemcsak szóbeszéden alapuló és tiszta fogalmakon nyugvó érvet, okot erre nézve nem találtam. Egy ütés csak kisebbszerű fizikai baj, semmi egyéb, melyet egyik ember a másiknak okozhat s ezzel nem bizonyít egyebet, mint hogy erősebb, ügyesebb a másiknál, vagy hogy a másik nem volt elég óvatos. A kérdés boncolása semmi mást nem eredményez. És mégis azt látom, hogy egyazon lovag, ki egy ember által adott ütést a legnagyobb sérelemnek tekinti, ha egy tízszer akkora ütést szenved a lova patájától, magába folytott fájdalommal tovabiceg és kérdésünkre arról biztosít bennünket: hogy nincs semmi baj! – Így állván a dolog, azt hittem, az emberi kéz oka mindennek. De azt látom, hogy lovagunk a párbajban ettől szúrásokat és vágásokat szenvedvén, mégis csak azt hajtogatja: „az egész csekélység, szóra se érdemes!“ Azt is vettem észre, hogy a lapos pengével való ütés nem olyan szégyenthozó, mint a bottal való ütés s azért régebben a kadéteket azzal és nem ez utóbbival ütötték; sőt a pengével való lovaggá üttetés a legnagyobb dicsőség!