NÉPSZOKÁSOK A MAGYAR SZINÉSZEK ORSZÁGÁBÓL.
Nem hibáztam a czímben; egy külön népről beszélek, melynek életmódja, lelki világa, szenvedélyei, szokásai eltérnek a többiektől; egy olyan saját országról, melyben esztendőkig lehet utazni, mint Afrika belsejében, s új dolgokat beszélni a látottakból, hallottakból.
Én, ki e sajátságos országban, mint turista, több esztendőn át voltam szerencsés utazni, feljegyeztem nehány emlékezetre méltó dolgot e kis respublika belső életéből, mely, úgy hiszem, fogja annyira érdekelni közönségünket, mint az útleirások a kafferek között.
Már a belső elrendezése is sajátszerű a szinészek népének. Lycurgi törvényeik egyaránt kötelezik a legnagyobbat, mint a legkisebbet; nincs olyan kedvencze a társaságnak, nincs olyan jó barát a társaság között, a kinek hibái, mulasztásai bűntetlen maradnának; a bíróság pedig saját kebelükből választatik; még pedig nem a leghatalmasabbak, hanem vegyesen kicsinyek és nagyok közül; a kardalnok hoz itéletet az első hős és a primadonna mulasztásai fölött; a királyné, ki két perczet késett a próbán, megjelen a kardalnok előtt, ki ugyanakkor a lándzsatartót játszta, s az első hősnek nem volt elég, hogy megöletett a színpadon, hanem még azonfelül meg is büntettetik, a miért az ügyelőnek nem fogadott szót, hogy kiment volna, mikor hívták. A színpadon künn bűszke hősök, koszorúzott művésznők, a színfalak között engedelmes alattvalói az ügyelőnek, rendezőnek, a kik künn az udvaron azután ismét szives tisztelőik, bizalmas barátaik, vagy lekötelezett híveik, a hogy a körülmény hozza. És ez Aræopag itéleteit más világbiróság elé vinni tilos; a kit mire ott itélnek, azt semmi befolyás meg nem másítja; abba még az igazgató sem szólhat bele. S az ilyen itéletekért haragudni nem is szokás; a vádlott egy kicsit lármáz, míg el nem itélik, azután egy kicsit nevet, s azután – megint jó barátok lesznek: birák és elitéltek. A büntetés mindig pénzbe megy, s a birságok a nyugdíjintézet pénztárába folynak. A halálbüntetés el van törülve: ez csak a színpadon járja; idekünn semmit sem számít.
Legszebb vonása e kisded népnek az egymáshoz való ragaszkodás, mely szerint mindenki bele tudja magát élni a közös érdekekbe, s bármennyire szemközt álljanak is a magánosok életkérdései: az egyetemes főérdek, a kis országocska jobblétének kérdése, mindenkit egyaránt hevít, ingerel, vagy csüggeszt; a ki ez érdekek ellenében áruló, a ki színfali híreket hord szét, a ki más társaságot keres, s övéit megveti, a ki hírlapokba viszi panaszait, s társaira uszítja az ujdondászatot, annak aztán megkeserült az élete; az üvegszobában lakik, melynek minden titkát keresztül-kasúl látják, azt minden lépten-nyomon ellenző ösztön fogadja, míg vagy meg nem tér, vagy meg nem törik. Ellenben hű ragaszkodást tapasztal társai részéről, a ki szorgalom, ügyszeretet, feláldozó tehetség, türelem által magát kedvessé tevé; – például: valaki elkésendő a próbán jelenetéről, már csak négy percze van: talán nem is tudja, hogy itt kellene lennie; ha kedves személyről van szó, akkor észreveszik távollétét; színházi szolga kész érte szaladni, két percz oda, két percz vissza; a vétség megelőztetik: a várt személy pontosan ott terem; de ha nem kedves személy, nem törődik vele senki, nem futnak érte; ott a fekete tábla, ott a színház törvényei; az ő dolga volt magára vigyázni, senki sem köteles őt megóvni.
Egy igen eredeti és jellemző vonást rajzolhatok ide a színészvilág társas mulatságairól. Mint igen régen tudjuk, a mi színészeink ezermesterek. A zeneszerzéstől és a drámaírástól kezdve le a czipővarrásig minden szépművészetnek akad itt képviselője. Legközelebb hatan ismertebb színészeink közül egy zenebandává alakultak, mely nehány hónap alatt annyira vitte tudományát, hogy versenyt muzsikál akármelyik czigánybandával. E banda hivatása a kölcsönös felderítésre van szánva. Lehet-e ennél kedélyesebbet kigondolni? Tizenkét részvényes tag kötelezi magát névnapjának megülésére, kölcsönös részvéttel járulván a legszükségesebb kiadásokhoz, s a vidám, fesztelen mulatságokat füszerezi a czigányos egyenruhába öltözött banda, míg a jókedvű ifjabb tagok, felváltva a zenét, mulatságos produkcziókkal derítik fel a társaságot; a komolyabb férfiak költőink verseit szavalják: az olyan mulatság, a minőt semmi nagy úr meg nem szerezhet magának, mert a humort nem adják pénzért; így csak a színészek tudják sokszorozni egymás örömeit.
Hát mikor bánatuk van, midőn valakit balszerencse ér, a társas szellem akkor még erősebben tud nyilatkozni köztük; ha egy szinész megbetegszik, azt mindenki siet látogatni; ha szegény, összerakják forintjaikat, hogy könnyebben viselhesse a gyógyítás költségeit, és midőn egy ízben szó volt róla, hogy egy hosszasan betegeskedő tagnak a betegség idejére fizetése levonassék, az egész társulat testületileg tiltakozott ellene.
S midőn néha egy-egy polgára e kis népnek eljátszsza azt a jelenetet, a mit Ristorinál legtöbben bámultak: a meghalás szkénáját, még pedig Ristorinál is hívebben, mert nem is ébred fel utána, akárhogy kiáltoznának is neki fuorát: akkor a hű sorsosok ismét családgyülést tartanak, ha a megholt nem hagyott maga után semmit, eltemetik saját költségükön, gyász-éneklők, zenészek, halotti kíséret, mind kitelik saját népségükből; s az elhunyt jelesnek, kiről elfeledkezett a világ, a mint letünt a világot ábrázoló deszkákról, ismét az ő áldozataik gyüjteménye emel szerény temetői szobrot, mint emelt legközelebb Bartha emlékének, nem kéregetve idegen földön, nem dicsekedve vele idegenek előtt.
Mindezeket pedig nem ok nélkül jegyezgettem fel: óhajtanám, hogy mások is megértsék. A szinészek közt uralkodó társas szellem, szives kedély, közérzület példája vajha irodalmi köreinkre is lenne hatással; a hol élünk, mint a széthullott kéve, kiki önmagának; három ember nem jön össze, a ki egymásnak igaz barátja volna, s ha kiki önmagát nem szeretné nagyon, elmondhatná, hogy senki sem szereti. Mi nem szeretjük azt, a kinek jó dolga van köztünk; elfeledjük azt, a kinek rosszúl megy a sorsa; a kisebb gyülöli az erősebbet, a nagyobb megveti a gyöngét, építi a chinai falat minden osztály maga körül, s nem bocsát magához és nem közeledik; még az elhunyt dicsőbb pályatársak magasztalásában is kevesebb a holtak iránti kegyelet, mint az élőknek tett szemrehányás; pedig bizony ránk is illik a költő mondása: «Ha ölnyi téren hírem és magam bőven tanyázunk, mért e hosszas út?…»