LISZT HANGVERSENYE.
Általában, korrajzi tekintetből, megjegyzem, hogy a zene nálunk nem liberális tantárgy. Petőfi annyira unmusikalisch volt, hogy a szinészetet csak azért hagyta el, mert énekelnie is kellett volna: «dejszen fürészelhet ön azzal a hegedűvel a fülem mellett!» mondá Szabó karmesterének, ki erővel be akarta tanítani valami népdalra, – nem megy abba egy hang se bele; – Bajza népszerűségének egyik alapja az volt, hogy az operát nélkülözni tudta; – Gál József elbeszélése, a «Zeneember», a zenekedvelők karrikirozásával kapott országos hírre. Deák Ferenczet, Ghyczy Kálmánt nem látta senki annyiszor a színházban, a hányszor üstökös csillagot az égen, s a ki nem hallotta még Kerkápoly minisztert énekelni, az nem hallott semmit, olyan nincs több. Én voltam oly szerencsés. A ki nálunk zongorázni tud, az abba a hírbe keveri magát, hogy lutheránus; a puritán kálvinizmus még az orgonának is útját állta, ez emlékezetes mondattal: «minek a templomba a duda?» S Magyarország leghíresebb nagy államférfiának egy emlékezetes költségvetés alkalmával ezen szavait jegyeztem fel: «utolsók a komédiások».
Tehát nálunk zenéhez érteni nem liberális dolog; én sem értek hozzá.
Pedig hát a zene a «világnyelv». Magyar írónak, magyar szinésznek keskeny birodalma van; de a zeneművész az egész világnak szól, s midőn a művelt világ Liszt Ferenczet a zenevilág királyává koszorúzza meg, az egész nemzetünkre nézve koronázási ünnepély, mely hazánk autonomiáját bizonyítja.
Egy napon egy levélkét találok asztalomon, tisztelt barátom Orczi Bódogtól, melyben tudatja velem, hogy Dunkl úr nagyfontosságú hazai ügyben kiván velem értekezni.
Mi lehet az?
(Vasútügy. – Nemzeti bank.)
Nem az volt.
Dunkl úr vasútjai a legvékonyabb síneket használják a világon, a miket zongora húroknak neveznek, azokon szállítja ő szét a világba, (a Rózsavölgyi és Társa zenebankár konzorczium czége alatt), a hazai zeneművészet terményeit s importálja a külföldét. Ez a tisztelt nagyczégbirtokos azzal a propoziczióval lépett elém, hogy minekutána Lisztnek van egy nagyszerű zenekisérete Bürger Leonorájához, azt pedig Ábrányi Kornél lefordította magyarra, nem volna-e hajlandó Jókainé azt a balladát Liszt kisérete mellett elszavalni?
Elbámultam! Jókainé épen a konyhára adott ki. – «Hát értesz te még ehez?» – kérdezém tőle. – «Megpróbálom». – Felelt rá az asszony.
Az igéret után következett, hogy a szavalmányt és a zenekiséretet össze kellene tanulni a két együtt előadónak. E végett Liszt meglátogatott bennünket. Egyedül jött. Olyan igénytelen volt megjelenése, hosszú ősz hajával, egyszerű fekete öltönyében, hogy a házmesterné azzal fogadta: «csak jőjjön bácsi, – majd én bevezetem».
Azután bevezette hozzám, – én pedig Jókainéhoz.
Hajh, bizony huszonöt éve már annak, hogy ugyanazon deszkákon találkoztak. A viszontlátás igen szivélyes volt. Liszt mentette magát, hogy még mindig nem tud magyarúl, Jókainé megfeddte, hogy hát miért nem tanult meg? Liszt erre megfogadta, hogy rögtön hozzá fog, és nyelvmestert fogad. Ez igérete egy tanú által hitelesíttetve bekönyveztetett.
Hanem hát mi lesz addig? Mi lesz Leonorából? Liszt nem tud magyarúl, Jókainé pedig nem tud a zenéhez. Hogy fogják ezek egymásnak megmagyarázni, hol álljon meg a szavaló, hol engedje a zeneművészt egyedül játszani; hol hagyja abba a zenész, s engedje a szavalót beszélni? s aztán meg hol működjenek egyszerre, szavalva, zenélve? Hogy emelje a zenekisérethez a szavaló az indulatkitörésben a hangját, hogy tompítsa a zeneművész a kisértetes elbeszélésnél a zongora húrjait?
(Valaki azt ne higyje, hogy azért, mert zongora van házamnál, én magam tudok zongorázni: a kis leányom tanul rajta).
Maig sem értem én, hogyan volt? de kétszer fél órai próba után, hol Liszt magyarázta Jókainénak: «most itt jön az asszonyok örömzaja! itt a menyasszony kétségbeesik; – itt dobog a halálparipa; – itt a rémek tánczolnak, itt ropogva sülyed el a halott lovag; itt a szellemek danája!» majd meg Jókainé magyarázta meg Lisztnek: ez a mondás magyarúl mit jelent? Hogy a második próba után azt mondám nekik: «no lám, két leczke alatt Liszt megtanult magyarúl, s Jókainé megtanult zongorázni!» Semmi sem könnyebb ennél.
Következett a hangverseny. Ha bekötött szemmel vittek volna a hangverseny termébe, s ott vették volna le a szememről a köteléket, s azt kérdezték volna, hol vagyok? azt mondtam volna: «Bécsben». A nagy terem a Hungáriában tömve volt rám nézve idegen alakokkal, fényes hölgykoszorú, urak, bálnak öltözve, főtisztek és nagyszámú főurak (azok miatt még hihettem volna, hogy Bécsben vagyok). – Úgy, hogy mikor gróf Festetics Leó és báró Augusz Antal régi jó ismerőseimet a múlt időkből a sokaságból kiválni láttam, örült a szivem igazán. A zenekedvelők egylete egy más regió lakossága, a kik közé én, mint Klimius Miklós estem «fel» valahonnan.
A hangverseny művészi részéről nagyon keveset is írok le; csak annyit, a mennyit értek belőle: a hatást. A többi közreműködő urak és úrhölgyek, Mihalovics, Dunkl, Jael és neje művészi előadásaik nézetem szerint a legtökéletesebbet nyújtották e nemben. Dunklné asszonyság igen szép érzéssel és csinos dalokat énekelt. Hanem azt azután, a hogy Liszt bánik a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sok fogú szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszünik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apocalypsis réme ledörg reánk; azután meghunyászkodik a rém s elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, miknek számára szó nincsen; megfogja a holdsugarakat s a csillagsugarakat s azoknál fogva közelebb húzza hozzánk az egész mennyboltot; azt hiszem, most mindjárt felrepül, (hisz azért Flügelpiano) hanem aztán mikor rágyújt megint a harczi indulóra s elkezdi magyarázni Széchenyi Imre riadóját: akkor meg azt hiszszük, hogy a kerekes gép most mindjárt neki gördül, s oda kartácsol a… majd kifecsegtem, hogy hová?
Liszt zenéje nem csak gyújt, – de melegen hagy…
Most azután csak a közönségről akarok még szólni.
Ez az idegennek nézett közönség, melyben tíz ismerős arczot nem láttam, minő lelkesedéssel fogadta a mi magyar költészetünket és művészetünket. – Annak a magyar művészetnek és költészetnek a kedvéért hogy átalakította az egész arczulatát magyarrá. A hangverseny után a terem újra tömött lett a lakomára ottmaradtakkal, s az áldomások magyar szóval, magyar szívből hangzottak. Becsületes német hazafiak elővették magyar szavaikat, azokban tolmácslák érzelmeiket, az egész zenekedvelők ünnepélye oly magyar jellemet öltött, hogy én most már igazán nem hiszem, hogy – Pesten vagyok. Az Isten tartsa meg őket!