Életbölcseség: Aforizmák

V. FEJEZET.
PARAINESISEK ÉS MAXIMÁK.

A következőkben még kevésbé törekszem teljességre, mint egyebütt, mert ilyformán ismételnem kellene azokat a jeles életelveket, melyeket minden idők gondolkodói Theognistól és ál-Salamontól kezdve La Rochefoucauldig hirdettek. Így el nem kerülhettem volna sok szélesre taposott közhely ismétlését. A teljességgel azonban jórészt veszendőbe megy a rendszeres elrendezés is. De így legalább megvan az a vígaszunk, hogy elkerülhetjük azoknak elmaradhatatlan kísérőjét: az unalmasságot. Csak azt adom, ami éppen eszembe ötlött, a közlésre érdemesnek látszott, még egyáltalán nem, vagy nem teljesen úgy mondatott el. Csak tarlózok ezen az átláthatatlan mezőn, az után, amit már mások elvégeztek.

Hogy az ide tartozó vélemények és javallatok nagy változatosságába némi rendet hozzak, felosztom olyanokra, melyek általános vonatkozásúak, továbbá melyek magunk, a mások és végül a világ folyása és a sors iránt tanúsított magunktartására vonatkoznak.

A) Általános elvek.

1. Minden életbölcseség főregulájának azt a tételt tekintem, melyet Aristoteles a Nikomachosi ethikában körülbelül így fejezett ki (VII. 12.): quod dolore vacat, non quod suave est, persequitur vir prudens. Okos ember a fájdalomtól mentességet, nem a gyönyört keresi. Ennek az igazsága azon sarkallik, hogy minden élvezet és boldogság negatív, ellenben a fájdalom pozitív természetű. Ezt a tételt főművemben (I. k. 58. §.) bővebben fejtettem ki és okoltam meg. Itt csupán egy mindennap észlelhető ténnyel óhajtom megvilágosítani. Ha egész testünk olyan egészséges, mint a makk és csak egyetlen csekély ponton sebes és fájó, akkor öntudatunkat nem az egész testünk egészségének érzete tölti el, hanem figyelmünk teljesen és szüntelen a sebes hely sajgására irányul és ezzel megszűnik az életérzés kellemessége. Éppen így, ha minden dolgunk kívánságunk szerint folyik egynek a kivételével, amely talán nem is valami jelentős, akkor szünetlenül ez fog a fejünkben motoszkálni, nem pedig azok a lényegesebb dolgok, melyek kívánságunk szerint folynak. Mindkét esetben az akarat szenved; egyszer, amint a szervezetben, másszor pedig, amint az ember törekvésében nyilvánul. Mindkettőben azt látjuk, hogy a megelégedés csupán negative hat, és egyenesen, közvetetlenül nem is érezzük, legfeljebb közvetve, reflexió útján kerül a tudatba.

Ellenben az akarat gátolása, az pozitív és közvetetlenül jelentkező érzés. Minden élvezet csak e gátlásnak a megszüntét jelenti, tehát rövid ideig tart.

Ezen alapszik Aristoteles fent dicsért szabálya, mely szerint figyelmünket ne irányítsuk az élet élvezetei és kellemességei felé, hanem inkább arra, hogy a lehetőség szerint kerüljük ki annak számtalan bajait. Ha nem ez volna az igaz út, akkor hamis volna Voltaire e mondása: a boldogság álom, a szenvedés való. Pedig nagyon is igaz. Aki az életboldogság eredményeinek számvetését igazán akarja elkészíteni, az ne az élvezett örömöket, hanem az elkerült bajokat vegye számadásba. Az „életboldogság“ túlzott és szépítő elnevezés, valójában csak kevésbé szerencsétlen, tűrhető élet az osztályrészünk. Az élet voltakép nem is az élvezet kedvéért van, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük. Jelzi ezt nem egy kifejezés, mint: degere vitam, vita defungi, az olasz si scampa cosi, a németben: „man muss suchen durchzukommen“, „er wird schon durch die Welt kommen“ s több eféle. Csakugyan vígasztalásul szolgál az öregkorban, hogy az élet küzdelme mögöttünk van már. Legboldogabb az olyan ember sorsa, aki életét túlságos szellemi és testi szenvedés nélkül töltötte el, nem pedig az, akinek a legnagyobb örömökben és élvezetekben volt része. Aki ezekhez méri az életboldogságot, hamis mértékkel mér. Mert az élvezetek negatívak: ezt a tévhitet az irigység csupán a maga bűnhödésére vallja. Ellenben a fájdalom érzete pozitív, miért is ennek a hiánya a boldogságnak az igaz mértéke. Ha a fájdalom nélkül való állapot még az unalmat is elkerüli, akkor elértük a földi boldogság igaz mivoltát: mert minden egyéb puszta képzelődés. Ebből nyilvánvaló, hogy soha se vásároljunk élvezeteket fájdalom vagy akár csak ennek veszedelme árán. Drága ár volna a negatív agyrémért: pozitív, való értékkel fizetni. Ellenben biztos a nyereségünk, valahányszor élvezeteket áldozunk, hogy fájdalmaktól menekedjünk. Mindkét esetben közömbös, hogy a fájdalmak vagy az élvezetek következnek-e sorrendben előbb.

Valóban fonákság a siralom e völgyét paradicsommá alakítani akarni és a lehető fájdalommentesség helyett örömöket és élvezeteket hajhászni, amint ezt oly sokan teszik. Sokkal kevésbé téved az olyan, aki túlságosan sötét tekintetével e világot pokolnak nézi és csak azon igyekszik, hogy benne tűzálló cellát biztosítson magának. A balga az életörömök után lót-fut, és csalatkozik: a bölcs kerüli a bajt. Ha pórul jár mégis, akkor a sors hibájából történt, nem az ő oktalanságából. Ha pedig sikeresen elkerüli a bajt, akkor nincs megcsalatva, mert az elkerült bajok igazán valók. Vesztesége még akkor sincs, ha netán a túlságosan nagy kerülővel élvezeteket áldozott fel: mert az élvezet agyrém valahány, kicsinyes, sőt nevetséges volna elmulasztásán gyászolni.

Az optimizmus elfátyolozza ezt az igazságot és ez sok szerencsétlenségnek a forrása.

Míg ugyanis a szenvedésektől szabadok vagyunk, addig nyugtalan kívánságok felidézik bennünk egy nem létező boldogságnak agyrémét és annak hajhászására csábítnak bennünket. Ezzel pedig magunkra zúdítjuk a kétséggel nem illethető, való fájdalmat. Akkor aztán hiába kesergünk az elveszett paradicsom felett, hiába kívánjuk a lettet létlenné tenni. Úgy látszik, mintha valami gonosz szellem a vágyak lidércfényével minduntalan kicsalogatná az embert a fájdalomnélküliségből, ebből a legnagyobb boldogságból. Az ifjú látatlanba elhiszi, hogy a világ az élvezetnek és boldogságnak a tanyája, melyből csak az ügyefogyott nem veszi ki a részét. E hitében megerősítik a regények és költemények és az emberek kétszínűsége. Élete többé-kevésbé hajtóvadászat a boldogságra, a pozitív élvezetekre. Eközben pedig viaskodni kell ezer veszéllyel, az ellenfélt vissza kell kergetni a sáncokból. És e képzelt, valójában nem is élő vadnak hajszolása rendszerint valóságos, pozitív szerencsétlenséget idéz fel, mely a fájdalom, szenvedés, betegség, veszteség, gond, szegénység, szégyen és ezer más baj képében jelentkezik. A kiábrándulás későn következik be. – Ellenben az élet célja reális, ha tervszerűen a szenvedés, a nélkülözés, betegség és nyomor elkerülésére irányul. Ez a terv annál biztosabban valósul meg, minél kevésbbé zavarja meg a pozitív boldogság hajhászásának agyréme. Goethe is Die Wahlverwandtschaften-jében Mittlerrel hasonló gondolatot fejez ki a következő szavakban: „Aki valamely bajtól meg akar szabadulni, az mindig tudja, hogy mit akar: aki a meglevőnél valami jobbat akar, annak hályog van a szemén“. És ez eszünkbe juttatja a szép francia mondást: le mieux est l’ennemi du bien (a jobb ellensége a jónak). Ebből levezethetjük a kynikus görög bölcselők alapgondolatát is, mint ahogy azt főművem II. kötetének 16. fejezetében kifejtettem. Mert miért vetették volna el a kynikusok a gyönyöröket, ha nem azokért a szenvedésekért, melyek amazokhoz szorosabban vagy lazábban fűzvék és mert a szenvedések kikerülése fontosabb volt szemökben minden gyönyörnél.

Mélyen át voltak hatva attól a belátástól, hogy a gyönyör negatív, míg a szenvedés pozitív. Ezért következetesen kerülni igyekeztek a bajt, amihez pedig a gyönyörök teljes és szándékos megvetését tartották szükségesnek, mert bennök csak a fájdalom vermébe ejtő cselvetést láttak.

Én is Árkádiában születtem, szól Schillerrel minden emberfia: boldogságot, gyönyöröket igényelve lépünk a világba, balga reménységgel hiszünk teljesedésökben. Csakhamar azonban pontosan megjelenik a végzet, gyöngédtelenül felrázva bennünket álmadozásunkból és megtanít rá, hogy semmi sem a mienk, hanem minden az övé, elvitázhatatlan joga van nemcsak minden vagyonunkra, hanem feleségre és gyerekre, kezünkre és lábunkra, szemünkre és fülünkre, sőt még az orrunkra is arcunk kellős közepén. A tapasztalat rövidesen meghozza a belátást, hogy boldogság és gyönyör a délibáb játéka csupán, amely távolról incselkedik velünk, de mindannyiszor semmivé foszlik, ahányszor meg akarjuk közelíteni. Belátjuk csakhamar azt is, hogy a szenvedés és fájdalom közvetetlen, igaz valóság és nem illúzió. Ha okulunk a tapasztalásból, akkor felhagyunk a boldogság és gyönyör hajszolásával és inkább azon leszünk, hogy lehetőleg elreteszeljük a bejárást a fájdalom és szenvedés előtt. Belátjuk, hogy az élet jobbat nem nyujthat egy szenvedéstől mentes, nyugodt, tűrhető létnél, ennyire lefokozzuk igényeinket, hogy ezeket aztán annál biztosabban valóra válthassuk. A legbiztosabb módja annak, hogy nagyon szerencsétlenek ne legyünk, az, hogy túlságosan boldogságot ne áhítsunk. Goethe ifjúkori barátja, Merck is felismerte ezt, amikor így írt: „a boldogságra való csúf igény és pedig oly mértékben, amint azt álmodni szoktuk, mindent megront ezen a földön. Aki szabadulni bír tőle és nem kíván többet, mint ami előtte van, keresztülvergődhetik. (Briefe an und von Merck, 100. lap.) Tanácsos tehát, hogy a gyönyörök, vagyon, rang, tisztelet iránti igényeinket mélyen leszállítsuk, mert a boldogság, fény és gyönyörök megszerzése közt vívott küzdelmekben kapjuk a legsúlyosabb sebeket. De már azért is tanácsos és bölcs életelv ez, mert nagyon szerencsétlennek lenni nagyon könnyű, ellenben nagyon boldognak lenni nem nehéz, hanem – lehetetlen. Joggal énekli tehát az élet bölcseletének költője:

(Aki az arany középutat választja, annak nem szennyes rom a háza, de józanabb, semhogy irígységet keltő palotában laknék. Vadabbul rázzák a szelek az óriási fenyőt és sulyosb zuhanással dőlnek le a magas tornyok és a villám a hegyek csúcsaira csap le.)

Aki pedig teljesen felvette lelkébe filozófiámat és tudja, hogy jobb volna nem lenni, az a világon semmilyen dologtól vagy állapottól nagyokat nem vár, semmi után szenvedelmesen nem töri magát, sem panaszban nem tör ki, ha elvét egy számítást. Inkább át lesz hatva Platon mondásától: „semmi emberi dolog nem érdemes nagy erőfeszitésre“ (rep. X.) 604. Vagy a költő szavától:

Ez üdvös belátás elterjedését különösen megnehezíti a világ kétszínűsége, amelyet azért korán fel kellene tárni az ifjúság előtt. A legtöbb gyönyörűség olyan, mint a színházi díszlet: csalóka látszat, semmi valóság. Fellobogózott, megkoszorúzott hajók, ágyúlövések, kivilágítás, dob és trombita, ujjongás és zsivaj az örömnek cégére, jelképe csupán: az öröm maga nincs jelen az ünnepségen. Ahol pedig valóban ott van, rendszerint hivatlanul és bejelentés nélkül, magától és teketória nélkül, nesztelenül sompolyog oda, gyakran hitvány, jelentéktelen alkalmakkor, mindennapi körülmények közt és éppenséggel nem fényes vagy dicsőséges esetkkor. Mint az arany Ausztráliában a véletlen szeszélye szerint, szabály és törvény nélkül, ide-oda szórva található és pedig többnyire igen apró szemecskékben és csak felette ritkán nagy tömegekben. A fentemlített dolgoknak valamennyinek csupán annak az elhitetése a célja, hogy ide az öröm tért be: az a szándék, hogy ilyen látszat támadjon a többiek szemében. Szakasztott így van ez a gyásszal is. Mily búsan, szomoruan, lassan vonul az a hosszú gyászmenet! A kocsisornak se vége, se hossza. Azonban nézzetek csak bele: a kocsi mind üres és a megboldogultnak valójában csupán a város összes kocsisai adják meg a végső tisztességet. Ékesen szól ez a kép e világ barátságáról és nagyrabecsüléséről! Ilyen az emberi csalfaság, üresség és kétszínűség.

De lássunk másik példát. Ünneplőbe öltözve jelenik meg a meghívott vendégsereg. Ez a külső megjelenés is egy nemes, magasabbrendű társas együttlétnek kellene, hogy mutatója legyen. Ehelyett rendesen csak kényszeredettség, kín és unalom vonult be a vendéglátó házba. Mert sok vendégnek sok az alja, még ha csillagos érdemrend ragyog is mindnek a mellén. A valóban jó társaság ugyanis mindenütt és szükségképpen nagyon kicsiny. Fényes, zajos ünnepségek és mulatságok különben is ürességet sőt lehangoltságot keltenek az ember belsejében. Már csak azért is, mert kiáltó ellentétben állnak létünk szegényes nyomorúságával, az ellentét pedig csak még jobban kiemeli az igazságot. Azonban kívülről nézve megvan a hatás és ez volt a cél. Nagyon kedvesen mondja Chamfort: a társaság, körök, szalónok, szóval: amit világnak neveznek, nem más, mint egy érdektelen, rossz opera, melyet csak a gépek jelmezek és díszletek tartanak fenn. Ugyanígy az akadémiák és filozófiai kathedrák cégérei csupán a bölcsességnek, melyet egészen másutt kell keresni. Harangzúgás, papi jelmezek, jámbor mozdulatok cégérei csupán az áhítatnak. A legtöbb dolog a világon olyan, akár az üres dió: ritka az édes bél és még ritkábban található a héjában. Másutt kell keresni és csak véletlenségből akadhatni rá.

2. Ha az ember boldogságának mértékét meg akarjuk becsülni, ne azt kérdezzük, hogy mi vidítja fel az illetőt, hanem hogy mi szomorítja meg. Mert minél csekélyebb ez utóbbi, annál boldogabb az ember.

Mert hogy csekélységek iránt érzékenyek legyünk, ahhoz általában jól kell hogy érezzük magunkat. Boldogtalanságunkban nem éreznők azokat.

3. Óvakodjunk tőle, hogy túlságos követelésekkel az életboldogságot széles alapra építsük. Ez legkönnyebben dől össze, mert sok és elmaradhatatlan szerencsétlenségnek nyujt alkalmat. E tekintetben tehát a széles alapozás, minden egyéb épülettel ellentétben, nem a szilárdságnak a jele. A legbiztosabb útja a szerencsétlenség elkerülésének, hogy igényeinket mindenféle eszközeinkhez mérten lehetőleg lefokozzuk.

Általában egyike a legnagyobb és leggyakoribb balgaságoknak, ha az ember nagyon is nekikészül az életnek. Ilyenkor először is arra számítunk, hogy végigéljük az emberi élet teljes mértékét, ami csak keveseknek adatott meg. De még ez a teljes élet is rövid lenne az alkotott tervekhez képest. Kivitelük mindig sokkal több időt igényel az előirányzatnál. De számolni kell az akadályokkal is, melyek csak igen ritkán engedik meg terveink megvalósulását.

Végül, ha már el is értünk mindent, figyelmen és számításon kívül hagytuk azokat a változásokat, melyeken mi magunk az idők folyamán keresztülmentünk. Nem gondoltuk meg, hogy erőink sem az alkotásra, sem az élvezésre nem elég ruganyosak egész életünkön át. Ezért aztán megesik, hogy gyakran oly dolgokra törekszünk, melyek elérésük idejében ránk nézve már tárgytalanokká váltak. Sokszor évekig végzünk előmunkálatokat valamely mű érdekében, mialatt erőnk észrevétlenül elfogy és a kivitelre képtelenné válik. Így esik meg aztán gyakran, hogy a hosszú fáradozással és sok veszéllyel megszerzett gazdagságot többé élvezni nem bírjuk és így másoknak dolgoztunk. A hosszú évek munkája és gondja után végül elért helyet többé nem bírjuk betölteni: későn jutottunk hozzá. Vagy ellenkezőleg: mi jövünk későre műveinkkel. A kor ízlése megváltozott, új nemzedék támadt, mely nem érdeklődik művünk iránt, mások rövidebb utakon elénkbe kerültek. Mindaz, amit itt felhoztunk, eszében volt Horatiusnak, midőn így szólt:

Elménknek egy elkerülhetetlen optikai csalódása okozza ezt a gyakori eltévelyedést. Az élet ugyanis kezdetéről nézve végtelennek tetszik, a pálya végéről visszapillantva rá: nagyon rövidnek. Megvan ennek a jó oldala is: nélküle bajosan létesülne valami nagy dolog.

Az életben úgy járunk mint a vándor, kinek előrehaladtában a tárgyak más alakot öltenek, mint amilyeneknek távolról mutatkoztak és mintegy megváltoznak, amint hozzájuk közeledik. Főleg vágyainkkal van ez így. Sokszor egészen mást, jobbat találunk, mint amit kerestünk; gyakran egészen más úton találjuk meg a keresett dolgot, mint amelyen eleinte hiába indultunk neki. Gyakran okulást, belátást, megismerést lelünk ott, ahol gyönyört, boldogságot, örömet kerestünk, maradandó, valódi javakat múlandó látszat helyett. Ez a gondolat vonul végig Wilhelm Meister-en alapeszme gyanánt; mert ez intellektuális regény és éppen ezért minden másnál felsőbb rangú, még Walter Scott regényeinél is, melyek mind csak ethikaiak, vagyis az emberi természetet csak akarati oldaláról fogják föl. Ugyanezt az alapeszmét szimbolizálja nagy és durva vonásokban, akárcsak a színpadi dekorációk a Varázsfuvola is, ez a groteszk, de jelentős és sokértelmű hieroglifa. Sőt tökéletes is volna, ha befejezéskor Tamino, mikor Pamina bírhatásának vágyától hajtva visszatér, ő helyette csak felavatást kérne és kapna a bölcsesség templomában; míg szükségszerű ellentéte, Papageno, méltán nyerné el Papagenáját.

Kiváló és nemes emberek csakhamar megértik a sorsnak ezt az intelmét és hálás tanulékonysággal törődnek bele.

Belátjuk, hogy a világon okulást ugyan lehet találni, de boldogságot nem és megszokják és beérik vele, hogy a reményeiket belátásokra cseréljék el, és elmondják végül Petrarcával együtt:

Eljuthatunk egész odáig, hogy vágyaik és törekvéseik után csak színből és játszva futkároznak, valójában azonban lelkük egész komolyságával csupán okulást várnak. Ez bizonyos szemlélődő, geniális, magasztos jelleget kölcsönöz lényüknek. Úgy járunk, mint az alkimisták, akik csak az aranycsinálás mesterségét kutatták és eközben puskaport, porcellánt, gyógyítószereket, sőt természeti törvényeket fedeztek fel.

B) Hogyan viselkedjünk önmagunkkal szemben.

A munkás, aki valamely építkezésnél közremunkál, nem szokta ismerni az egész épület tervét, vagy legalább is nem lebeg az mindig szemei előtt. Ilyen az ember viszonya életfolyása és jelleme teljességéhez, miközben életének egyes napjait és óráit morzsolja le.

Minél kiválóbb, egyénibb ez a jellem, annál szükségesebb és üdvösebb, hogy kisebbített alaprajza néha szeme elé kerüljön. Ehhez hozzátartozik, hogy az önismeret tudományának legalább az elemeit már elsajátította légyen, tehát tudja, hogy mit akar voltaképpen leginkább és mindenekelőtt és mi következik ezután másod- és harmadsorban, nagyjában ismerje hivatását, szerepét és a világhoz való viszonyát. Ha ez a hivatás jelentős és nagyszerű, akkor élete kisebbített tervének a szemlélete mindennél inkább serkentőleg, erősítőleg fog hatni munkásságára és vissza fogja tartani álutakra tévedéstől.

A vándor csak akkor tekinti át teljes összefüggésében a megtett utat összes hajlásaival és kanyarulataival együtt, ha felért a magaslatra. Mi is csak életünk egy szakasza után vagy csak az egésznek a végén ismerjük meg tetteink és műveink igazi összefüggését, következményeiket és kapcsolataikat, értéküket. Mert addig mindig csak cselekszünk jellemünk állandó tulajdonságaihoz képest, az indító okok befolyása alatt, amint azt a pillanat kényszeríti ereje parancsolja. A sikert csak a későbbi eredmény mutatja meg, az okát-módját pedig az egésznek összefüggő áttekintése, a visszapillantás. Innét van, hogy midőn a legnagyobb tetteket visszük végbe vagy halhatatlan műveket teremtünk, erről mitsem tudunk, legfeljebb annyit, hogy jelen céljainknak és mostani szándékunknak megfelelően cselekedtünk. Csak az egésznek az összefüggéséből tűnik aztán ki jellemünk, tehetségünk, csak akkor látjuk tisztán, hogy géniuszunk mint valamely inspiráció segélyével ezer út közül kiválasztotta számunkra az egyetlen helyes, üdvös utat. Mindez úgy a gyakorlati, mint az elméleti dolgokra érvényes és ellenkező értelemben a rosszra és elhibázottra.

5. Az életbölcsesség szempontjából felette fontos, hogy figyelmünket helyes arányban irányozzuk egyrészt a jelenre, másrészt a jövőre, hogy egyik a másikat számunkra meg ne rontsa. Sokan nagyon is a jelennek élnek; ezek a könnyelműek. Mások túlságosan a jövőnek; ezek az aggódók. Ritkán sikerül ebben a helyes mértéket eltalálni. Vannak olyanok, akik küzdve-bízva tisztán a jövőnek élnek, mindig előre néznek és türelmetlenséggel sietnek az eljövendők elé, amelyek majd az igazi boldogságot fogják hozni, közben pedig észrevétlenül és élvezés nélkül engedik elsiklani maguk felett a jelent. Ezek minden nagyképű bölcsességük dacára hasonlatosak azokhoz az itáliai szamarakhoz, amelyeket azzal ösztökélnek sebesebb járásra, hogy egy fejükre erősített botra szénacsomót függesztenek, mely ott lebeg közel a szemükhöz, az elérés örökös, de soha nem teljesülő reményével. Ezek az emberek is örökösen ámítják magukat ideiglenes életükkel, míg aztán utóléri őket a halál. Ahelyett tehát, hogy kizárólag a jövő terveinek és gondjainak élnénk, vagy magunkat a multak sóvárgásának átengednők, gondoljuk meg, hogy egyedül a jelen az igazán való és bizonyos. A jövő ellenben majd mindig máskép üt ki, mint ahogy elgondoljuk. Mert a távolság, mely a szemnek kicsinyíti a tárgyak képét, megnöveli azt a gondolat számára. Egyedül a jelen igaz és valóságos, létünk kizárólag benne játszik. Részleltessük ezért mindenkor derült fogadtatásban és élvezzünk minden fájdalomtól, bajtól mentes órát mint ilyent, azaz ne homályosítsuk el mogorva arcot vágván multunk csalódásai, vagy a jövő aggodalmai miatt.

Mert teljességgel oktalanság eltaszítani a jelen egy jó óráját, vagy meggondolatlanul elrontani bosszúságból a multak miatt vagy a jövőért való aggódásból. A gondnak, sőt a megbánásnak is meglegyen a maga ideje. De ne felejtsük el, Seneca-val, hogy ahány külön nap, annyi külön élet. A jelen az egyedül való idő, tegyük lehetőleg kellemessé.

Csak az oly jövendő baj nyugtalanítson, amely biztosan és pontos időben fog bekövetkezni. Ilyen pedig kevés van. A bajok inkább csak lehetségesek vagy valószínűek, ha bizonyosak is, bekövetkezésük ideje bizonytalan. Az embernek egyetlen nyugodt pillanata se volna, ha ez utóbbiakkal is törődnék. Éltünk nyugalma érdekében hozzá kell tehát magunkat szoktatnunk, hogy a bizonytalan bajokat soha el nem következőknek, a bizonyosakat csak nagysokára eljövendőknek tekintsük.

Minél inkább nyugtot hágy az embernek a félelem, annál inkább nyugtalanítják a vágyak és igények. Goethenek annyira kedvelt dala: „ich hab’ mein’ Sach’ auf nichts gestellt“, voltakép azt fejezi ki, hogy csak akkor éri el az ember a lélek nyugalmát, a boldogság alapját, ha mezítelenre vetkőzik minden lehető igényektől, csak így képes a jelent, tehát az életet élvezni. Ezért gondoljunk rá szüntelenül, hogy a mai nap csak egyszer van itt és soha többet vissza nem tér. Ezzel szemben azzal áltatjuk magunkat, hogy holnap visszatér; pedig más a holnapi nap: az is egyetlen egyszer jön fel. Elfelejtjük, hogy minden nap sérthetetlen, pótolhatatlan része az életnek és inkább úgy tekintjük, mintha magába foglalná azt, akárcsak a fajnév az egyedeket.

Ugyancsak inkább méltányolnók és jobban élveznők a jelent, ha jó és egészséges napjainkban folyton tudatunkba idéznők, hogy betegség és szomorúság idején mint emlékeztünk irígykedve, mint valami elveszett paradicsomra vagy félreismert jóbarátra a fájdalomnélküli és nélkülözésektől mentes órák mindegyikére. Ám a szép napok észrevétlenül tovasiklanak, csak ha a szomorúak váltják fel, áhítjuk vissza hiábavaló sóhajtozással. E helyett inkább tiszteletben kellene tartanunk minden tűrhető jelent, még ha köznapi is, amely közömbösen sőt türelmetlenül múlik el tőlünk. Gondoljunk rá szünetlenül, hogy a jelen pillanat éppen most dicsőül multtá, amelyben az örökkévalóság veti rá fényét és az emlékezet von köréje glóriát. És mikor az emlékezet meglebbenti a multak fátyolát, vígaszunk és áhítatos vágyunk tárgya lesz a megpróbáltatások óráiban ez a nem méltányolt jelen.

6. Minden korlátozás boldogít. Minél szűkebb a szemkörünk, működési és érintkezési terünk, annál boldogabbak vagyunk; minél tágabb, annál gyakrabban érezünk kínt, aggódást. Velük szaporodnak és nőnek gondjaink, vágyaink, ijedelmeink. Ezért a vakok nem is oly szerencsétlenek, mint eleve hinnők; ezt bizonyítja szelíd, szinte derült arckifejezésük. Rendesen ez az oka annak a ténynek, hogy életünk második fele szomorúbb az elsőnél. Mert életünk folyásában céljaink és viszonyainknak a köre folyton tágul. Gyermekkorunkban a legközelebbi környezetre és a legszűkebb viszonyokra szorítkozik. Ifjúságunkban már jóval messzibbre, férfikorunkban pedig már gyakran a legtávolibb viszonyokra, államokra és népekre terjed. Az aggkorban az utódokat zárja magába. Ellenben minden korlátozás, még a szellemi is, növeli boldogságunkat. Minél kevésbé ösztönözzük az akaratot, annál kevesebb a szenvedésünk; már pedig tudjuk, hogy a szenvedés pozitív, a boldogság ellenben csak negatív.

A hatáskör korlátozása megfosztja az akaratot az izgalom külső indítékaitól, a szellem korlátoltsága a belsőktől. Ez utóbbinak azonban megvan az a hátránya, hogy ajtót nyit az unalomnak, ami viszont számtalan szenvedésnek közvetve a forrása. Ennek elűzésére ugyanis mohón megragad minden eszközt, ilyenek: a szórakozás, társaság, fényűzés, játék, ivás, megannyi kárt, romlást és szerencsétlenséget hozó kisérletek. Difficilis in otio quies. (Nehéz a nyugalom a munkátlanságban.) Hogy a külső korlátozás mennyire hozzátartozik a boldogsághoz, bizonyítja az, hogy az idill, amely műfaj a költészetben egyedül vállalja boldog emberek ábrázolását, mindig igen szűkös, kezdetleges viszonyokat fest. E tény tudatán alapszik az a tetszésünk is, melyet az úgynevezett genre-képek keltenek. Viszonyainknak lehető egyszerűsége, sőt életmódunknak egyhangúsága boldogságunkat elősegítik, hacsak unalmat nem szülnek: mert kevéssé éreztetik az életet és annak járulékos terhét. Úgy folyik életünk, mint a patak, hullámok és örvények nélkül.

7. Boldogságunk és boldogtalanságunk végső elemzésben attól függ, hogy mi tölti be tudatunkat. Minden tisztán szellemi foglalkozás ennélfogva a rátermett elmének ebben sokkal többet tehet a javára, mint a gyakorlati élet a siker és a kudarc, a rázkódtatások állandó változtatásával. Ehhez azonban szellemi rátermettség szükséges. Amint a gyakorlati tevékenység elvon bennünket a tanulmányoktól, megfosztván a szellemet a hozzá szükséges nyugalomtól, úgy másrészt a tartós szellemi elmélyedés többé-kevésbé alkalmatlanná tesz a gyakorlati munkásságra. Azért, ha valakit körülményei ideiglenesen valamely energikus, gyakorlati tevékenységre szorítanak, tanácsos, ha egyidőre az illető teljesen beszünteti az elvont kutatásokat.

8. Hogy a teljes megfontolás vezessen bennünket életünkben, szükséges, hogy tapasztalatainkból leszűrjük az összes tanulságokat, hogy gyakran gondoljunk vissza élményeinkre, tetteinkre, érzéseinkre. Vessük egybe egykori ítéletünket a mostanival, szándékainkat és törekvéseinket azok eredményeivel és a nyomukban támadt kielégítettség érzetével. Ismétlése ez annak a leckének, amelyben a tapasztalat is mindenkit külön részesít. A magunk szerzette tapasztalatot úgy is tekinthetjük, mint valami szöveget, a fölötte való elmélkedést és az ismereteket pedig, mint a hozzávaló kommentárt. Sok elmélkedés és ismeret kevés tapasztalat mellett oly könyvhöz hasonlít, melynek lapjain két sor szöveghez negyven sornyi magyarázat fűződik. Sok tapasztalat, kevés elmélkedés és csekély ismeretek mellett a bipontiumi, jegyzetek nélküli kiadásokhoz hasonlít, melyek sok dolgot megértetlenül hagynak.

Erre emlékeztet Pythagorasnak egy szabálya, hogy az ember este elalvás előtt tartson szemlét napi cselekvései felett. Aki ügyeinek vagy élvezeteinek forgatagában úgy éli napjait, hogy soha át nem tekinti multját, az elveszíti életének világos összefüggését, lelkében zűrzavar támad, ami csakhamar meglátszik töredékes, szaggatott, elaprózott beszédmódján is. Ez annál inkább bekövetkezik, minél nagyobb a külső nyugtalanság és a benyomások tömege az elme belső tevékenységével szemben. Ide sorozhatjuk azt a tapasztalatot is, hogy hosszú idő múltán és ha elmúltak a körülmények és a környezet, melyek ránk hatottak, nem vagyunk képesek a tőlük akkor előidézett hangulatunkat és érzésünket visszaidézni és felújítani. Ám vissza tudunk emlékezni a magunk kijelentéseire, melyeket azok előidéztek. Ezek amazoknak az eredménye, kifejezése és mértéke. Ezért emlékezetes napok emlékét, valami rájok vonatkozó papírlapot vagy más effélét gondosan meg kellene hogy őrizzük. Igen hasznos e célra a napló is.

9. Boldogságunknak legfőbb erősítője az a tulajdonságunk, hogy magunkkal beérjük, mindent fölleljünk önmagunkban és kiki elmondhassa: mindenemet magammal hordom. Ezért nem lehet elégszer ismételni Aristoleles mondását: (felicitas sibi sufficientium set. Eth. Eud. 7. 2.) Azok a boldogok, akik önmagukkal beérik. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki szép fordulattal Chamfort mondása, melyet jelmondásként! ennek az értekezésnek elejére tettem.11) Mert egyrészt teljes biztossággal senki másra, mint magunkra nem számíthatunk, másrészt pedig a társas élet felette sok és el nem kerülhető kellemetlen hátránnyal, veszéllyel és bosszusággal jár.

A boldogságnak nincs képtelenebb útja, mint a nagyvilági élet, high life, szünetlen dinom-dánoma. Azt a fonák célt tűzi maga elé, hogy nyomorult létünket az öröm, élvezet és gyönyör szakadatlan láncolatává varázsolja, miközben a csalódás el nem maradhat – éppoly kevéssé, mint rendes kisérőjénél, az egymásnak való kölcsönös hazudozásnál.12)

Minden társaság elsőbb is kölcsönös alkalmazkodást követel, ezért minél nagyobb, annál unalmasabb. Mindenki csak addig lehet igazán önmaga, amíg egyedül van: aki tehát nem szereti a magánosságot, az nem szereti a szabadságot sem. Csak a magánosságban igazán szabad az ember. Minden társaságnak elválhatatlan társa a kényszerűség, mindegyik áldozatokat követel, melyek annál nehezebben esnek, minél kiválóbb valakinek az egyénisége. Ezért mindenki egyénisége értékéhez mérten fogja a magányosságot kerülni, elviselni vagy pedig szeretni. Mert benne érzi a hitvány egész hitványságát, a nagy szellem a maga egész nagyságát, szóval a maga igaz mivoltát. Minél magasabb rendű valaki, annál magányosabb. Az ilyennek valóságos jótét, ha szellemi egyedüllétének megfelel fizikai magányossága, mert a különnemű lények tarka változatossága zavarólag, sőt kártevőleg hat rá, megfosztja énjétől, anélkül, hogy kárpótlásul bármit is nyujthatna neki. Míg a természet az emberek közt az erkölcsi és értelmi különbségek széles sorozatát vonta meg, addig a társaság ezeket semmibe sem véve, kimondja az egyenlőséget vagy helyesebben a rang és rend mesterséges fokozatait, amelyek a természetes rangsorral sokszor homlokegyenest ellentétes irányúak. Ennél az elrendezésnél csak azok járnak jól, akik a természetnél fogva alacsonyrendűek, a kiválóak azonban a rövidebbet húzzák. Ezek aztán ki is vonják magukat a társaságból, amelyben rendesen a közönséges elem szélesen terpeszkedik. Nagy szellemek azért utálják meg a társaságot, mert benne a jogok és igények egyenlősége uralkodik, dacára a képességek és társadalmi értékek egyenlőtlen voltának. Az úgynevezett jó társaság minden kiválóság érvényesülését eltűri, kivéve a szellemit: ez üldözendő kobozmány. Arra kötelez bennünket, hogy minden balga fonákság és tompa butasággal szemben határtalan türelmet tanusítsunk, az egyéni kiválóság ellenben elnézést kolduljon, vagy húzza meg magát a sarokban. Mert a szellemi fölény már puszta létével, akaratlanul is sért.

Az ú. n. jó társaságnak tehát nemcsak az a hátránya, hogy oly emberekkel hoz bennünket össze, kiket dicsérni és szeretni nem vagyunk képesek, hanem hogy nem tűri a természetünknek megfelelő magunktartást, sőt az összhang kedvéért arra kényszerít bennünket, hogy összezsugorodjunk, sőt hogy eléktelenítsük magunkat. Szellemes beszéd vagy ötlet csak szellemes társaságba való. A közönséges társaságban ez egyenesen gyűlöletes, hogy ebben tetszést arasson az ember, szükségképpen tompának, korlátoltnak kell lennie. Ilyen társaságban nagy önmegtagadással énünk javát fel kell áldoznunk, csak hogy hasonlók legyünk a többiekhez. Ezen az áron azután, igaz, megnyertük számunkra a többieket. Ámde minél értékesebb egyéniség valaki, annál inkább meg fog róla győződni, hogy a nyeresége nem fedezi a veszteségét, mert önmegtagadásáért és a körükben elszenvedett unalomért és kellemetlenségért nincs ami kárpótolhatná. A legtöbb társaság olyan, hogy jól jár mind, aki azt a magánnyal cseréli fel. A valódi szellemi kiválóság pótlására a társaság a hamis, konvencionális, önkényes szabályokon nyugvó, a magasabb állásúak között hagyományszerűen tovaterjedő kiválóságot vett föl, melyet, mint a jelszót, szintén meg lehet változtatni: ez az, amit illemnek, finom modornak, bon ton, fashionableness, neveznek. Ha egyszer mégis összeütközik az igazi kiválósággal, kiderül a gyöngesége. Erre ráillik a francia mondás: quand le bon ton arrive, le bon sens se retire. (A jó modortól szökik a józan ész.)

Különben is teljes összhangban az ember csak magamagával lehet. Még barátjával, kedvesével sem, mert az egyéniségek s hangulatok különbözőségei minduntalan, ámbár csekély disszonantiát okoznak. Ezért csak a magányban lehet föllelni a szívnek igaz, mély békéjét és a lélek teljes, mély csöndjét, amely az egészség mellett a legfőbb földi jó. Állandó hangulattá e nyugalom csak a teljes visszavonultságban válhatik. Ha az egyéniség nagy és gazdag, akkor az ember a legboldogabb állapotot élvezi, mely e szegény földön egyáltalán föllelhető. Mondjuk ki kereken: bármily szorosan fűzze is egymáshoz az embereket a barátság, szerelem és házasság, igazán becsületesen az ember csak önmagával törődik, legfeljebb még a gyermekeivel. Minél kevésbé van valaki tárgyi és személyi okoknál fogva ráutalva az emberekkel való érintkezésre, annál jobb a dolga. A magányosság egyszerre enged áttekintést a nyomában járó bajok felett, a társaság ellenben alattomos: a szórakozás, közlékenység, társas örömök mögé rejti nagy, gyógyíthatatlan bajait. Az ifjúságnak főképpen a magány elviselését kellene tanulnia, mert ez a forrása a boldogságnak, a lelki nyugalomnak. Mindebből következik, hogy legjobban az jár, aki csak magamagára számított és aki magamagának mindenben mindene tud lenni, sőt Cicero azt mondja: Nemo potest non beatissimus esse, qui est totus aptus ex sese, quique in se uno ponit omnia. (Az a legboldogabb, aki önmagától teljesen el tudja látni önmagát és akinek mindene önmagában van. Paradox. II.) Minél többet jelent az ember magamagának, annál kevesebbet vár másoktól. Nagy belső értékű emberek önelégültségükben tartózkodnak tőle, hogy a közönségnek jelentékeny áldozatokat hozzanak és a társas életet önmegtagadásuk révén is felkeressék. Ennek éppen az ellentéte teszi a közönséges embereket olyannyira társuló és alkalmazkodó lényekké. Könnyebb nekik másokat elviselni, mint önmagukat. Ehhez járul még, hogy ami igazán értékes, azt a világ meg nem becsüli, és amit megbecsül, az nem értékes. Ennek a ténynek bizonyítéka és egyúttal következménye a kiválóknak visszavonultsága. Az életbölcsesség tehát azt parancsolja, hogy az ember szabadságát megőrzendő, korlátozza a szükségleteit vagy pedig ezeket tágítva, egyéniségével minél rövidebben számoljon le.

Az embert társas lénnyé leginkább az teszi, hogy képtelen a magányt és ebben önmagát elviselni. Belső üressége és az unalom hajtja társaságba, űzi idegenbe, utazásra. Elméje a rugalmasság híján tunya, hogy tevékenységre serkentse, a borhoz folyamodik, ez úton válnak aztán sokan iszákosokká. Ezért szükségük van állandó külső izgalomra és pedig a legerősebbre, amelyet csak hozzájuk hasonló lények nyujthatnak. Ennek híján lelkük saját súlyuk alatt összeroskad és nyomasztó tespedésbe borul.13)

A legtöbb egyén az emberiség eszméjének csupán csekély töredéke, miért is mások részéről sok kiegészítésre szorul, hogy félig-meddig teljes emberi öntudatra tegyen szert. Aki azonban egész ember, az már egymagában is egység és nem töredék, tehát beéri önmagával. Ily értelemben a közönséges társaságot az olyan orosz tülök-zenéhez hasonlíthatjuk, melyben minden tülöknek csupán egy hangja van és zene csupán valamennyinek pontos összehangzása által keletkezhetik. Mert a legtöbb ember szelleme ilyen egyhangú tülök. A legtöbbjén meglátszik, hogy egyetlen gondolata van csupán és képtelen egyebet gondolni ennél az egynél. Ebből megérthetni, nemcsak hogy mért oly unalmasak az emberek, hanem hogy mért annyira társas lények és mért járnak legszívesebben csordában, the gregariousness of mankind (az emberiségnek nyájba tömörülése). Minden egyesnek tűrhetetlenné válik a saját lényének sívár egyhangúsága – omnis stultitia laborat fastidio sui (minden ostoba szenved a maga utálásától) –, csak együtt számítanak valamit, mint az említettem tülkösök. A szellemes ember azonban hasonló az olyan művészhez, aki egymaga játssza végig a koncertjét. A zongorához is hasonlíthatók, mely egymagában valóságos kis zenekar. Ő is egész kis világ és amit a többiek csak összeműködve mutathatnak fel, azt ő egységes tudatban fejezi ki. Miként a zongora, úgy ő is nem része a szimfóniának, hanem szóló-játékra, az egyedüllétre alkalmas: ha másokkal kell összeműködnie, csak mint főhang szerepelhet, melyhez kíséret járul, akár a zongora, vagy mint ami megadja a hangot az énekhez, akár a zongora. Aki pedig szereti a társaságot, jól teszi ha a hiányzó minőséget a mennyiséggel igyekszik pótolni. Egyetlen elmés ember elegendő társaság, a közönséges fajtából azonban jó, ha sok van, mert a változatosságból és az összhangzásból mégis csak kikerül valami, mint az említettem kürtös-muzsikából – az ég pedig adjon nekik hozzá türelmet.

Az emberek eme belső üressége és szegénysége magyarázza meg azt a körülményt, hogy ha jobbérzésű emberek valamely nemes, eszményi célért egyesülnek, annak rendszerint az lesz a vége, hogy az emberi salak, mely végtelen sokaságával mindent elborít, mint a féreg, és mindig kész bármit, válogatás nélkül megragadni, hogy unalmán vagy más körülmények között szükségén segítsen, oda is befurakodik és az egész dolgot vagy megsemmisíti, vagy az eredeti célzatnak éppen az ellenkezőjévé változtatja.

Egyébiránt a társasélelet az emberek szellemi melegedésének is tekinthetjük, amint az a nagy hidegben összebujással történik. De akinek magának nagy a szellemi melege, nem szorul ilyen csoportosulásra. Egy ebben az értelemben általam kidolgozott mesét e munka 2. kötetének utolsó fejezetében találhat az olvasó.

Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a társaság kedvelése fordított arányban van az egyén szellemi értékével. A társaság kerülése szinte egymagában kiváló tulajdonságra vall.

A szellemileg kiváló egyénre nézve ugyanis a magány kettős haszonnal jár: azzal, hogy önmagával lehet és hogy nem kell másokkal lennie. Ezt az utóbbit különösen akkor méltányolhatjuk kellőleg, ha meggondoljuk, mennyi kényszerrel, kellemetlenséggel, sőt veszéllyel van minden társasélet összekötve.

Minden bajunk abból származik, hogy nem tudunk egyedül lenni, mondja Labruyère. A társas hajlam a legveszedelmesebb, sőt legvégzetesebb tulajdonságaink közé tartozik, mert oly lényekkel hoz bennünket érintkezésbe, kiknek nagy többsége erkölcsileg rossz, szellemi tekintetben pedig tompult és fonák. A társas hajlam nélkül való nem szorul rájok. Ez pedig már azért is nagy szerencse, mert majd minden szenvedésünknek a társasélet a forrása, mely véget vet a lélek nyugalmának, ami pedig az egészség mellett a boldogságunknak fő alkotó eleme. A lelki nyugalmukért a kynikusok lemondtak minden vagyonról: aki hasonló szándékkal lemond a társaságról, a legbölcsebb utat választotta. Mert ép oly találó, amilyen szép, amit Bernardin de St. Pierre mond: le diète des aliments nous rend la santé du corps, et celles des hommes le tranquillité de l’âme (a táplálkozás korlátozása testi egészségünket adja vissza, a társaságé lelki nyugalmunkat.) Aki tehát korán, megbarátkozik a magányossággal, sőt azt meg is szereti, az valóságos aranybányára tett szert. De erre nem mindenki képes. Kezdetben a szükség, ennek megszüntével pedig az unalom összetereli az embereket. E kettő nélkül mindenki egyedül maradna, már csak azért is, mert egyedül a magány felel meg lényünk kizárólagos fontosságáról alkotott képzeletünknek, amely a világ tülekedésében semmivé zsugorodik és lépten-nyomon fájdalmas cáfolatban részesül. Ily értelemben a magányt az ember természetes állapotának mondhatjuk, melyben, mint az első Ádám, bodogan élhet.

Csakhogy Ádámnak nem volt se apja, se anyja! Viszont azt is mondhatjuk tehát mai értelemben, hogy a magány az embernek nem természete, mikor ugyanis belép a világba, nem áll egyedül, hanem szülők és testvérek társaságában. A magányosság ennélfogva nem lehet eredeti hajlam, hanem a tapasztalatnak és elmélkedésnek az eredménye. Ez pedig a szellemi erő fejlődésével és az életkorral egyenes arányban növekszik. A kisded féltében ríva fakad, ha csak pár percre is magára hagyják. Fiugyermeknek nagy büntetés az egyedüllét. Az ifjak könnyen társulnak, csak a nemesebbek és a kiváló szelleműek keresik néha a magányt; de mégis nehezükre esik egy teljes napot egyedüllétben tölteni. A férfi ezt könnyen veszi és pedig minél korosabb, annál könnyebben. Az aggastyánnak végül, aki egymaga maradt meg a letűnt nemzedékekből és az élet gyönyöreit se bírja már élvezni, igazi eleme a magány. E hajlam növekedése minden egyes esetben a szellemi érték arányában történik. Mert ez, mint mondottuk, nem tisztán természeti, közvetetlenül a szükségletek által előidézett valami, hanem inkább csak ilyenekről szerzett tapasztalatoknak és elmélkedéseknek, főként annak a meggyőződésnek az eredménye, hogy a legtöbb embernek erkölcsi és szellemi mivolta nyomorúságos. Ebben az a legrosszabb, hogy az egyénben annak erkölcsi és szellemi tökéletlensége összeműködik és kölcsönösen elősegíti egymást, ami a legtöbb emberrel való társalgást élvezhetetlenné, sőt tűrhetetlenné teszi. Innen van aztán, hogy bár sok minden nagyon is rossz ezen a világon, mégis a társaság a legrosszabb benne. Még a társaságot kedvelő francia. Voltaire is azt mondta: la terre ezt couverte de gens qui ne méritent pas qu’on leur parle (a föld tele van olyan emberekkel, akikkel nem érdemes beszélni). Ugyanezt az okát adja ennek a hajlandóságnak a magányt oly állhatatosan szerető, szelíd Petrarca is: