WeRead Powered by ReaderPub
Életemből (I. rész) / Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. cover

Életemből (I. rész) / Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás.

Chapter 29: FOGADALMI TEMPLOMFELSZENTELÉS ÉS SZINHÁZI DISZELŐADÁS.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

The narrator offers autobiographical recollections of mid-nineteenth-century political life, describing a society ruled by a privileged nobility while the rural masses lacked representation and remained burdened by servile obligations. He summarizes reformist debates calling for responsible government and broader suffrage, explains how censorship and neighboring uprisings intensified urgency for change, and traces the sudden arrival of a popular upheaval that challenged entrenched institutions. Interwoven with personal memory, the account examines intellectual currents, obstacles to legal and social reform, and the conviction that national renewal required bringing the peasantry into the constitutional community.

FOGADALMI TEMPLOMFELSZENTELÉS ÉS SZINHÁZI DISZELŐADÁS.

A bécsi lapok kivétel nélkül mind a tegnapelőtti főpróbákról tudósítanak: magán az ünnepélyen egynek sem volt szemmel látó képviselője jelen.

És bizony ez nagy hiba. Mert azon, hogy Haydn miséje hogy lett elénekelve? a néptánczok hogy lettek eljárva? nincs mit megörökíteni; ez csak a háttér: az ünnepély maga az, a minek az összbenyomása és egyes momentumai olyanok, a minőket egy negyed-század csak egyszer hoz a szemlélő elé s a mik érdemesek rá, hogy egy író, egy költő fantáziájával versenyt fussanak s azt kifáraszszák.

Hanem hát az udvarmesteri hivatal nem hívhat meg ilyen ünnepélyekre másokat, mint a kik udvarképesek. Még a kiknek ezen czím alatt voltak is jogos igényeik, úgy hallom, hogy valami háromszázan lettek visszautasítva a diszelőadásból. Van apprehenzió! Csakhogy háromszáz aranykulcsosnak a lármája mind együtt sem ád olyan nagy hangot, mint három ujságiróé.

Ezen segíteni lehetne. Hogyan? Hát csak úgy, a hogy mi segítettünk magunkon. Minden párt beválasztotta a hirlapíróit a képviselőházba s ezáltal azok előtt egyszerre megnyiltak az udvari szárnyajtók. Megfoghatatlan, hogy a cizlajtáni képviselőházban egyetlen egy lapszerkesztő sem foglal helyet. A pártok hanyagolják-e el a hirlapírókat, vagy a hirlapírók a pártjukat, vagy mind a ketten egymást? Az eredmény az, hogy a napi sajtó épen ott nem lehet jelen, a hol valami egyéb is volna leírni való, mint a puszta ceremonielle, a szabályra kimért egymásután következése a programm számainak, a konvencionátus nyilatkozatok és válaszok, s divatlapszerű leírása a toiletteknek.

Mert azt csakugyan egy negyedszázad látja egyszer, mikor a Habsburg család összes tagjai és rokonságai együtt egy hosszú csoportban végig vonulnak előttünk; élükön egy igazán szeretett uralkodó párral. Az ünnepelt férj arcza a boldogságtól ragyog, az ezüstmenyasszony tekintete átszellemülten tekint az ég felé; s a sorfalat a templomajtótól az oltárig nem katonaság képezi, hanem hetven püspök! teljes templomi ornátusában!

Hiszen katonasorfalról is gondoskodott a szertartás rendezője. Hanem a hol magyar és lengyel deputáczió van jelen, ott a ceremonia nem soká marad úr, a szegény katonákat úgy körülfogta az üdvözlő gyülekezet, hogy azok egészen elvesztek benne. A hozzám legközelebb álló őrmester három magyar miniszter, meg két országgyűlési elnök által volt cernirozva. Az egyik volt a bécsi Reichsrath elnöke Rechbauer, a kit az igazán «amabilis» konfuzió a mi csoportunkba hozott.

Irtak már le templomi ceremoniákat ennél sokkal fényesebbeket. A Vatikán fénykorából elég van feljegyezve kifárasztó pompájával. De itt épen a ceremónia helyére lépett kedély a feljegyzésre méltó. – A két ország minden népeinek képviselői egymással kölcsönösen ismeretséget kötve, közelbe hozva, összekeverve; még az egyháznagyok is, a mint az ünnepélyes körmenetben végig vonulnak a tömeg között, mosolyogva intenek üdvözletet honfitársaiknak, magyar a magyarnak, lengyel a lengyelnek, horvát, cseh, a maga honfitársának. Egy pillanatra elfeledik az eget s eszükbe jut a haza. Ezt nem látják a loggiák soha!

És azután az a díszelőadás a szinházban!

Ki beszélne itt sokat a színpadról? Szép volt minden. Kiki jól énekelte és tánczolta a maga nemzete dalait és tánczait. Még a magyar szakaszt sem lehetett úgy elmesterkélni, hogy azt ne kellett volna rá mondanunk, hogy még is csak «legszebb a világon a magyar!» De hát kinek jutna eszébe az előadást kritizálni? Minden jól ment. Az «An der Donau» szerzőjének, Saar kollegánknak a versei is szépek s a Burg-színház első tagjai által kellő hangulattal szavalva; – hanem aztán az a látvány, háttal a színpadnak fordulva, a mi leirhatlan. Alant a parkette első zártszék-szakasza, a hol mi is helyet foglalunk, túlnyomó tömegben megrakva a «fehér néppel», a mi ezúttal nem «hölgyeket» jelent, hanem tábornokokat, fehér egyenruhákban, tarkítva magyar díszöltözetekkel s a huszártábornokok lángpiros dolmányaival. Keresztek, csillagok özöne a hadászat kitünőségeinek mellén. A második parketten a küldöttségek csoportjai, az álló helyeken hátul csupa bécsi egyenruhák.

És aztán az a négy páholysor egymás fölött végtűl-végig rakva a szépség és a drágakövek pompájában ragyogó hölgysereggel. A női báj ezerszeres sokszorosításban mint egy prizmán keresztűl látott tündérkép, melyben minden fő koronát visel, s a keblek hava, mint az alpesi hó, úgy világítja be a termet: tiszta, mint az alpesi hó; – a nőerény tündököl alá!

S a hol egy-egy sötét odu szakítja félbe a tündöklést, ott megint olyan férfiak ülnek, a kiknek a szelleme ragyog szét az országban; miniszteren, nagyköveten alúl egy sincs. A földkerek minden nemzete képviselve van itt, mögöttem két japáni uraság ül, azokon túl egy török, meg a bosnyák polgármester.

S még odafönn a legfelső karzaton is csillognak az érdemrendek. S ez csak a ráma. A kép maga középen.

A középső nagy téres páholyban az ünnepelt uralkodó pár, gyermekeitől, családtagjaitól környezve; míg a többi nagyherczegek a két színpad melletti udvari páholyt töltik meg családjaikkal együtt.

A vendégsereg igazán vendég itt. Az udvari cselédség minden oldalon frissítőket, csemegehalmazt hord körül s a szellemi tápon kívül édességekkel is regalirozza a néző tömeget.

Taps nincs az egész előadás alatt.

Hanem a mint egy helyen a színpadi mentő e szavakat ejti ki, az uralkodó felé fordulva: «üdv neked!» arra rögtön, mint egy varázs-ütésre felugrik helyéből az egész néző tömeg, zártszékről, páholyokból, s hátat fordítva a szinpadnak, mindenki az urakodó pár felé fordul s felzendűl egy olyan óriási üdvriadal, a minőt sohasem hallottam életemben. S ezért az egy momentumért kellett volna ott lenni mindazoknak, a kik a nap eseményeit megörökítni hivatvák; mert ezt nem elég egy embernek leírni, ezt tanubizonysággal kell erősíteni a napi krónika minden leírójának; ennek a hatását visszaadva versenyezni kellene mindenkinek, a kinek szó adatott; mert ez olyan jelenet volt, a minőt nem lehet előre kicsinálni, a mire nem lehet összebeszélni, a mit még sejteni sem lehet, hogy egy egész csendben ott ülő ünnepi tömeg egy rövid pillanatban, széttörve minden etikett, ceremonielle bilincseit, a maga ösztönéből hangot adjon a szive érzésének s mint egy ember forduljon üdvriadallal uralkodója felé. Senkisem menekülhetett meg a nagy jelenet mély benyomása alól.

Bizony mondom, hogy a közelemben ülő egyik szélsőbali deputátus kollegámat is hallottam «hoch»-ot kiáltani! Nem árulom el, hogy melyik volt? – Lehet, hogy gyermekei vannak otthon. – Legalább gyanítom, mert czukedliket rakott a mente zsebébe.

Nagy kár volt, hogy ezt a tüneményt rajtam kívül más nem írta le. Rólam azt fogják mondani, hogy álmodtam – és hízelkedem.

Pedig kétezer emberrel történt meg.