FELTÁMADUNK.
Legmagasabb, legédesebb gondolatja az emberi szívnek: feltámadás! Istentől adott vigasztalásunk, halálfölötti győzelmünk, hadd pihenjen meg rajtad e napon az én lelkem.
Egy mulandó ember akarja magát oltalmadba ajánlani, ki eltemetett sokat, a mi rá nézve drága volt, igen sok és nagyon megsiratott halottakat s gondol az Idvezítőnek példájára, valahányszor halottaira gondol.
Jőjjön ide az, kinek megsiratott halottja volt, (kinek ne lett volna?) és nézzen velem együtt az égbe, és tanuljon olvasni annak végtelenségéből.
Jőjjön ide az, kinek az elmult évek emlékeiben gyásznapjai vannak eltéve, kinek bánat nyomja szivét, ki visszahozhatlanok után sóhajt és mondja el áhitatos lélekkel magában:
«Feltámadunk».
Egy szép, egy vigasztaló példáját mondom el előttetek a feltámadásnak.
Nem igen régen történt, hogy a nemzetnek egy nagy költője meghalálozott, az ég visszavette őt tőlünk, mintha mondta volna, minek tinektek a dicsőség dalnoka többé? a költőt eltemettük, megsirattuk, sírján megtapostuk a földet, és azt mondtuk, hogy meg van halva. Özvegye valóban özvegy, árvái valóban árvák, de senki sem annyira özvegy és árva, mint maga azon nemzet, mely dalnokát el tudta feledni és érte nem hevült.
És ime, a sírban fekvő dalnok kinyújtá jobb kezét koporsója alól, hogy megvédje árváit, hogy megáldja nemzetét, hogy felköltse az elkésett lelkesülést a szivekben, s ihletes szava reszket által sziveinken: «feltámadunk».
A költő árva leányát egy jó hírű nevelőintézetbe akarták adni. A nevelő nem fogadhatá őt el, mert a növendékek határozott száma be volt már nála töltve. És ekkor az intézet növendékei, a kis gyermeteg leánykák oda mentek nevelőjükhöz és sírva ajánlák neki, hogy megosztják lakásukat, ágyaikat, falatjukat a költő árva gyermekével; testvérei, édesei lesznek annak, és gondját fogják viselni…
Nagy tanúság, biztató jel van e szóban.
A gyermekek, a leánykák gyenge szava hirdeté minékünk, hogy jobb, nemesebb ivadék következik mi utánunk, mint mi voltunk; gunyhókban és palotákban jó keresztyént, jó hazafit, jó honleányt nevelnek mindenütt…
Feltámadunk.
Az én szivemet is tetszett a Mindenhatónak szent akarata próbakövéül kiválasztani.
A csendes családi életben kerestem boldogságomat mindig és mindig meg is találtam azt ott. A sorsnak tetszett családunkat úgy szét szórni, hogy minden testvérem külön városba jusson. Szétvált érdekek, újra kezdett élet még messzebb távolítottak bennünket, mint a hosszú mértföldek. De volt egy közös helyünk, egy közös gondolatunk, a melyben mindig találkoztunk: egy jó édes anyánk. A midőn hivatal, lekötő munkakör, nehéz körülmények megengedik, itten szoktunk összejönni az ősi födél alatt, melynek minden zuga gyermekboldogságunkra emlékeztet vissza. Az ilyen találkozásokat hónapokkal elébb szoktuk tervezgetni; s örültünk előre neki, úgy számítgattuk előre a napokat, úgy készültünk reá.
A feltámadás boldog ünnepére tűztük ki azt ez évben: a mint a határidő közeledett, megsűrűdtek leveleink, izeneteink egymáshoz, nehogy elfelejtse, ne hogy elmulaszsza valamelyikünk azt a napot, melyen találkoznunk kell… és valóban találkoztunk is… anyánk koporsója mellett.
A mi óhajtva várt örömnapunkat választá ki az Úr fájdalmas látogatása napjául. A boldog, életvidám, mosolygó ajk helyett egy hallgató, hideg arcz fogadta csókjainkat, s ezentúl nincs többé helye találkozásunknak, mint két egymás mellett levő sírhalom.
Feltámadunk! bizony feltámadunk!
De én azért még is úgy szeretnék ott azon két sír között arczra borulni, és kisírni magamat, és ne tudna arról senki semmit; csak az Úr, az örökkéélő Úr, a ki minden tavaszi füszálban azt suttogja nekünk:
«Feltámadunk, bizony feltámadunk.»