AZ UDVARI BÁLRÓL.
Míg a nagy márványteremben a tűzvérű fiatalság járta a czigányzene mellett az andalgót és a friss magyart (hibásan csárdást), az alatt a királyné, a főherczegnékkel és udvarhölgyeivel félrevonult a «fehér terem»-nek hivott palota-osztályba theázni. A tánczteremben kizárólag a hölgyvendégeket fogadta. Nehány férfi vendég figyelmeztetve lőn, hogy keresse föl a fehér termet, ő felsége theázás után ott fogadja el őket; azok között volt Tisza Kálmán, Tisza Lajos, gróf Nádasdy Ferencz, Bánffy, a tánczrendező és Jókai Mór. A királynő a jelenlevők mindegyikével hosszasabban beszélgetett, – kizárólag magyarul, – Jókai Mórt azzal szólítá meg, hogy «nagyon régen nem láttam önt», mire önkénytelen volt az író válasza: «nekem pedig úgy tetszik, fölségedet látva, mintha az évek visszafelé folynának; fölséged arczán népeinek imája látszik, a kik örök fiatalságot könyörögnek az égtől.» (A királyné valóban elragadó, bájos jelenség volt mai nap, délczeg, de ideges termetével, azzal a leányos mosolylyal arczán, azzal a hasonlatnélküli ragyogással szemeiben.) A királynő arról tudakozódott, hogy micsoda művön dolgozik J. most? – mire a kérdezett elmondá, hogy egy új regényének a tárgya az Endre királyunk vezérelte keresztes hadjárat a szent földön. Ennek a folyamatján a Thábor hegyének a történetét is adnia kell, mely hegy háromszáz évenkint egészen átváltozott, más emberek, más istenek lakhelye lett, s azokkal együtt más növényzet is diszlett rajta, míg a mostani alakja pusztaság, rom és bozót, Istentől, embertől megfosztott magány; a milyennek azt Rezső főherczeg útleirása rajzolja, a mit a regényiró kénytelen volt szóról-szóra átvenni, hivatkozással. A királyné azután kérdezte tőle, hogy a nyarat hol szokta tölteni? – Füreden. És akkor elmondatta magának a Balaton és vidéke szépségeit; érdekelten kérdezősködve a részletek felől: milyen meleg szokott lenni a Balaton vize? egészséges-e a lég? a vidék? S fölemlíté, hogy egyszer neki is ajánlották, hogy töltsön ott egy fürdő évadot, de akkor ez elmaradt. – Talán bekövetkezik még! «Ha a fölséges asszony meglátná egyszer a Balatont, úgy megszeretné, hogy mindig visszatérne hozzá.» – «De mikor Gödöllő is olyan szép!» – mondá a királyné, s egész elragadtatással beszélt a gödöllői szemptemberi napok gyönyörűségéről, mennyire szeret az ottani várkastélyban tartózkodni, a minél csak a budai királyi lak kedvesebb. – «Kár, hogy olyan szűk» – mondá J. – «Hogy volna szűk, mikor itt van az a gyönyörű várkert a tövében; a mihez hasonló semmi királyi palotának nincsen; itt örökké szabadnak érzi magát az ember. S hát még ez a fölséges kilátás, a mi még nagyszerübb a Gellért ormáról!» A királyné több ízben fel szokott sétálni a Gellértre gyalog s onnan gyönyörködik a felségesen elterülő alföldi róna látképén és az ifjú főváros palotasorain. Ezek az ő mosolygását ragyogják vissza. Mennyit köszönhet ennek a szívnek minden, a mi másfél évtized óta e látkör alatt kiemelkedett! «A viszontlátásig!» ezzel a szóval bocsátá el a királyné az írót.
A szomszéd teremben egy udvarhölgy, a ki legtöbbet élt a királyné környezetében, megismerteté az írót az uralkodónő életrendszerével. Talán húsz év előtt a királyné olyan nagy beteg volt, hogy az orvosok már lemondtak az életéről, ekkor egy régi öreg bajor orvosa, családjának házi barátja, jött oda hozzá. S azt mondá: dobjon ki a felség minden orvosságot az ablakon; tiltsa ki az orvosokat a házából, hisz azok ölik meg; kezdjen új életrendet: menjen a szabad levegőre, lovagoljon és gyalogoljon jó időben, rossz időben, attól meggyógyul. A királyné rászánta magát a heroikus kurára s ime a veszedelmes kórtünetek egyszerre elmultak, egészségesebb lett, mint valaha volt. Attól az időtől fogva változás nélkül követi ezt az életrendet: az a paripái lába alatt dobogó avar az ő orvosa, a szabad levegő a gyógyszertára, a merész, fáradságos testmozgás az a csodaelixir, mely arczának hajadoni zománczot, tagjainak aczélerőt kölcsönöz; keveset eszik s csak húsfélét, este kilencz órakor már aludni megy s reggel hét órakor már künn van a fák alatt, télen, nyáron, jó időben és esőben. Azért, a kik a magyar királynénak hosszú életet s egészséget imádkoznak, ne sajnálják tőle ezt az egyetlen ártatlan gyönyört, mely az ő életének és egészségének titka.
A fehér terem második osztályában a koronaörökösné, Stefánia főherczegasszony, szintén kegyes szavakat váltott a magyar íróval, kinek már akkor Rezső főherczeg elmondá, hogy nem sokára Damaskusba fognak utazni; a beszélgetés leginkább ez út körül forgott; aztán áttért a mostani udvari bálra, melyre a főherczegnő megjegyzé, hogy valóban meglepő az az összhangzatos pompa, a mit a magyar díszruhák festői változatossága kölcsönöz ennek a tánczvigalomnak. Az író sem tagadhatta meg magától, hogy ennyi tömegben csoportosult női és leventei délczeg szépség láttára, költői lelkesülésében e szókra ne fakadjon: «Bizony fenséges asszonyom, ezt nem csinálja utánunk Bécs!» A fenséges asszony mosolygott rá; talán meg is bocsátott érte.