A KIRÁLYI ESTÉLYEN.
I. BUDÁN.
Kétezerötszázan voltunk meghíva, s megjelentünk kétezeren. Hogy a többi ötszáz is miért nem jött el? azt nem tudom. Azt láttam, mikor Madarász hatalmas filippikáját végezte a jubileum ellen, akkor nyomták a kezébe a meghivót a királyi estélyre. Nem tudom egész bizonyossággal, hogy ott volt-e?
A lépcsőn találkoztam az én kedves barátommal és hajdani fogolytársammal, gróf Zichy Nándorral. A bejáratnál szokás szerint huzakodni kezdtünk, hogy melyikünk bocsássa a másikat elől? – «Te főrend vagy.» – «De te vagy az elsőrendű gonosztevő!» – «Igaz, hisz ebben a rendben ballagtunk a tömlöczbe is.» – N… barátomnak egy államgazdászati czikke miatt. – Boldog idők voltak azok! Mikor elloptuk a tömlöczből magát a profuszt s kinn a svábhegyen olyan jót tettünk magunkkal, egy két palaczk siller mellett, hogy alig találtunk vissza porkolábostól a tömlöczbe. A generális meg azalatt oda ment, meg akart bennünket látogatni, aztán nem talált senkit, aztán összeszidta a platzkommendánst. A platzkommendáns aztán, mikor megkerültünk, feljött hozzánk, félóráig anekdotázott, s akkor azt mondta: «el ne felejtsék önök, hogy én most önöket megdorgáltam.» – Csak egy hónapig tartottak e szép napok, a többire amnesztiát kaptunk. Most azt hallom, hogy gr. Z… N.-ral az akkor elengedett 11 hónapot, mint pénzügyminiszterrel akarják leületni. Igazán sajnálni fogom, mert derék ember s nekem igen jó barátom.
A királyi teremben aztán összetalálkoztunk a hajdani generálisunkkal is, a platzkommendánsunkkal is s igen örültünk, hogy egymást ujra látjuk.
A királyi elfogadó terem bizony nem igen nagyszerű terem, hosszú és keskeny; de jó az nekünk; mert legalább kénytelenek vagyunk egymáshoz közelebb simulni. Nekem az a szerencse jut, hogy csupa püspökök közé kerüljek. A társaság legmagasabb férfia (nem a király, hanem Apponyi Albert képviselőtársam) azzal üdvözöl, hogy: «megkérdeztem már Sennyeitől, vajjon jól kitaláltad e titkos intenczióit a «Hon» vezérczikkében?» «No, és bizonyosan azt felelte rá, hogy «tökéletesen.» – «Kétséget sem szenved.»
De ime egy igazi király is közelít. A zongorakirály Liszt. Egyszerű fekete kabátban, melyet három nagy csillag diszít a mellén, a nyakában pedig egy hosszú lánczra függesztve csüng valami negyven érdemrend. Úgy hiszem, egész Európa ott van.
Már most én miről kezdjek el beszélni ennyi főpap között? Elkezdem szidni a tanfelügyelőket. S ime olyan egyetértés támad egyszerre közöttünk, mint a paradicsomban.
A terem lassankint megtelik, a hőség afrikai; s minden ember prémes mentével a vállán. Két-három ifjú képviselő, a ki azt képzelte, hogy itt táncz lesz, fekete frakkban állít be közénk. No, azok kikapnak a miniszterektől. «Hiszen nem a ti számotokra volt az odaírva a meghívókra, hogy «vagy fekete frakkban»; hanem a horvát képviselők kedvéért.»
Fényes egyenruhák, magyar díszköntösök, stikkolt titkos tanácsosi frakkok, lilaszín papi palástok sűrű tömege között útat nyit egy-egy honvédtábornok, lángszínű dolmányában. Andrássy Gyula adomázik; könnyű neki: övé Európa s az nem kér enni. Egyszer aztán hangzik az ajtónállók, rendezők botkopogtatása, megnyilnak az ajtók a királyi lakosztály felől, s a mi ekkor történik, az leírhatlan, mivelhogy mi, kik a terem közepén állunk, nem látunk semmit.
Egyszer aztán jön a belügyminiszter a tömegen keresztül úszva; int egyikünknek, másikunknak. Szó nélkül megértjük. Ketten-hárman a koaliczióból egymásnak vetjük a vállainkat. Tisza Kálmánt közreveszszük. Simonyi Lajost előre bocsátjuk réstörőnek; hol könyökkel, hol könyörgéssel kivergődünk a tisztásba s felállunk a félkörben, mely ő felségeik körül eleven falként képződött.
A király honvédezredesi egyenruhát visel; a királyné fehér selyem öltönyt ezüst hímzetekkel; sötétszőke haja egyszerű fürtökbe szedve s gyémánt diadémmal átszorítva; válldereka gazdagon ékítve brilliánt virágokkal, mig nyakáról smaragd és gyémánt rivière folyik alá, diónyi nagyságú gyémánt csüngőben végződve. De ékszert és gyémánt hímzetet csak addig lát az ember a királynén, a mig távolról látja. Mikor szemben áll vele, a kristályok minden tüze láthatlanná lesz az ő tekintete előtt. Először is a magyar szó igen szépen hangzik a királyné ajkairól, azután nemcsak az ajkai beszélnek, de minden vonása beszél; különösen a szemei. Szemeinkkel is hallgatjuk, mit beszél. Tekintete elhomályosítja még koronája fényét is; nem a királynét látjuk benne, nem a nőt, hanem a nemtőt. Ezt mindenki mondja: ez közvélemény, tehát nem hízelgés. Hozzám e szavakat mondá ő felsége: «Régen láttam már önt.» Hódolattal viszonzám: «Én pedig mindig magam előtt látom felségedet, azon pillanat óta, midőn megadatott a kegy szerény munkámat felségednek átnyújthatni». – «Ön azóta is sokat dolgozott.» – «Azt hiszem, hogy porszemeket hordok vele hazám épületéhez.» – «S ön mentül többet ír, nekem annál többet kell olvasnom.» – «Felséged az irodalom pártolásában is első asszonya nemzetünknek.» – «És ön mindig dolgozik?» – «Ez az élet rám nézve.» – «Akkor ön boldog ember.» – «Ma valóban az.»
A királyné kegyteljesen beszélt Tisza Kálmánnal, Simonyi Lajossal, Keglevich Bélával és azután másokkal, a kiknek többször is jut alkalom a királyi trón fényénél melegedni. Mi az egyes sugarakat is feljegyezzük, a mi nekünk és barátainknak jut belőle.
Még azután abban a kiváló szerencsében is részesültem, hogy ő fensége József főherczeg, a magyar honvédsereg főparancsnoka lépett hozzám e szavakkal: «Én most egészen a jövő században élek, minden nap azt olvasom.» – «Rettegek, ha arra gondolok, hogy müvemet ily kiváló katonai tehetség veszi birálat alá.» – «Sőt én nekem épen a hadászati dolgok tetszenek benne legjobban. Én egészen hiszem, hogy valamikor fel fogják találni a repülő gépet s az teljesen megváltoztatja a mostani hadakozási rendszert.» És azután ő fensége oly kimerítően elbeszélgetett a magyar litteraturáról, hírlapokról és írókról, mint akár egy akadémikus. Lapjainkat pedig minden nap olvassa, mint a hogy az akadémikusok nem.
A királyné körüljárta már a cerclet s még egy embert akarna látni: Liszt Ferenczet.
Azt is előkeresik valahonnan a labyrintból.
A nagy maestro, míg áthalad a félkörön, elveszít a nyaklánczáról egy érdemrendet, egy gróf felkapja s utána siet vele; Liszt rá sem ügyel, mit neki az az egy érdemrend? észre sem fogja venni, hogy hiányzik a sok közül.
S aztán a nagy maestro azt a barátságot teszi meg velem, hogy épen mellém áll, míg a királynéval beszél; a miért én hálából elengedek neki egy rossz élczet a fölött, hogy francziául beszélt vele.
Ezzel végződik a cercle, a királyi pár visszahúzódik, a vendégsereg az étterembe siet.
Hajdanában a szultánoknál azt volt a mérlege a kedvencz sereg, a janicsárok jó, vagy rossz kedvének, hogy a feltálalt «piláfot» siettek-e elfogyasztani, vagy otthagyták? Meg lehet nyugtatva ő felsége: úgy még janicsárok piláfot soha el nem pusztítottak, mint az ő hívei. Az egyik pohár bordeauxi, meg a másik között azt az adomát hallottam, hogy a király azt kérdezte Ivánka Imrétől, hogy micsoda párthoz tartozik most?
– Én mindenben Ghyczy Kálmán után megyek. – De hát ha Ghyczy Kálmán a képviselőház elnöke talál lenni, akkor hová megy ön? – (Nem tudom, hogy úgy volt-e?)
Féltizenegykor oszlottunk szét; a királyi palotától a Györgytérig, hol a hatszáz kocsi közül kiki keresheti a magáét, jó hosszú sötét út vezet. A sötétben mellém kerül egy hozzám hasonló fekete dókás egyszerű alak. Ez csak Kerkápoly lehet. Megszólítom.
– Rá sem ismernél az emberre, a mióta nagy úr lettél; bezzeg, a mig szegény miniszter voltál, csak megláttál.
– Még szegény miniszter vagyok. Még nem vagyok nagy úr; de az leszek nem sokára.
– Dehogy! Hiszen jönnek már a bizalmi szavazattal.
– Későn jönnek. Már most csinálják jobban, a kik jobban tudják. (Megmondta, hogy kik; de nem árulom el.)
Azzal elváltunk. Ő ment haza gyalog.
Szegény miniszter!
II. BÉCSBEN.
Háromezerötszáz vendég, a kik közül minden ötödik mágnás, minden tizedik tábornok, minden ötvenedik egykori vagy mostani miniszter, és minden századik ismerős. A nemzeti díszruhák s katona egyenruhák, rendjelmezek, paszomántos frakkok, papi talárok egész tömkelege, a miben a sporadice felmerülő polgári fekete frakk úgy tünik fel, mint a ragout levesbe esett légy. És mindez behintve a világ mindenféle országainak rendkeresztjeivel és csillagaival. Tökéletes Kis-Európa. Magyar beszéd, német szó, franczia, horvát, cseh, lengyel, olasz diskursus egymással tőszomszédságban. A vendégsereget három külömböző kapun és lépcsőn bocsáták be s esti fél tizenegyig a hölgyek el voltak különítve a férfiseregtől.
Mi, fegyvertársammal, R–y Gidával épen legelsőknek érkeztünk a várba. Hanem aztán meg volt érte az a jutalmunk, hogy a termeket kényelmesen végignézhettük. Egyszerűek azok és mégis mennyi pompa! Minden falat remek gobelin szőnyegek takarnak, a monarchia történetét megörökítők. Különösen érdekes az a kép, a melyen Erdély meghódolása, a törökök kiűzése után, van ábrázolva. Őseinknek az egykorú irók által emlegetett viselete, sajátszerű, két oldalt kiborotvált s középen üstökös feje, ruhaszabásai, archæologiai gyönyör tárgyai lehetnek.
Csak a főétekfogó mester ő excellentiája volt még a teremben, a ki kegyes volt számunkra kinyittatni azokat a termeket, a mikben az ünnepelt uralkodó párnak átadott üdvözlőfeliratok vannak elhelyezve. Egy negyeddel később már nem lehetett volna azokat a nagy tolongástól leírni. Én azonban ide is magammal hoztam a zsurnalisztát s a legnevezetesebbeket följegyeztem az elválhatlan könyvecskémbe.
A legelső helyen állanak a mieink: a magyar országgyűlés képviselőházáé, azután jön a püspöki karé, s azután a főrendeké. Valljuk meg az igazat, hogy ezek a legszerényebb külsejüek. Pótolja a jó szív, a mi adta.
Mert a mi utánuk következik, az valami pompa! Felírtam vagy kilenczvenet.
A fiumei album, rubinokkal és almandinokkal kirakva.
A cseh nemesség albuma, rubinokkal és smaragdokkal s közepén ezüst dombormű-csoportozattal.
Mindjárt mellette a szerajevoi album, a csillagos és félholdas czímerrel zománczban.
Az alsó-ausztriai felirat nagyszerű faragott paliszander szekrényben, ezüst ékítménynyel; fenn egy művészien alkotott szoborcsoportozat tömör ezüstből, egy angyal két népviseletű gyermekkel.
A bécsi kereskedelmi kamara albuma, tömör ezüstlappal.
A morava felirat ezüsttáblával, a sarkain topázokkal és krysoprazokkal kirakva.
Következnek a maltai rend, a karinthi nemesség, az osztrák püspökség, Boczen, a németegylet mindenféle szinű: veres, fehér, fekete, zöld, aranyos és ezüstös albumai, a mik egyszerűbbek.
Szép kiállítása van az alsó-ausztriai városok albumának miniatur porczellánfestményekkel.
Azután jön a cseh jegyzői kar albuma, arany táblával; a prágai gazdasági egyesület, a Görz és Gradiskai album.
Ekkor látunk csak egy, a mienkhez hasonló hengeralakú tokot, a miből Alsó-Ausztria fölirata van kigöngyölítve, csakhogy ez arany-abroncsokkal van ékítve.
A horvát-szlavon album ezüst-táblával.
Következik a bécsi ünnepély-bizottság nagyszerü medaillonja ezüstből, Budapest város arany-medaillonja mellett. Amaz művészibb kivitelű.
Igen szép szekrény a tüzkármentő társulatok feliratáé ébenfából, ezüst ékítéssel, szoborművekkel.
Megint jön egy ezüst-henger, a styriai.
Azután a budapesti album, Zágráb albuma, drágakövekkel, a krakkói egyetemé, a sziléziai ezüstlappal, a a troppaui, szintén olyan, a brünni, olmüczi, morva, salzburgi ezüst-aranynyal, a felső-ausztriai ezüst; azután ismét egy remekmű.
A linczi album, melynek lapja egyetlen fafaragvány, művészi vésmunka.
Czernovicz város albuma ezüstlappal.
Prága város albuma fafaragványú borítékkal.
A bécsi urakházáé, aranyszegletű bársonytok. Krajna, fekete, aranynyal. Adelsburg, Zára, Grácz, Krakkó albumai.
Itt megragadja a figyelmet a pápa két ajándéka. Az egyik saját arczképe, Szoldatics hazánkfiától festve, a másik pedig egy régi remekmű: mozaik kép, a «madonna del grand duca e del viaggio», a hajdani toskanai nagyherczeg tulajdona, ki azt minden útján magával hordta s mindig szobájában tartá, az eredetije Rafael műve a palazzo Pittiben.
Azután jön a horvát-szlavon szekrény.
Majd a lembergi album ragadja meg figyelmünket, melynek lapján művészi festményben van föltüntetve Galiczia egész néptypusa: elől három szép parasztleány, oldalt parasztok, egy nemes úr s (fatális véletlen) a nemes úr háta mögött a zsidó, a háttérben várak, lengyel és ruthén templomok, Koszak Gyula festménye. A szekrénytok ébenfa.
Azután megint dalmata, ausztriai, s egy sereg cseh album, míg ismét megállít bennünket egy ismerős: a berlini magyar-egylet igen izléses albuma, közepén ezüstpaizsra írva a magyar hódolat.
Az Enns alatti hódoló felirat szekrénye fehér elefántcsontból.
Azután Tyrolé ébenfából és puszpángból, csupa faragvány, minden ércz nélkül. Ezzel ellentétben Bécs városáé, tiszta ezüstből áttört mű, miniatur zománczfestményekkel.
A Währingi album ezüstangyalok domborműveivel, s ismét egy bécsi album elefántcsontból, miniatur-festményekkel, az osztrák Lloyd-társulaté miniatureökkel porczellánon, s a legegyszerűbb: a hadastyánoké; a tornaegyesületé korállékítéssel, Ischlé fafaragványokkal, Trieszté aranysarkakkal, s Dél-Tyrolé rámában s a sorrendbe elhelyezve Ebensee és még egy csoport minden tok és album nélkül. (Azt hiszem, ezek is ép oly drágák, mint a smaragddal kirakottak.) Egy terem közepén pedig áll az Alpes-egylet virágasztala, virító havasi virágokkal elmésen földiszítve.
Mire ezeket végignézve, a termekbe visszatértem, már nem lehetett mozdulni a vendégtömegtől. És már akkor a trónterem is nyitva volt. Egy a budai várlak trónterméhez hosszaságra hasonló, de szélességre két akkora oszlopzatos csarnok, a háttérben feldiszítve gyönyörű virág csoportozatokkal. Két ölnyi magas arabesk, kaméliák, rhododendronok, ritka szép daturák, aphelandrák, jazminok, mind tele virággal, fehér, piros, zöld; egész erdő. Mind a mi szineink. A virágok a mi szineinket hordják, ezt nem csinálhatja utánunk a német!
És hozzá ez a tarka mozaik, csupa férfiakból. Legtöbb a lengyel és a legfényűzőbb is. Bárha R..cs képviselő kollegámnak a mente-kötője is tizennégy ezer forintot képvisel; de Cs...y herczeg gyémánt solitair gombjait félmillióra becsülhetni. S a tömérdek katonai egyenruha, vegyítve a maltai lovagok lángpiros és arany, s a német rend lovagjai fehér ezüstjelmezeivel, a püspökök violaszín talárjaival, a diplomaták aranyhímzésű öltönyeivel, a mik közül egy sajátszerű pár válik ki a szemlélő előtt. Elválhatatlanok ők, pedig ellentétek. A szerajevói polgármester és a főpap. Amaz mohamedán, feje körül a hét rőf halotti lepel turbánná tekerve, ó-török kaftánban, emez francziskánus főnök, durva szőr csuhában, török fezzel a fején, magyaros bajuszszal az ajka fölött.
A teremben a hány gyertya, annyi ember melegíti egymást. Afrikai hőség van. Végre lehetetlen tovább mozdulni többé s még valakit látni, a hozzánk szorítottakon kivül. A véletlen egy régi ismerőssel zár össze; regényíró és zsurnaliszta kollega, tele érdemrendekkel a keble. Ez mindenkinek a nevét sorban meg tudja mondani. Csak hogy én meg azt sorban mind el tudom felejteni.
Végtére is akármilyen fényes társaság legyen is, ha csupa férfiakból áll, szomorú társaság az. Czifra virágedény virág nélkül. S a hőség kezd Nabukodonozor kemenczéjével vetekedni. Itt-ott kezd egy-egy titkos sohajtás hangzani: «buffet!»
Most végre megkondul a jelt adó kamarásbot: az uralkodó pár jön a belső termekből, hol a diplomatákat, püspököket és a hölgykoszorút fogadta; a három elemet, a mi a világot kormányozza. A férfi tengerben egy kis meder nyilik, a melyen átkigyózhat az ember faj szebbik neme (nem a püspököket értem) s ez, mint az Amazon folyamról írják, hogy még a tengerbe ömölve is messze megtartja a kék szinét, igy vonul keresztül a tarka tömegen, csupa fehér és halavány színü öltöny; keresztül a tróntermen, s végig az albumok termein s onnan megint vissza.
A fényes menet elején a felséges uralkodó pár, a király olyan könnyű, délczeg léptekkel, mintha még most is főhadnagy volna, s a királyné «nilus-szín» öltönyében, virágokkal és gyémántokkal ékítve, oly szendén, mint menyasszony korában, s utánuk valamennyi osztrák-magyar főherczeg és főherczegnő, az öregektől kezdve a tizenkét évesekig és az oldalrokonság nagy számú csoportja. Itt senkivel sem állnak meg beszélni.
Az én érdemrenddús német kollegám kezdi csábító szavakkal rajzolni előttem a buffet mahomedi paradicsomának gyönyörűségeit. Én nem állhatok ellent; azt hiszem, hogy nagyon jól tudja itt a járást, ő legjobban elvezet. Hiszen nem mondhatom, hogy nem jó helyre vezetett volna. Nagyon is eltalálta. Nyolcz egymásból folyó szoba volt csupa udvarhölgyekkel tele, a kik ott már vacsorához letelepültek. Egy festői kétségbeejtő látvány. Tengere a selyemnek, fellegei a csipkének, tejútja a gyöngynek és gyémántnak s örvénye a szépségnek! A monarchia előkelő világának minden szépsége és nevezetessége együtt, kép csupa fényből, minden árnyék nélkül. S nekünk ezen a tengeren kellett végig eveznünk. A nyolczadik szobában aztán tudtunkra adták, hogy az átjárás el van zárva a férfi-buffethez, vissza kell fordulnunk s még egyszer átvitorlázni ezeken a tündérgrottákon, a mik egy más világ lakóinak szolgálnak rejtekül.
Soha boszúságért ennyi hálával nem tartoztam valakinek, mint úttévesztő vezetőmnek!
Végre aztán a végtől-végig gobelinekkel rakott korridorokon keresztül (a miket egyedül irigyelt a császári Burgtól a czár) eljutunk a hajdani álarczos bálok termeit képező redouteba, a hol a férfiak étkező helye van berendezve, s van szerencsénk Simonyi Ernőt Schmerling lovaggal egy asztalnál pezsgőzni látni, a kik közül az első azzal teszi magát ismeretlenné, hogy egy szót sem szól, az utóbbi pedig veres admirali egyenruhát visel; s kérdezősködésünkre, hogy vajjon a paragrafustengeren folytatott tengeri ütközetek emlékére hordozza-e azt? azt a választ kapjuk, hogy ez bizony a prágai lövészegyesület ezredesi egyenruhája.
Végre a magyar miniszterek is megjelennek, az elmaradhatlan bosnyák kérdés kiséretében; s nem sokára élő szemeivel meggyőződhetik a világ, hogy a bosnyák mahomedánok megeszik a sonkát s megiszszák a pezsgőt, és így a pacifikáczió tökéletes; a mi felől mi soha sem kételkedtünk.
Aztán sietünk haza s a mit a mai gyönyörnap után (a mi fölér egy ütközet fáradalmaival) kivánunk a felséges uralkodó párnak, az legelső sorban: «nyugodalmas jó éjszakát.»